Lehetne?

Néztem, ahogy döbbent csendben sorjáztok ki az iskolakapun. A közös ima és az emlékezés percei után, senki nem kért titeket arra, hogy maradjatok csendben. Még az öreg iskolafalak is beleremegtek, ahogy csak a szívetek dobbanása hallatszott. A sokat látott Alma Mater sem szereti ezt. Azt szereti, ha éltek….mindannyian. Ha nevetve és lökdösődve mentek ki a nehéz kapun egy hosszú nap után. Ahogy még bandáztok kicsit a korlátnak dőlve, ahogy bekiabáltok az ablakon a „sanyarú sorsúaknak” akiknek 8. órája is van…Igen, biztosan fura ez, mert mindig rátok szólunk: Ne kiabálj, ne lökdösődj, ne zavard meg az órát, ne lökd le a másikat a lépcsőn… Ó de jó lett volna, ha ma is szólnom kell. Ha nem kell arra gondolnotok, hogy azok a szegény gyerekek a másik gimnáziumban….olyanok, mint mi… tanárnő, akár mi is lehettünk volna…

 Láttam, ahogy nap közben nagyon, nagyon sokan gyújtottatok gyertyát. Láttam, ahogy csendben össze-össze bújtok, kapaszkodtok egymásba. Láttam, ahogy értitek, hogy a veszteség nem csak azoké akik az életüket vesztették el és nem csak azoké akiket sújt az itt maradottak tragédiája.

Bárcsak ne kellett volna ezt megértenetek. Bárcsak úgy élhetnétek, hogy soha de soha ne kelljen félnetek a haláltól, ami akkor is megsebez, ha a ti életetek megmarad.

Lehetne, hogy az a bizonyos boldog gyermekkor ne így érjen véget? Lehetne, hogy ne legyetek betegek, ne éhezzetek, ne fázzatok, ne féljetek, ne érjen benneteket baleset? Lehetne, hogy a legnagyobb nehézség a következő napi matek házi legyen? Lehetne, hogy mindannyian hazatérjetek az anyukáitokhoz minden nap egészségesen és boldogan? 

Lehetne, hogy minden nap telekiabáljátok a folyosót és felrúgjátok a labdát a tetőre? Lehetne, hogy újra azt gondoljátok sebezhetetlenek vagytok és ez azok is lennétek?

Lehetne, hogy a szemetek csak attól az utánozhatatlanul és fájdalmasan gyönyörű kamasz szerelemtől legyen könnyes, amin úgy is át kell esni? Lehetne, hogy a legnagyobb félelem az lenne, ha jövök a folyosón és ti éppen lógtok és pont lebuktok? Tudjátok, amitől most „halálra” rémültök, de az egyik legjobb sztori lesz a gimiből?

Lehetne, hogy amikor az anyukátokat kell felhívom, mert valami baj van csak azt kelljen mondanom: kicsit hánytál jöjjön érted. Vagy rosszul léptél, kiment a bokád, de itt a mentő, elkísérünk a kórházba és megvárjuk míg odaér, nincs gond, csak ez a fránya tesi óra, és te kicsit remegő hangon, hősiesen azt mondod neki, nyugi anya kicsit fáj, de azért siess jó?

Lehetne, hogy éljetek és növekedjetek egészségben és boldogságban? Lehetne, hogy csak annyi fájjon nektek, amennyit el bírtok viselni?

Ezt most még én is alig bírom. Eszembe jutnak az anyukák, akik már nem ölelnek… a tragikus véget ért kamasz szerelmek… a pár nélkül maradt Best Friends karkötők… a bent hagyott gazdátlan tesi cucok… a törlések a törzslapokban, amit az osztályfőnökök a könnyeikkel törölnek majd ki… kedves kis életek… barátok, barátnők, tanítványok, akik nevetve, lökdösődve mentek ki a nehéz kapun, kicsit még bandáztak a korlátnak dőlve és bekiabáltak az ablakon azoknak, akiknek még van órája…