emberhagyma

Mennyi emberi felszín kavarog körülöttünk és mennyire figyelünk mi is, milyen felszínt látnak mások rólunk. Mikor azt mondják felszínes vagy, az azt jelenti hogy olyan vagy amilyennek látszol? Vagy mikor azt mondja valaki, hogy a felszín alatt a másik ember üres, azt hogy kell érteni? A látszat lenne a felszín és ha ez olyan mint amilyen maga az ember akkor üres?
Lehetetlen megérteni hogy minden ember milyen sokféle. Mindegy hogy minek nevezzük, szerep, személyiségjegy, akármi. Sokfélék vagyunk, leginkább Shreknek van igaza a mesében mikor azt mondja, az ogre olyan mint a hagyma. Réteges. Az ember is olyan. Nem torta, édes krémes puha piskótás, hanem a közepe felé haladva bizony egyre keményebb, büdös és sírásra késztet. Gondoljunk csak bele, egy kapcsolat, egy barátság során az elején még hamar bomlanak a rétegek, mosolyogva, maguktól. Aztán egyre nehezebb, sokszor sírással jár, aztán a végén kiderül hogy a végső fényes, kemény, csípős burok használható vagy rohadt és ki kell dobni. de mire kiderül sok könny és fáradtság jut annak aki bontogatja az emberhagymát. Ezt szoktam magamban alszínnek nevezni, mert sokszor tényleg ez a legalja és egyben a legmélye egy kapcsolatnak. Az alszín meglátásához néha elég néhány találkozás, máskor évek múlva látunk rá, de az alszín mindig sokkal érdekesebb, mert egész más mint a felszín. Mindig az alszín kell ahhoz, hogy kiderüljön működik-e maga az ember, és működik-e az a másik is, aki bontogatja.
A bontogatás mindig érdekes játszma és az aki megpróbálkozik vele, máris sokkal értékesebb , mint aki a felszín alapján ítél, hiszen tudja, hogy lehet hogy csak egy nagy rakás büdös, sírós héj és némi kis értékes beltartalom marad, mégis megpróbálja mert általában reméli hogy az a bizonyos talán kicsit csípős de nagyon sok tápanyagban gazdag finom bél majd pont jó lesz neki.
Engem nem zavar ha felszín alapján ítélnek meg, mi több már beismerhetem magamnak is, sokáig használtam ki ezt a lehetőséget. Engedtem, hogy külsőségek, felszíni jegyek alapján ítéljenek meg, mert így nyugodtan távol tudtam tartani magam másoktól. Mosolyogtam magamban, hogy fogalmuk sincs róla hogy ki is vagyok én és ez remek szűrőnek bizonyult. Aki átlátott a szitán és tudta, hogy a szőke sörény és a könnyen érkező hangos nevetések és vonalas szigor mögött lennie kell valaminek, hamar rábukkant egy kis pszichológiára, filozófiára, irodalomra, nyelvészetre, szociológiára, médiaértésre, pacifizmusra és sok emberi tulajdonságra. Ott persze már nem csak móka és kacagás az élet, mi több ha leás egészen az érzelmek mélyére, legyen az barátság, szerelem vagy bármi más, bizony sírásra is számítani kell. Az alszín mindig sötétebb és zavarosabb, de nyilván izgalmasabb, meghökkentőbb is.

Mindenki így van ezzel, akár beismeri, akár nem. A felszínt maga festi és csak azt akarja megmutatni, aki egyszer lehántja róla a felső könnyen bomló réteget, az már nyomot hagy rajta, ő pedig savat ereszt, hogy másik jegyezze meg, hogy ez bizony fájdalmas is lehet. Vannak, akik minél mélyebben bontogatják őket, annál több könnyet és fájdalmat okoznak, mert ami legbelül van, az annyira sötét és rohadt, hogy nem akarják hogy lássák, vagy már lefejtették róluk a gátlásokat is. Mások védik a keményre festett külső réteget, hogy ne derüljön ki hogy belül csillogóan szépek, vagy puhák és finomak. Én csak azt nem nagyon hiszem hogy van olyan aki üres. Mint ahogy nincs fekete és fehér szinte semmiben, itt is inkább a sokféleség a kulcs és nyilván olyan is van, aki kevesebb rétegből áll és van aki folyamatosan újabbakat növeszt. Az viszont biztos, hogy az emberhagymák rétegei más és más ízűek, színűek, szagúak, és szerintem a szerepekhez tartozva is tovább hántolhatók, mi több előbb utóbb minden irányból ugyanoda jutunk. Az alszínhez, ami az ember lényegét adja. De a rétegek kellenek, hogy az egész jól árnyalt, sokszínű személy létrejöhessen, vagyis ha az alszínt takaró felszín is jelen van, és az emberhagyma mindig a megfelelő réteget hagyja magán vagy vetkőzi le. Így struktúrálódik kik szeretnek minket és kik nem. Aki a felszínt látja, az dönthet úgy is hogy nem és akkor kész is, ő nem fog nekiállni bontogatni. Ha valaki nekiáll, már nehezebb nem szeretni a másik esetlenségét, érzéseit, őszinteségét, de van akiről akkor derül ki, hogy hopp mégsem olyan szépek ezek az alsóbb rétegek, akkor még mindig ki lehet lépni magunk után hagyva a képletesen már büdös, csípős emberhagymát.
Az is érdekes, mikor mi magunk válunk ilyen büdös, csípős félig lebontott maradvánnyá, és csak rosszat teszünk azoknak akik a felszín alapján másra számítottak. Szerintem ilyenkor azok hibáznak ,akik mást vártak. A helyzet ugyanis, hogy pont ők azok, akik a felszín alapján ítélnek, vagy kialakítanak másokról valami idea alapján egy képet aminek köze nincs a valósághoz. Például mikor az agresszív vőlegényből, aki másokat ver szét a menyasszonya "védelmében" abból nyilván nem dorombolós papucsférj fog válni, akárhány réteget hámozunk is le róla, el fog jönni a pillanat, mikor a már feleséggé vált nő felé fog fordulni az agresszió. Vagy ha már a barátság kezdetén egy magával is bizonytalan depresszív barát a végén úgyis elér a tapadó érzelmi zsarolásig, hiába gondolunk bele sok minden mást, mert itt a rétegek lebontásával egy érzékeny és kedves idea rajzolódhat ki aminek nem nagyon lesz köze a végére maradó zsaroló, féltékeny idegroncshoz. Ha valaki a felszínen felszínes, az lehet egészen más, de ha nem túl kedves, hamar átlép mindenen, sőt akár manipulatív az bizony nem lesz egy falat kenyér csak addig amíg kedve tartja, vagy amíg neki megfelel. Mert az ember olyan mint az ogre. Réteges mint a hagyma!