Gondolatok a nagyvilágról

Borzasztó hír rázott meg tegnap. Az iskolából egy gyermek a halálos ágyán fekszik. Feldolgozhatatlan, érthetetlen, kegyetlen tény. Ostoba világ! Mindent rosszul csinálunk! Mérgezzük a levegőt, a talajt, az ételt, és nem hallja senki meg a segélykiáltást? Annyira fájdalmas a tény, hogy az alig több mint 500 gyermekből az elmúlt években nem ez az első eset mikor szembe kell néznünk a világ legkegyetlenebb valóságával. Megszakad a szívem. Nyilván utolsó pillanatig reménykedem, hogy talán mégsem, talán még van remény. Azt szokták mondani, hogy a rák nem halálos betegség, a szövődmények azok. De mégis tudni azt, hogy a gyerek már nem tud küzdeni ellene, a rákot teszi számomra felelőssé. Kicsit utánanézegettem és döbbenten tapasztaltam, hogy az elmúlt 6-8 évben majdnem hatszorosára emelkedett a rákbeteg gyermekek száma. Mi a fene van velünk, hogy nem tudunk vigyázni a világ legdrágább kincsére? Engedjük, hogy gyenge legyen az immunrendszere, olyan ételekkel, italokkal, gyógyszerekkel akar

Mikor gyermekünk születik, jól vagy rosszul nagyjából készülünk rá. Felkészülni nem tudunk, mert fogalmunk nincs arról a leírhatatlanul nehéz és ellentmondásos 1-2 hónapról, amivel a gyereknevelés kezdődik. Minél nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb az anyuka, annál nehezebb megküzdeni a fáradtsággal, a kötöttséggel, a félelemmel, hogy nehogy elrontson valamit. Minél pozitívabb világlátású ember, annál nehezebb szembenézni a tehetetlen dühvel, a korlátozhatatlan érzelemhullámokkal, amit a kisbaba sírása, nem alvása, nem evése, a anyatej elapadása, a testsúly megrekedése, az idegesítő rokonok látogatása, a védőnő és a jóakarók tanácsai, az apuka kései hazatérése okoz. Óriási erő kell ahhoz, hogy magára erőltesse legszélesebb mosolyát mikor a vendégek felzavarják a pont elaludt csecsemőt és hogy soha ne mondja az unásig ismételt kérdésekre, hogy gyereket szülni rettenetes, és egy kisbaba érkezése nem hogy nem csodálatos, hanem rémisztő, idegesítő, fárasztó. A világ azt várja el, hogy a kie