Gondolatok a nagyvilágról

Kell-e nekünk karácsonyi csoda? Mi sem kell jobban, mert a csoda, maga a hit. Hogyan taníthatnánk meg gyermekeinket a hitre, ha elvesszük tőlük a csodát? A gyerekek hinni akarnak. A varázslatban, a mesében, a csodában. engedni kell hogy higgyen. A tündérekben, a mikulásban a karácsonyi csodában. Nem vagyok a jézuskázás híve, de ha a varázslatnak része, ám legyen. Mindegy miben hisz egy gyerek, soha nem szabad elvenni tőle. Ettől lesz a mi karácsonyunk csoda. Hiszen minden karácsony ugyanazt a csodát őrzi. A megváltó születésének napját, aki érettünk áldozta magát. Vajon eszünkbe jut ez? El tudjuk magyarázni, hogy a Jézuska, aki az ajándékokat hozza az nem a mikulás, hanem az újszülött messiás, akinek karácsony szentestéjén van a születésnapja? Aminek annyira örülünk, hogy, mint őt a három királyok, megajándékozzuk egymást. A szeretet ünnepét üljük, mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érette. Ezt a hitet, ezt a tisztán látást kell megmutatnunk  kicsiknek, akik

Egy régi ismerősömmel beszélgettem, mikor azt találta mondani, hogy nem is gondolta volna, hogy ilyen is tudok lenni. Arra gondolt, hogy az osztályommal milyen közel kerültünk egymáshoz. Nyilván ő egy másik színtéren, másik szerepben ismert meg, ahol keményvonalas, konkrét elképzeléseket képviseltem. DE miért gondoljuk, hogy egy ember csak egyfajta lehet. Ez már csak azért sem lehetséges, mert ha egy új élethelyzettel találkozunk, akkor ki kell alakítanunk benne egy viselkedési formát.  Azt nem tervezzük meg előre. Nyilván van valamiféle temperamentum, egy hőfok, amin izzunk, és ami eldönti hogy bizonyos problémákat hogy intézünk el. De miért feltételezzük, hogy csak egyfélék lehetünk. Én azt gondolom, hogy egy embert sem lehet teljesen megismerni, mert az ember önmagát sem ismeri teljesen. Vannak főbb és általánosítható személyiségvonások, de  pont attól leszünk emberek, hogy még ebben is különbözünk. Ezért vagyunk képesek a változásra, és talán ezért tudunk ugyanabban a helyzetben má

A szalagavató, egy csodás hagyomány. Rávezeti a gyerekeket arra, hogy valaminek lassan vége. A szalag azt szimbolizálja, hogy maturandussá váltak, azaz alkalmasak arra, hogy érettségi vizsgát tegyenek. Az osztályfőnök tűzi fel egyenruhájukra, ezzel jelzi, ő is egyetért ezzel. A szalag színe és az egyenruha pedig kifejezi, hogy a összetartoznak.  A mi szalagavatónk is ezt jelenti. Mind a 37 elég érett lett ahhoz, hogy nyugodt szívvel maturandussá tegyem őket. Sok munka és szeretet van ebben a lépésben. Megható és felemelő. Úgy érzem lassan beérik a munkám gyümölcse. Amit nyújtottak, amivel megajándékoztak, ahogy elkezdtek leválni az fájdalmasan gyönyörű volt. Szívszakadás...de nem fáj, mert így kell lennie, és mert szeretetből fakadt. Azt hittem végig fogom sírni az egészet, de mégsem. Annyira büszke, boldog és vidám voltam, hogy láttam mire képesek és mi lett belőlük, hogy nem akartam sírni, örülni akartam :) A legnagyobb boldogságom az volt, hogy a produkciójuk, nem hogy nem megalkuvó

Ma rájöttem. Gondolkodtam mi lehet úgy igazán, ami miatt nem megy ez az évkezdés. Pedig nincs nagy baj, sőt minden rendben. Már már kegyelmi állapot a korábbiakhoz képest. Mégis legbelül valami fájdalmasan szaggat...már tudom. Elengedek. Elengedem őket, és amit érzek, az a folyamat ismerős. A gyász. Túlzásnak tűnik számomra is, de az érzésekkel nincs mit kezdeni. A tagadás, a távolságtartás, a "nem még van időnk" érzés már nem segít. Kimondom, elfogadom, de nem bírom el. Még nem. Az eszem tudja, hogy le kell rakni a terhet és élvezni, ami megadatott amíg lehet, de a szívem háborog. Így még soha nem volt. Most a szembesülés szintjén tartok. még van kettő. Mikor megtörik a szív és elsiratja a voltat, és az igazi elengedés megnyugvása. De most még az sem jobb, hogy tudom, mert nem akarom tudni, és hihetetlen de nem akarok elengedni. Most hogy már embernyi emberek, hogy már nem kell tépni, zúzni a lelküket, elég megsimogatni hogy jól működjön, már nem akarom hogy elmenjenek. Ön

Vannak bölcsességek, amik arról szólnak, hogy azok, akik korábban életed részeként veled voltak és most nincsenek, azok nem véletlenül nem részei már az életednek. Nyilván elfogadható igazság ez. De mi a helyzet azokkal, akikről azt hisszük hogy életünk részei és egyszer csak kiderül, hogy nem is azok. Egykor azok voltak, de már csak időnként betekintők, hogy mennyire őszintén ki tudja, de már csak akkor akarnak részei lenni, ha muszáj. És mi van akkor, ha ez fájdalmat okoz? Ha azok, akik már ki akarnak lépni úgy érzik túlhaladtak, nem vagy elég érdekes és mindig olyan dolgokról beszélsz, ami őket nem érdekli. Ha úgy érzik idegesítő vagy és van aki még rá is kontrázik, igyekszik válaszfalat építeni köréd és a régiek közé? És leginkább mi van akkor, ha te nem ezt gondolod és közönyük, érthetetlen cinkosságuk fájdalmat okoz. Nyilván az ember előbb csak szomorú. Aztán keresi a hibát, előbb a kihűlt barátságokban, aztán magában.... Aztán lassan csomagolni kezdi a kofferjét szépen belerakj

Milyen világot élünk? Nem tudom. Ilyet. Azt hiszem minden nap másik világot. Tegnap ijesztő világot, ma jó világot, holnap nehéz világot. De lehet ma nekem rossz, másnak jó, vagy pont fordítva. Szerintem nincs olyan hogy jó világ meg rossz világ, hanem élet van, azt kell élni. Nyilván vannak nehezebb és könyebb idők. De ma pont süt a nap, és szép volt a reggel. Ettől még a lakáshitelt be kell fizetni, és az ebéd sincs kész, de ilyen világot élünk. Az én világom jó. Nekem jó. Van szerelmem, gyermekem, hitem. Van lakáshitelem, konfliktusom, ellenségem. Van nap, ami melegít, idegesít hogy nyáron sokat esik az eső. Az emberek sokat panaszkodnak, de mindenkinek nehéz. Ettől én még például nagyon szeretem a buborékokat. Ahogy a pohárban gyöngyöznek, vagy habfürdőben szétpattannak. Imádom a rózsaszín, buborék formájú kemény cukorkát is. Átlátszó, tiszta és édes. De van akit meg ez idegesít. Ilyen világot élünk. Milyen világot  élünk? Nehezet. Szerencsére nincs háború, csak az emberek szívébe

Hogy angyalok léteznek, az nem kérdés. Már gyermekkoromban is tudtam, de pontosan emlékszem mikor jöttem rá, hogy működik a dolog. 18-19 éves lehettem, első éves a főiskolán. Szombathelyre jártam, világot akartam látni, gondoltam az elég messze lesz. Anyukám eljött velem felvételizni, meg intézni a dolgokat, de egyszercsak egyedül kellett mennem. Nagyon izgultam, mert másik vonattal kellett utaznom, mint korábban. Ez egyenes járat volt, de az utolsó kocsikat Győrben lekapcsolták, mert azok Sopronba mentek tovább. Pestig üldögéltem egy fülkében, de onnan már ficánkoltam, el ne tévesszem a kocsit. Olvasni keztem, de közben arra gondoltam, de jó lett volna ha jön velem valaki, mert azt sem tudom hol vagyok. Egyszer csak bejött egy néni a fülkébe. Fehér haja, és kedves, nagy mosolyú arca volt. Leült velem szemben, és mintha mindig ismertük volna egymást, elkezedett velem beszélgetni. Az első mondata az volt, hogy ő Győrbe tart, de inkább előre jött, mert a Győrből Sopronba tartó kocsikat m

Mikor megérkeztünk, a többiek már vártak minket. Fogyott az aszú, a jó pálinka. A gyerekek le föl rohangáltak a dimbes-dombos udvaron, nagyokat nevetve. A férfiak hamar bekapcsolódtak a gyermekkort idéző önfeledt játékba, így hamar magunka maradtunk. Csodálatos volt, ahogy a hűvös széllel, a harangzúgással a hegyek látványa bekúszott a szemünk mögé, elménk legrejtettebb zugaiba. Az együttlét öröme feloldotta leggörcsösebb félelmeinket, legyőzte láthatatlan ellenségeinket. Újra egymásra találva minden mosoly, minden koccintás, minden felfakadó kacaj vérré válik bennünk, felpezsdítve a hétköznapoktól béna keringésünket, beindíva a percszörnyetegektől rettegőn dobogó szívünket. Napokig készítettem a lelkem, és a mostanság talán még nehezebb napok minden szemetét számba vettem, hogy tudjam mit kell majd magam mögött hagynom. Tudtam, hogy a hegyen béke van és ott lesznek azok, akik bennem is békét tudnak teremteni. Azt hiszem nem vagyunk tudatában annak a kegyelemnek, amit egymásnak nyúj

Vannak családilag furcsa szokásaink, amikről még nem beszéltem. Az egyik ilyen, hogy néha megkocsikáztatjuk a szemetet. Hihetetlen bénák vagyunk, mert lecipeljük a mélygarázsba, ott behelyezzük a gépjárműbe, majd boldogan száguldunk el egy másodperc múlva a kuka mellett és eszünkbe sem jut, hogy a nagy zsáknyi háztartási hulladék a csomagtartóban vagy a hátsó ülésen üldögél. A legnagobbat persze akkor röhögjük, mikor valahol megállunk, kiengedjük a gyereket hátulról és meglátjuk mellette a zsákot. Ilyenkor mindig Lillát hibáztatjuk, mert jó persze mi bénák vagyunk, de előröl nem látszik a hátsó ülés :D Mindig számon kérjük, miért nem szól, hogy tegyük ki a szemetet a kukánál. A válasza mindig ugyanaz. Rezignált arccal megjegyzi: "Tegyétek ki a szemetet a kukánál." és ezzel a válasszal ott is hagy minket. Mi remekül szórakozunk, főleg ha hazafelé ügyesen beállunk a garázsba, a szeméttel együtt :D A múlt héten is hasonló volt a helyzet. Egy rövid városnézés után elköszöntünk