Gondolatok a nagyvilágról

Mikor hosszú útról érkezem haza, alig várom, hogy elkezdjen tágulni a látóhatár. Ismerem milyen az, mikor a zenit görbül. Szinte csak azt ismerem. A többit csak láttam már. Csak azt ismerem igazán, mikor az arany búza két oldalt kicsit elgörbíti a teret. Mikor gyerek voltam, nagyapám papírsárkányt csinált és a búzában röptette nekünk. Szaladtunk és a hajamba a ruhámba belekaptak a kalászfejek, mintha ők is játszani akarnának. Perzselt a nap és körülöttünk aranylott az Élet. Nagymamám mondta így. A búzát így hívta. Péter Pálkor felszakad az éled kisfiam, onnan számítjuk az aratást. A papírsárkány barna postapapírból volt, igazi nádból a teste és a farkának spárgára mi köthettünk néhány újságdarabkát. Repült a felhőtlen kék égen, szabad és boldog volt, mint mi. Elfáradtunk, lehevertünk a búzában és nevettünk hogy majd ha jön vaddisznó, aki előttünk feküdt a meleg búzatöveken, ki fog a leggyorsabban futni. Én ezt ismerem. A pusztát, a szikesre szárad végtelen szabolcsi földet, ami soha ne

Mennyi emberi felszín kavarog körülöttünk és mennyire figyelünk mi is, milyen felszínt látnak mások rólunk. Mikor azt mondják felszínes vagy, az azt jelenti hogy olyan vagy amilyennek látszol? Vagy mikor azt mondja valaki, hogy a felszín alatt a másik ember üres, azt hogy kell érteni? A látszat lenne a felszín és ha ez olyan mint amilyen maga az ember akkor üres? Lehetetlen megérteni hogy minden ember milyen sokféle. Mindegy hogy minek nevezzük, szerep, személyiségjegy, akármi. Sokfélék vagyunk, leginkább Shreknek van igaza a mesében mikor azt mondja, az ogre olyan mint a hagyma. Réteges. Az ember is olyan. Nem torta, édes krémes puha piskótás, hanem a közepe felé haladva bizony egyre keményebb, büdös és sírásra késztet. Gondoljunk csak bele, egy kapcsolat, egy barátság során az elején még hamar bomlanak a rétegek, mosolyogva, maguktól. Aztán egyre nehezebb, sokszor sírással jár, aztán a végén kiderül hogy a végső fényes, kemény, csípős burok használható vagy rohadt és ki kell dobni.