Lehetne?
Néztem, ahogy döbbent csendben sorjáztok ki az iskolakapun. A közös ima és az emlékezés percei után, senki nem kért titeket arra, hogy maradjatok csendben. Még az öreg iskolafalak is beleremegtek, ahogy csak a szívetek dobbanása hallatszott. A sokat látott Alma Mater sem szereti ezt. Azt szereti, ha éltek….mindannyian. Ha nevetve és lökdösődve mentek ki a nehéz kapun egy hosszú nap után. Ahogy még bandáztok kicsit a korlátnak dőlve, ahogy bekiabáltok az ablakon a „sanyarú sorsúaknak” akiknek 8. órája is van…Igen, biztosan fura ez, mert mindig rátok szólunk: Ne kiabálj, ne lökdösődj, ne zavard meg az órát, ne lökd le a másikat a lépcsőn… Ó de jó lett volna, ha ma is szólnom kell. Ha nem kell arra gondolnotok, hogy azok a szegény gyerekek a másik gimnáziumban….olyanok, mint mi… tanárnő, akár mi is lehettünk volna… Láttam, ahogy nap közben nagyon, nagyon sokan gyújtottatok gyertyát. Láttam, ahogy csendben össze-össze bújtok, kapaszkodtok egymásba. Láttam, ahogy értitek, hogy a veszt