Térgörbítő arany élet

Mikor hosszú útról érkezem haza, alig várom, hogy elkezdjen tágulni a látóhatár. Ismerem milyen az, mikor a zenit görbül. Szinte csak azt ismerem. A többit csak láttam már. Csak azt ismerem igazán, mikor az arany búza két oldalt kicsit elgörbíti a teret. Mikor gyerek voltam, nagyapám papírsárkányt csinált és a búzában röptette nekünk. Szaladtunk és a hajamba a ruhámba belekaptak a kalászfejek, mintha ők is játszani akarnának. Perzselt a nap és körülöttünk aranylott az Élet. Nagymamám mondta így. A búzát így hívta. Péter Pálkor felszakad az éled kisfiam, onnan számítjuk az aratást. A papírsárkány barna postapapírból volt, igazi nádból a teste és a farkának spárgára mi köthettünk néhány újságdarabkát. Repült a felhőtlen kék égen, szabad és boldog volt, mint mi. Elfáradtunk, lehevertünk a búzában és nevettünk hogy majd ha jön vaddisznó, aki előttünk feküdt a meleg búzatöveken, ki fog a leggyorsabban futni. Én ezt ismerem. A pusztát, a szikesre szárad végtelen szabolcsi földet, ami soha nem volt terméketlen. Savanyú szőlőt termett az igaz, de a másik nagyapám úgy megöntötte égkék színű rézgáliccal, hogy rögvest finom lett inkább csak ne csinálja többet. Meg biztos a tövébe temetett macskakölyök tetemek is jót tettek neki, amiket - ő azt hitte titokban - elásott oda. Azért én kötöztem rá szőlőkacsból meg pálcikából kis keresztet. Fogalmam nem volt miért, de valahogy úgy éreztem ennyi még nekik is jár. Én ezt ismerem. 
A virágágyásokat amikben krizantém termett és vigyázni kellett, de azért megdicsért a nagymamám ha át tudtam ugrani még szeptember közepén is, mikor már jó méteresek voltak a mindenszentre növesztett virgácsok. Aztán mikor jött a hideg, jöttek idegenek is és elvitték a gondosan őrizgetett növényeket. A garázsban kicsit olyan szag volt mint a temetőben, ott laktak a busa fejű sárga és fehér krizantémok nagy fehér dézsákban míg el nem adták őket. Messziről voltak csak szépek, de olyan jó lehetett magasugrásosat versenyezni felettük az uncsitesókkal, akikkel tele volt az udvar. 
Egyébként az a bizonyos aranyló élet, na az tetszett nekem igazán. Mintha soha nem lett volna vége. Akkor is jó volt, ha nem volt sárkányozás. Nagypapám kivette a szemeket, hogy kóstoljuk meg, aztán megmutatta hogy kell összemorzsolni lisztnek, aztán gyorsan hozzátette hogy de nem itt a tanyán, hanem nagy malomüzemekben, még mielőtt rákényszerítettük volna egy kis őrlésre. Én ezt ismerem. 
Meg az alföldi sokféle kukoricát, ami addig terem míg a szem ellát, meg a napraforgóföldeket és hogy ezek között kicsi erdősávok vannak, mert szegény őzikéknek is kell lakni valahol, ha már az erdőket kivágták, hogy az ember termelhessen rajta valamit. Aztán ismerem a katonás rendbe szedett almásokat, azokat az igazi szikkadt földű szabolcsi almásokat, ahol terem alma júniustól októberig és az ember nem bír végigfutni rajtuk egy megállással, mert hát itt az alföldön hely bizony van elég. És ha eluntam az almát, rögtön megismertem még a vicces nevű cigány meggyest, a szilvásokat, ahol akár négy ötféle szilva is megterem egy soron, mitöbb ha nem vigyáz a gazda, egy fán is, az okos meg fosókát rak a szélire, hogy a lopós csak azt érje el. De ha már lefelé néztem, elég korán észrevettem, hogy a dinnye is itt terem nálunk a mezőn, hiába hívják görögnek. Azt is láttam hamar, hogy bizony a dinnye is lefelé görbíti a földolyó szája szegletét ha elég messze nézek, és néztem ha már lehetett. És mivel néztem, hát ezt ismerem. Nagymamáim dalait, kedves szavát, finom porhavas süteményeit, nagypapáim meséit, huncut mondókáit, csendes biztonságát. Az alföld szeleit, porait, tikkasztó hőségét, hideg, kopogós nagy havait. Ismerem ahogy zsendül a határ. Ismerem ahogy kipattan az akác a nyárfa levele. Ismerem ahogy szól a szomszéd Erzsi néni, ahogy a lánygyerek is kisfiam. Nekem ez a hazám. Láttam a többit, csodaszép. Hegyek, völgyek, tengerek, tavak. Megszólítottak, rabul ejtettek, aztán egyszercsak eszembe jutott az a júniusi alma a tanyán, és hogy nem látom a végtelent. Hazahívott a térgörbítő aranyló élet. A végtelen látóhatár a szikes földön, a napraforgók, a kukoricaföldek. Nagypapám tenyerén a kis búzaszemek. Mert én ezt ismerem.

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

TITOK

A kitűnő bizonyítvány NEM szégyen!

A hiány játékosa