Egy kicsi ragyogó szív
Az új diákok avatásakor hamarabb mentem át a templomba, mert mindent át akartam nézni még egyszer. Csodás meleg napsütés volt, bent viszont szürke és hűvös volt a levegő. Kinyitottam minden ajtót, és pár perc múlva, ahogy áradt be a világos, a levegő is felmelegedett. Tettem vettem, élveztem a csendet. Szeretek egyedül lenni a templomban, nagyon meghitt. Igen ám, de elég viszonylagos volt most ez az egyedüllét, mert ahogy kitártam a kapukat benézett a napközis csoport az iskolába visszamenet, a nevelőjük pedig felvitte őket az orgonához, ő gyakorolt az aprók pedig élvezték hogy mászkálhatnak össze-vissza. Mosolyogva hallgattam ahogy beleklimpíroznak a zenébe és nagyot nevetve elszaladnak. Láttam ahogy fogdossák a több száz éves orgonasípokat, csodálkoznak hogy bele lehet bújni az orgonába, ahogy szinte percenként megakasztják az orgonaszót kérdésekkel. Én is így szoktam meg hogy a templom jó. Hát miért ne lenne boldog az Úr ha nevető, huncut, boldog gyermekek töltik be a neki szentelt