Gondolatok a nagyvilágról

A folyosón mentem, szülők és egy fiú állt oldal, szemben egy tanár. Mindennapos kép, de ahogy rátévedt a tekintetem az osztályfőnök arcára, megálltam. Sugárzott az örömtől, csillogott a tekintete és szélesen mosolygott. Ránéztem a szülőkre, és láttam hogy ők is. Az édesanya majd kiugrott a bőréből, izgatott volt, akár egy kislány. Az édesapa olyan büszkén, tiszta tekintettel nézett a fiára, ahogy csak az igazán szerető apák tudnak. Ekkor néztem meg, melyik gyerek is áll ott velük, mert általában ezen a folyosón az ilyen csoportosulás nem jelent jót. Ahogy néztem a fiút, furcsa érzés lett rajtam úrrá. Nyilván nem ismerek minden gyereket személyesen, de 530 azért nem olyan sok, arcról mindet tudom azonosítani, osztályhoz kötni. A gyerek ismerős volt, mégis kicsit idegen. Jó pár másodpercig tartott, mire ráeszméltem, hogy hát Istenem Ő az akit már olyan régen várunk vissza, akiért annyit imádkoztunk, akit szinte minden áhítaton megemlített a lelkész, hogy erősödjön, gyógyuljon, és hirt

Egy barátnőm megmosolygott, mikor mondtam, hogy na de sebaj, felöltöztem szépen, felvettem a mosolygós arcomat, rajtam senki sem láthatja hogy valami nincs rendben. Csak mosolygott és megkérdezte hogy miért. Gyorsan rávágtam, hogy mert engem nem kell sajnálni. Erős vagyok, mi több kemény. Nincs szükségem mások sajnálatára. Aztán persze ahogy az barátok közt lenni szokott, összenéztünk és jót nevettünk. Én tudtam miért kérdez és ő tudta mit fogok válaszolni. Mint évek óta mindig. Biztos elmondta már százszor, amit én is szoktam mondani, hogy hát bizony nem kell mindig a legkeményebb legénynek lenni a gáton. És valóban, hiszen senkinek nincs szüksége sajnálatra, de aki közel áll hozzánk, az nem sajnál, hanem vigasztal. Eszembe jut a teológiai kérdéskör Jézusról és a 4 asztalról. Tapasztal,vigasztal, marasztal, magasztal. Nagyon érdekes kérdésfelvetés, ami mindig nekem szól. Hiszen akivel megbeszélem azt ha baj van, az már megtapasztalt engem, és én őt, nem sajnál, hanem vigasztal, és

Mikor a gyerek beteg, mindig felkúszik a torkomon az a bizonyos jeges, leküzdhetetlen félelem. Újra és újra felidézem magamban mi lehet a vége, és már az elején igyekszem erőt gyűjteni. Tudom, hogy ha gyógyszert kell kapnia és rosszul reagál a szervezete, nagyon erősnek kell lennünk és minden pillanatban kemény döntéseket kell hoznunk. Senkinek nem kívánom ezeket a napokat és éjszakákat, van, amit nem lehet megszokni.  Tudtuk, hogy itt a rém. Üldögéltünk Lackóval és latolgattuk a lehetőségeket. A negyedik-ötödik naptól már láttuk, hogy gáz lesz, mert nem gyógyult a gyerek. A hetedik napon pedig megjelentek a rettegett kiütések és duzzanatok. Ez rettenet. Hiába az időben elkezdett anti-hisztamin - kalcium koktél, mégis megtörtént. A hetedik napon. Ami most még nehezebbé teszi, hogy Lilla érti mi történik, és bármennyire erősek vagyunk is, érzi a feszültséget.  Eddig könnyű volt, mert ő türelmesen tűrte és elfogadta amit mondtunk és tudta hogy vigyázunk rá. Mi úgy neveljük őt, hog