A hetedik napon

Mikor a gyerek beteg, mindig felkúszik a torkomon az a bizonyos jeges, leküzdhetetlen félelem. Újra és újra felidézem magamban mi lehet a vége, és már az elején igyekszem erőt gyűjteni.

Tudom, hogy ha gyógyszert kell kapnia és rosszul reagál a szervezete, nagyon erősnek kell lennünk és minden pillanatban kemény döntéseket kell hoznunk. Senkinek nem kívánom ezeket a napokat és éjszakákat, van, amit nem lehet megszokni. 

Tudtuk, hogy itt a rém. Üldögéltünk Lackóval és latolgattuk a lehetőségeket. A negyedik-ötödik naptól már láttuk, hogy gáz lesz, mert nem gyógyult a gyerek. A hetedik napon pedig megjelentek a rettegett kiütések és duzzanatok. Ez rettenet. Hiába az időben elkezdett anti-hisztamin - kalcium koktél, mégis megtörtént. A hetedik napon. Ami most még nehezebbé teszi, hogy Lilla érti mi történik, és bármennyire erősek vagyunk is, érzi a feszültséget. 

Eddig könnyű volt, mert ő türelmesen tűrte és elfogadta amit mondtunk és tudta hogy vigyázunk rá. Mi úgy neveljük őt, hogy a betegségtudat nem része az életünknek. Egyszerűen tudomásul vesszük, és nem kezdünk vele semmit. Kialakítottuk azt az életet, ahol semmi nem korlátozza a gyereket. Kikerüljük a veszélyt. Ő is megtanulta, hogy nem iszik nem eszik meg semmi olyat, ami kicsit is kockázatos, és nincs is itthon soha ilyesmi, de ha máshol vagyunk, egyszerűen nem kér, és ezzel kész is. Nem szoktunk ezen rugózni, sokszor eszükbe sem jut. Lilla okos, ügyes, táncol, lovagol, vannak barátai de egyedül is jól megvan, sétáltatja a kutyusát és jókat mulat a világ dolgain. Olyan mint bármelyik nyolc éves. 

Most azonban megváltozott valami. Megértette, hogy ő mégiscsak más egy kicsit. Életében először megijedt. A hetedik napon nem csak a teste, a lelke is megváltozott. Megrendült a gyermekek sérthetetlenségébe vetett hite, megérezte hogy sebezhető. A doktor néni már nem tudta virágnyelven elmondani mi legyen, mert már az utalásokat is megérti. Rájött, hogy bizony baj van, el kell indítani a szteroid kúrát, folytatni kell a kezelést és nem mehet vissza az iskolába. Nem szólt semmit csak nézett. Aztán mikor hazaértünk az ölembe ült, átfogta a nyakam és csak szorított. Még mindig nem szólt semmit, de megértettem, hogy tudja. Megértettem, hogy mostmár az ő torkán is felkúszik az a bizonyos jeges, leküzdhetetlen félelem, azt is megértettem, hogy az én eddigi összes félelmem nem érhet fel az ő mostani rettegésével, mert ő még csak 8 éves....és az életét félti.

Próbáltam elmagyarázni neki mi történik, aztán terelni másfelé a figyelmét, de este mikor a szteroid jött újra eszébe jutott minden és mivel ez fájt is neki kicsit, végre sírni kezdett. Nem tudta megfogalmazni hogy milyen félelmetes ez az egész, és milyen rossz érzés megérteni, ha kicsit más vagy mint a többiek, még akkor is ha ezt ők nem tudják. Aztán nagy nehezen meg tudott nyugodni, de sokáig nem mert elaludni. Mint ahogy én sem merek elaludni 8 éve már ha tudom hogy baj lehet. A hetedik napon együtt virrasztottunk. 

Most úgy tűnik lassan helyre áll a rend. Megnyugodott, tanul, rajzol, mesét néz. Iskolába még nem mehet egy ideig és bizonyára még feszíti az arcát néhány helyen az ödéma, de lassan ezek is le fognak lohadni. Sajnos ez az év sem múlt el úgy, hogy ne kellene emlékeznem arra milyen törékeny is a boldogság. És közhely talán, de tényleg igaz hogy a pénz nem boldogít. Bár megvehetném az érzést neki, hogy minden rendben. Bár lenne ára annak, hogy legyen meg az a bizonyos enzim a kis testében, ami hiányzik. De ezeknek a dolgoknak nincs pénzben mérhető ára. Mint ahogy nincs pénzben mérhető ára a nevetésének, a rajzainak, az ölelésének, az örömének, a boldogságának ami egyébként nagyon szépen kitölti az életét és mikor nem is jut eszébe hogy együtt virrasztottunk a hetedik napon.