Játszani is engedd!

A szalagavatón újra átéltem amit mindig, hogy ha engeded a gyermeket játszani, csoda lesz belőle. Imádtam őket. Nevettem sírtam, meghatódtam, felszabadultam. Felemelő volt. Hát sajnos nincs mese, nagyon szeretetreméltó mind az ötszáz. Vannak köztük olyanok, akiket már nyolc éve tanítok legkevesebb heti négy órában, de volt hogy heti hat nyolc órát is időztünk együtt. Többet láttam őket, mint a szüleik. Meg is lett az eredménye, már megint ez a szeretet. Annyira aranyos a kis tök fejük, ahogy beoldalognak az irodámba mindenféle fal dumával csak ott lenni egy kicsit, ahogy eszükbe jut hogy nekem is adjanak egy csokor virágot a műsor végén, ahogy odadörgölőznek kicsit a folyosón ha megállok. Néha csak rám néznek ha bemegyek órára és tudom hogy valami mást akarnak mondani, nem Babits Mihály próféta szerepét. Aztán persze ha elmondták, mindent elkövetnek hogy húzzák még az időt kicsit kevésbé fontos dolgokkal is, de aztán úgyis Babits nyer, vagy a diakron szinkron nyelvvizsgálat. 

Nagyon jó érzés feloldódni bennük a napi rutinból, és újra csak azt érzem hogy ezért megérte bejönni. Annyira tudok szorítani nekik mikor javítom a dolgozatukat, hogy hátha most ötös lesz, mert Zoli úgyis négyest vár, Gergőt már fővesztéssel fenyegetem ha most sem az igazi, izgulok hogy Balázs leírja-e tényleg amit kell, vagy most is azt hiszi hogy olvasok a gondolataiban. Reménykedem hogy a gyönyörűségeim Brigi és Cinti minden szószerint bevágott mondatra emlékeznek, hogy de jó lenne ha Eszternek végre tényleg ötös lenne, hogy Sára ha már elkezdte komolyan venni a múltkor, most is jó legyen a vége. Tudom hogy Gina és Dóri remek nyelvi és irodalmi csemegékkel fognak szolgálni, hogy Viki bizonyára megküzdött Arannyal, de sikerülhet neki, hogy Beácskám egyre jobban edzi magát és hátha most is lép egyet előre, hogy Csabi elég precíz-e, mert ő még tőlem is többet vár magától, hogy Danikám hibátlan dolgozatát vajon átszövik-e majd a szóvégi hibásan írt -ít meg -ül ragok, hogy Bius bírja-e a tempót, hogy Melinda túltehelte-e magát, hogy Erzsikém zárójelbe teszi-e a helyesírás kérdését. Hogy Kitti jó napra ébredt-e vagy kismacska bocsánatkérő szemekkel fog pislogni rám, hogy Dorina engedi-e felülkerekedni az önálló gondolatait vagy marad a betanult szövegnél. Tudom hogy Sanyi úgy tesz mintha csak kidumálná, de ügyesen tanul és egyre biztosabb lábakon áll, hogy a Juhász gyerekek úgyis összevesznek majd felelés közben mint az óvodások, és Domikám nyugodtan végigmondja az egész könyvet ha hagyom, és ha nem hagyom, még meg fogja kérdezni, hogy mondhatok még valamit? és úgyis elmondja az egészet.

De hogy ez nem ennyi. Közel sem. A száz végzős mindegyikét tanítottam kicsit és nagyon jól esik látni hogy keményen betartják a játékszabályokat, hogy nekik is fontos hogy adjanak vissza valamit. Látom ahogy elkezdték élvezni azt, hogy iskolába járnak, hogy még nem félnek az év végétől, de már nem félnek a hétköznapoktól sem. Lubicolnak az életben és tisztában vannak az értékeikkel. Naponta csodálkozom rá az érettségükre, a kezdeményezőkészségükre, és mindig az jut eszembe, hogy ha a gyermeket engedjük játszani, csodát tesz. Már tudom hogy majd ők is visszajönnek, hogy majd ők is öregdiákok akarnak lenni, ők is akarnak majd órát tartani a "kicsiknek" ha már nem járnak ide és ők is JÓ EMBEREK lesznek, mert majd emlékezni fognak rá, hogy egyszer valamikor valami nekik is nagyon fontos volt.