Gondolatok a nagyvilágról

A múlt héten két nagyon kedves ismerősöm is megjegyezte hogy fáradtnak lát. Magamban tiltakoztam, mondtam rá valamit, aztán rájöttem, hogy mint egy idióta megint próbálom magyarázni amit nem kell. A hétköznapok fárasztják az embert. Engem is, nem vagyok kivétel. Szerencsére semmi komoly baj nincs, így hát én ilyenkor nem engedem meg magamnak hogy elfáradjak, de valahogy rá kell éreznie az embernek hogy meg kell állni egy kicsit. Az erő a hétköznapokhoz még talán jobban kell, mint ha történik valami, hiszen akkor előbb az adrenalin, majd a feladat viszi az embert előre, és igyekszik minél hamarabb túl lenni rajta. De a hétköznapokon nem lehet hamar túl lenni. Vagy ha túl lehet, az nem igazi élet. Sokszor azon kapom magam, hogy görcsölök a megfelelési kényszertől, pedig elég határozott vagyok, mégis azt akarom, hogy a munkában, otthon, a gyereknevelésben, a házasságban, a barátságban és úgy általában mindenben maximálisat teljesítsek. Nem mondom hogy nem lehet jól, mert lehet, de

Tavaly már kicsit sok volt nekem a sok nyavalygás a szegénységről, éhezésről stb, és úgy döntöttem van egy teóriám ezzel kapcsolatban. Leírni azonban nem volt bátorságom, mert egyszer valahol azt hallottam, hogy és teljes mértékben vallom is ezt, hogy a legnagyobb bűnök egyike, a gazdag embernek a puha karosszékből kritizálni a szegény ember nyomorát. Teljesen igaz ez a világon mindenre, legyen szó anyagi, szellemi vagy lelki szegénységről. Szóval kineveztem magam és a családom kvázi gazdag embernek, és úgy döntöttem fel a kényelmes karosszékből, irány a föld. Mondom ezt azért, mert a teóriám az volt, hogy aki figyelmes és dolgos, és persze van egy kis földje, az nem hal éhen. Ez nyilvánvalónak tűnik, de emlékszem a pillanatra, mikor felismertem a tényt, hogy a mélyszegénységről panaszkodó, DOHÁNYZÓ anyuka, sírva mesélte el, hogy hány gyereke hogy éhezik. Mindezt, a házuk kapujában. A ház körül és mögött a szokásos putri-vadregény, fél pár cipő, lyukas lábos, koszos gyerek. NA akkor v