Térgörbítő arany élet

-
Mikor hosszú útról érkezem haza, alig várom, hogy elkezdjen tágulni a látóhatár. Ismerem milyen az, mikor a zenit görbül. Szinte csak azt ismerem. A többit csak láttam már. Csak azt ismerem igazán, mikor az arany búza két oldalt kicsit elgörbíti a teret. Mikor gyerek voltam, nagyapám papírsárkányt csinált és a búzában röptette nekünk. Szaladtunk és a hajamba a ruhámba belekaptak a kalászfejek, mintha ők is játszani akarnának. Perzselt a nap és körülöttünk aranylott az Élet. Nagymamám mondta így. A búzát így hívta. Péter Pálkor felszakad az éled kisfiam, onnan számítjuk az aratást. A papírsárkány barna postapapírból volt, igazi nádból a teste és a farkának spárgára mi köthettünk néhány újságdarabkát. Repült a felhőtlen kék égen, szabad és boldog volt, mint mi. Elfáradtunk, lehevertünk a búzában és nevettünk hogy majd ha jön vaddisznó, aki előttünk feküdt a meleg búzatöveken, ki fog a leggyorsabban futni. Én ezt ismerem. A pusztát, a szikesre szárad végtelen szabolcsi földet, ami soha nem volt terméketlen. Savanyú szőlőt termett az igaz, de a másik nagyapám úgy megöntötte égkék színű rézgáliccal, hogy rögvest finom lett inkább csak ne csinálja többet. Meg biztos a tövébe temetett macskakölyök tetemek is jót tettek neki, amiket - ő azt hitte titokban - elásott oda. Azért én kötöztem rá szőlőkacsból meg pálcikából kis keresztet. Fogalmam nem volt miért, de valahogy úgy éreztem ennyi még nekik is jár. Én ezt ismerem. 
A virágágyásokat amikben krizantém termett és vigyázni kellett, de azért megdicsért a nagymamám ha át tudtam ugrani még szeptember közepén is, mikor már jó méteresek voltak a mindenszentre növesztett virgácsok. Aztán mikor jött a hideg, jöttek idegenek is és elvitték a gondosan őrizgetett növényeket. A garázsban kicsit olyan szag volt mint a temetőben, ott laktak a busa fejű sárga és fehér krizantémok nagy fehér dézsákban míg el nem adták őket. Messziről voltak csak szépek, de olyan jó lehetett magasugrásosat versenyezni felettük az uncsitesókkal, akikkel tele volt az udvar. 
Egyébként az a bizonyos aranyló élet, na az tetszett nekem igazán. Mintha soha nem lett volna vége. Akkor is jó volt, ha nem volt sárkányozás. Nagypapám kivette a szemeket, hogy kóstoljuk meg, aztán megmutatta hogy kell összemorzsolni lisztnek, aztán gyorsan hozzátette hogy de nem itt a tanyán, hanem nagy malomüzemekben, még mielőtt rákényszerítettük volna egy kis őrlésre. Én ezt ismerem. 
Meg az alföldi sokféle kukoricát, ami addig terem míg a szem ellát, meg a napraforgóföldeket és hogy ezek között kicsi erdősávok vannak, mert szegény őzikéknek is kell lakni valahol, ha már az erdőket kivágták, hogy az ember termelhessen rajta valamit. Aztán ismerem a katonás rendbe szedett almásokat, azokat az igazi szikkadt földű szabolcsi almásokat, ahol terem alma júniustól októberig és az ember nem bír végigfutni rajtuk egy megállással, mert hát itt az alföldön hely bizony van elég. És ha eluntam az almát, rögtön megismertem még a vicces nevű cigány meggyest, a szilvásokat, ahol akár négy ötféle szilva is megterem egy soron, mitöbb ha nem vigyáz a gazda, egy fán is, az okos meg fosókát rak a szélire, hogy a lopós csak azt érje el. De ha már lefelé néztem, elég korán észrevettem, hogy a dinnye is itt terem nálunk a mezőn, hiába hívják görögnek. Azt is láttam hamar, hogy bizony a dinnye is lefelé görbíti a földolyó szája szegletét ha elég messze nézek, és néztem ha már lehetett. És mivel néztem, hát ezt ismerem. Nagymamáim dalait, kedves szavát, finom porhavas süteményeit, nagypapáim meséit, huncut mondókáit, csendes biztonságát. Az alföld szeleit, porait, tikkasztó hőségét, hideg, kopogós nagy havait. Ismerem ahogy zsendül a határ. Ismerem ahogy kipattan az akác a nyárfa levele. Ismerem ahogy szól a szomszéd Erzsi néni, ahogy a lánygyerek is kisfiam. Nekem ez a hazám. Láttam a többit, csodaszép. Hegyek, völgyek, tengerek, tavak. Megszólítottak, rabul ejtettek, aztán egyszercsak eszembe jutott az a júniusi alma a tanyán, és hogy nem látom a végtelent. Hazahívott a térgörbítő aranyló élet. A végtelen látóhatár a szikes földön, a napraforgók, a kukoricaföldek. Nagypapám tenyerén a kis búzaszemek. Mert én ezt ismerem.

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

TITOK

-
Kép
Milyen ostoba emberek mondják azt, hogy nem létezik a mikulás, nincsenek angyalok és csodák? Azok a felnőttek mondják azt ,akik sajnálják a gyermekektől azt a bizonyos boldog gyermekkort, ami bizonyára nekik sem adatott meg. Ráadásul nincs is igazuk. Én hiszek a mikulásban, az angyalokban, a csodákban. Mert hiszek a jóságban és a szeretet erejében. A mikulás, az angyalok, a csodák létezni fognak, amíg gyerekek léteznek, mert a gyerek elhiszi hogy van olyan mérvű szeretet, amely megmenti őt a csalódástól, a magánytól, a félelemtől nekünk felnőtteknek pedig az a legfőbb dolgunk hogy megértsük hogy ez, a mi dolgunk. Mindannyiunkban ott él a mikulás, ahogy szedegetjük össze a mikuláscsomagba a finomságokat, ahogy tervezgetjük és válogatjuk a meglepetéseket az adventi naptárba, ahogy rátalálunk a lélekmelengető karácsonyi ajándékra, és a szívünk megtelik szeretettel. Boldogan tapasztalom, hogy a körülöttem élő anyukák nagy része, ugyanazzal a kis cinkos mosollyal és önkéntelenül visszafo
További információk

A kitűnő bizonyítvány NEM szégyen!

-
Kép
Furcsa tendenciát tapasztalhatunk mostanában az iskolai bizonyítványok megítélésében, ami nagyban köszönhető a social media félrecsapó hullámainak. Ma már bárki hozzáfér – és férjen is – olyan mindenkinek szóló szakirodalmakhoz, mint Vekerdy féle nevelési tanácsok. Én nagyon szeretem őket, és otthon is az iskolában is alkalmazom az elveit, hiszen egyszerűen arról szólnak, hogy végtelen szeretettel és odafordulással, egyéni módon kezeljük a gyerekeket és szeressük őket egyformán. Van azonban egy tétele, amit sajnos sokan nagyon félreértenek. Vekerdy Tanár Úr, soha nem mondta azt, hogy a kitűnő tanulók nem értékesek, és azt sem mondta, hogy nem viszik semmire. Ő egyértelműen azt mondja, hogy a nem kitűnő gyerek is ugyanolyan értékes, mint akinek teljesítménye a kitűnő biziben is megjelenik. Ami kifacsarodott ebben az egészben, hogy most valahogy úgy néz ki, hogy már a bizonyítványosztás előtt megjelenik a social media felületeken, sőt a mainstream médiában, hogy a nem kitűnő bizonyít
További információk

A hiány játékosa

-
Ma valahogy mindennek a hiánya jut eszembe. Talán mert halottak napja van, talán mert ma megálltam egy pillanatra és megnyugvás helyett inkább űrt érzek. Hiányzik a gyermekkorom, a gondatlan kellemes hétvégék, mikor a nagymamáim és nagypapáim felváltva vigyáztak rám, vagy a szüleimmel az erdőt jártuk és minden vasárnap ebéd után természetfilmeket néztünk távoli országokról, különleges állatokról, tudományos felfedezésekről. Ülök a kellemes, meleg, gyertya és sütemény illatú otthonomban, hallgatom ahogy a másik szobából a gyerek meg az apja tanakodnak valamiről. Látom a teraszon ahogy a közösen faragott tökfejben pislog a láng, eszembe jut mennyi móka és kacagás töltötte be a lakást tegnapelőtt mikor Lilla és a kis barátai kinevették a félelmet és a halált, és milyen jó volt a barátok körében tegnap együtt vacsorázni, mindent kidumálni kifulladásig.  Mégis valahogy olyan mély szomorúság lengi be az egészet. Nehéz időszakon vagyok túl és azt hiszem elég is belőle, csak kár hogy ninc
További információk