Gondolatok a nagyvilágról

A levegő görcsösen folyik az ujjaim között, ahogy próbálom megfogni a múló időt. Hiába tartanám, szorítanám, csak málik a láthatatlan, megfoghatatlan, gyors és lassú ütem. Egyetlen állandó értéke, hogy halad. Halad és állítólag (valaki  - vagy mindenki - egyszer azt mondta) gyógyít. Pedig nem is. Csak hajlamos ez a ragacsos, görcsös, láthatatlan máz ráragadni mindenre, amin áthalad. Lassan vonja be újabb és újabb réteggel, mígnem, ami elmúlt már nem is látszik, és szinte már nem is fáj. Érdekes hogy képes egészen eltemetni dolgokat, és ha erősen dolgozik és már sokat haladt előre, lassan hegyet épít magából a fájdalomra. Leginkább az elmúlás fájdalmára. Legtöbbször tehát pont az idő fáj. Az az idő, ami elmúlt, és már nem lesz. A szerelem elmúló ideje, a barátság, a szépség, a vágy elmúló ideje. Az élet elmúló ideje. Vajon mi lesz a már elmúlt idővel? Hova lesz, ami már elmúlt? Néha azt álmodom, hogy kislány vagyok. Óvodás. Aztán ébredés után tudom, hogy emlékszem az álomra és egy

Ez a magyarság és olimpia együttállás valóban érdekes. Azon gondolkodtam, hogy vajon ez az összhangzat hol van a hétköznapokban? Valóban nagyon, nagyon kellett most hogy végre büszkék lehessünk a nemzetünkre. És tényleg úgy gondolom hogy a hétköznapok gyilkos közönye a részvét és az emberség iránt már több mint kegyetlenség. Kegyetlennek érzem, hogy hozzászokunk hogy a legnagyobb elmék elmennek, vagy ha maradnak nem dolgoznak a saját területükön, mert ma nem éri meg zseniálisnak lenni csak ha megfizetik. Anyagias világ...már kutatást végeztek és ki is mutatták, hogy  válságért a hitelminősítők felelősek. Na, de most komolyan ki gondolta ezt másképp? Mindennap halljuk, látjuk, olvassuk. Felelőssé teszünk egy megfoghatatlan távoli képet, és közben hozzászokunk.  Ahhoz, hogy nyomorognak az emberek? Normálisnak tekintjük, hogy naponta éheznek gyerekek akár a szomszédban is? Ehhez nem szabad hozzászokni. Ilyenkor hol az a nemzeti büszkeség? Az a kamasz kölyök, aki éhesen fekszik és kel