A kitűnő bizonyítvány NEM szégyen!

Furcsa tendenciát tapasztalhatunk mostanában az iskolai bizonyítványok megítélésében, ami nagyban köszönhető a social media félrecsapó hullámainak. Ma már bárki hozzáfér – és férjen is – olyan mindenkinek szóló szakirodalmakhoz, mint Vekerdy féle nevelési tanácsok. Én nagyon szeretem őket, és otthon is az iskolában is alkalmazom az elveit, hiszen egyszerűen arról szólnak, hogy végtelen szeretettel és odafordulással, egyéni módon kezeljük a gyerekeket és szeressük őket egyformán. Van azonban egy tétele, amit sajnos sokan nagyon félreértenek. Vekerdy Tanár Úr, soha nem mondta azt, hogy a kitűnő tanulók nem értékesek, és azt sem mondta, hogy nem viszik semmire. Ő egyértelműen azt mondja, hogy a nem kitűnő gyerek is ugyanolyan értékes, mint akinek teljesítménye a kitűnő biziben is megjelenik.

Ami kifacsarodott ebben az egészben, hogy most valahogy úgy néz ki, hogy már a bizonyítványosztás előtt megjelenik a social media felületeken, sőt a mainstream médiában, hogy a nem kitűnő bizonyítványra kell igazán büszkének lenni, mert a valódi tehetség nem szorítható keretek közé, és a kitűnők nem is okosak, csak a jelenlegi elvárásoknak ők felelnek meg. Sokkal okosabbak a sorból kilógó, kevésbé iskola kompatibilis társaik, és majd később nem a kitűnőkből lesznek az elsők, hanem belőlük, a zseniális közepesekből. Sajnálom, de ez egyszerűen nem így van.

Az, hogy felnőtt korban sokszor előfordul, hogy a középiskolában közepes eredményű gyerek lesz a kitűnő főnöke, azért nem általánosítható. Nyilván ilyen is van, és nyilván van olyan is, hogy valóban zseniális a gyerek és kevés neki az iskola, de azért ne bújtassunk minden közepes vagy gyengébb bizonyítványt meseköpenybe.

Ha csak a saját tapasztalatomból indulok ki, évente 100 gyereket engedünk ki a középiskolából, ez 12 év alatt 1200 gyerek. Az ő utóéletüket ismerve, ez a tendencia azért fordított.

Vállaltok élén, a mérnökök, orvosok között nem jelennek meg, hiszen megfelelő diploma és gyakorlat nélkül nem jutnak el odáig. Az igaz, hogy közepesek, hamarabb gondolkodhatnak vállalkozás terén, mert nem vagy csak később mennek egyetemre, így hamarabb munkába állnak.

Az nem vitatható, hogy a gyerekünkre abszolút büszkének kell lennünk, de nem szabad eltolni a határt a jó és rossz között. Ha úgy élünk, hogy tudjuk, hogy mi is későn érők voltunk, majd megjön az ihlet, okos a gyerek mert szabadidejében holdrakétát bütyköl, vagy már kiolvasta a könyvtárat és tudjuk hogy egyszer majd irányba áll de most az a fontos, hogy önmaga legyen, minden a legnagyobb rendben, hiszen tudatos szülők vagyunk.

Csak akkor ne rohangáljunk be az iskolába, hogy az el nem készített házi feladat jogtalanul egyes, mert ami nincs, arra nem lehet egyest adni. Hát nyilván nem lehet, de azt sem lehet, hogy kibújunk a szabályok alól és a hibátlan (sokszori könyörgésre, nem annyira önerőből megírt) házira meg rögtön máris mindig ötöst kell adni, sőt megdicsérni a gyereket, hogy méltóztatott, bár a többi az elmúlt három hónapban mindig megcsinálta. Ez kettős mérce lenne.

Persze szuper lenne, ha nem lenne házi feladat, de most még nem ez a világ van. Van házi feladat, ami főként középiskolában, segít a tananyag rögzítésében és ráveszi a gyereket az önálló tanulásra. Tudom, hogy a tananyag is már-már szitokszó, de fontos tudni, hogy az a fajta utópia, hogy tanulás és házi nélküli iskolában kellene nevelkedni egy gyereknek, sajnos nem létezik. Én is másképp képzelném az általános iskolát de abban is van tanulás és értékelés, sőt ha körülnézünk a középiskola nem sokban különbözik a világ más tájain működő iskoláktól. (Voltam Finnországban (is), tanulmányoztam a kérdést, ott is kell tanulni!)

Létezik viszont az a diákréteg, akinek ez nem jelent problémát. Azok a gyerekek, akik képesek megugrani kitűnőre a lécet. 

Van, aki egészen kicsi korától, van, aki később erősödik bele, és vannak nagyon sokan, akik mindenből jók, de miután megtalálják a maguk irányát, abból kiválóan teljesítenek, a többiből jól.

Ezekre a gyerekekre büszkének kell lennünk, és igen jelenleg bizony ez az etalon. Nekik nagyon komoly energia befektetés ez, én látom.

Látom, hogy ők azok, akik ott maradnak a délutáni plusz matekon, mert valamit még nem értenek, ők azok, akik a suli mellett tanulmányi versenyekre járnak és szeretik is ezt, ők azok, akik még este 11-kor is előveszik a tanulós tantárgyakat még egyszer, vagy korábban kelnek és hamarabb jönnek be a suliba, hogy még egyszer nyugodtan átnézhessék az anyagot.

A kitűnő bizonyítvány nem jön magától. Ez nagyon nagyon nehéz és tudatos munka! Mindenből kiválónak lenni nem lehetetlen, nem tanári jóindulat, nem protekció: NAGYON NAGY MUNKA! Ráadásul a kitűnők általában nem is eminensek a szó legszorosabb értelemben. Sokszor élsportolók, zenészek, művészek, tehát a nagy szellemi terhelés mellett hamar megtalálják a nekik megfelelő kikapcsolódást is. Nagyon jól terhelhetők és szívesen vállalnak egyéb iskolai feladatokat is és általában népszerűek is, sok barátjuk szokott lenni.

Ők nem droidok, főleg nem szánni való tesiből felmentett, az élet dolgaihoz mit sem értő kívülállók. Ők azok, akikből az egyetemek szívesen válogatnak, ők azok, akik több nyelven beszélő piacképes diplomával rendelkező értelmiségiek lesznek. Őket becsülni, megtartani, felemelni kell, nem már kiskorban bűntudatot ébreszteni bennük azzal, hogy amit most ők tudnak, az nem számít és később nem lesznek többek, mint a most közepes szinten teljesítők, sőt ők lesznek a második sorosak. Ráadásul ez nem is igaz. (És itt erősen utalnék arra, mikor azzal a szülői panasszal találkozunk, hogy lehúzzák egymást a gyerekek és nem sikk a tanulás. De kinek nem az? Mert a tanároknak és a kitűnőknek az…)

A kitűnők azok, akiket otthon nem kell hatvanszor beküldeni a szobába tanulni. Ők azok, akik valóban a tankönyvet olvassák és nem neteznek inkább, ők azok akik valóban megcsinálják a leckét mire a szülők hazaérnek. Ők azok, akik már kiskorukban – le sem merem írni legtöbbször a tudatos nevelés hatására – elképzelésekkel rendelkeznek saját jövőjüket illetően. Ők azok, akik nem a tanárt hibáztatják ha nem ötös a dolgozat, akik igyekeznek az utolsó pillanatig javítani ha kell. Ők azok, akik kiválóan végzik a dolgukat.

Szóval árnyalnám kicsit ezt a kérdést az elmúlt évek szülői, tanári és iskolavezetői tapasztalatai alapján: minden gyermek egyformán értékes. Nagyon fontos, hogy az iskolában is szeretettel fordulunk feléjük, és igen a közepesekből is lehet bármi, ha majd átlépnek saját árnyékukon és kiváló képességeiket kamatoztatni kezdik, ebben nagy szerepe van az iskolának, de még nagyobb a saját szüleinek!

Az iskolában azonban, nagy nagy dicséret a kitűnőért, a jelesért, a jó teljesítményért jár. És nincs tovább a történet.

Az iskola mai mérőszámai lehet, hogy nem gyerekbarátak. Igen, túl sok a lexikális anyag, de ez nálunk mindig is így volt és hát ez van. Mindig voltak kitűnők, ma is vannak.

Az anyukájuk, apukájuk sokszor ült melléjük alsóban (és felismerte ha túlkapta a tanító néni az otthoni feladatok számát és súlyát és JÓL segített, nem a tanító nénit meg a gyereket felváltva szidva) , sőt tudatosan segített ötödikben, mikor az alsós, tanító nénis napközi után magára maradt a gyerek az otthoni tanulással. A hetedikes anyagnál már tudatosan odafigyelt, hogy természettudományos tárgyak megjelenésétől ne féljen a gyerek, hanem legyen rá nyitott és itt se maradjon magára a nehezedő iskolai tananyaggal, vagyis mellé ül újra.

Kilencedikben, tudván hogy nehéz az átmenet újra átsegíti ez a szülő a gyereket, ha kell, kikérdez, ha kell magyaráz, ha kell újratanulja a tananyagot a gyerekkel.

Érettségi előtt ezek az anyukák apukák, sokszor napokig hallgatják a szóbeli tételeket. Ez tudatos támogatás, együttműködés az iskolával. Nem kerül pénzbe, csak energiába. De én azt is tudom, hogy ezek a szülők nem mogorván, ordibálva, csapkodva, türelmetlenül az iskolát és a tanárokat szidva segítenek az otthoni tanulásban, mert a gyerek ettől csak még rosszabbul érzi magát, pedig segítséget kér, mert nem ért valamit. Ettől csak lelkiismeret furdalása lesz és azt érti meg, hogy a tanár hülye ha még ezt sem tudja elmagyarázni. (El tudja egyébként szinte mindig, csak hát a sok gyerek sokféleképpen érti.) Ezek a szülők közös programként tekintenek arra, hogy a gyermekük jövőjét egyengetik. Rengeteg ilyen szülőt ismerek. Mindegy hogy ők maguk jártak-e egyetemre vagy sem, dolgoznak-e vagy sem, gazdagok vagy sem. A közös bennük a türelmes rásegítés, a gyerek jövőjébe való energia befektetés.

Ezek a szülők is kiállnak a gyerek mellett, csak máshogy. Nem kell magyarázniuk a bizonyítványt, hát nem hangoskodnak. Mosolyogva nézik a hátsó sorból a tanévzárót, a jutalmat átvevő gyermeküket. Tudják mennyit dolgozott érte a gyerek is és ők is. A többieknek pedig érdemes egy pillanatra elhalkulni és nem azon elégedetlenkedni, hogy miért kell végighallgatni 140 gyerek nevét és eredményeit. Az iskola ma is így működik. És igen, a kitűnőkre, a versenyzőkre a kiemelkedően tehetségesekre jutalom, kitüntetés vár. Jó példaként állítják őket előre, mert az iskolában a feladat tanulás és ők kiválóan teljesítették. Az út bizony erre visz.

Szóval én kiállok a kitűnők mellett, és bátorítom a szülőket, hogy nyugodtan posztolják csak (ha nekik úgy jó) ezeket a biziket és legyenek büszkék a gyerekeikre. Ezek mögött nagyon kemény munka áll, sokszor könnyekkel, fáradtsággal, áldozattal és lemondással.

Kedves kitűnők, jelesek, jók nagyon-nagyon értékesek vagytok.  Kedves összes többi gyerek, nagyon-nagyon értékesek vagytok. Ti együtt vagytok a remény egy gondolkodó, művelt, működő jövőre.