Útravaló gondolatok a rám bízottaknak
Ma rájöttem. Gondolkodtam mi lehet úgy igazán, ami miatt nem megy ez az évkezdés. Pedig nincs nagy baj, sőt minden rendben. Már már kegyelmi állapot a korábbiakhoz képest. Mégis legbelül valami fájdalmasan szaggat...már tudom. Elengedek. Elengedem őket, és amit érzek, az a folyamat ismerős. A gyász. Túlzásnak tűnik számomra is, de az érzésekkel nincs mit kezdeni. A tagadás, a távolságtartás, a "nem még van időnk" érzés már nem segít. Kimondom, elfogadom, de nem bírom el. Még nem. Az eszem tudja, hogy le kell rakni a terhet és élvezni, ami megadatott amíg lehet, de a szívem háborog. Így még soha nem volt. Most a szembesülés szintjén tartok. még van kettő. Mikor megtörik a szív és elsiratja a voltat, és az igazi elengedés megnyugvása. De most még az sem jobb, hogy tudom, mert nem akarom tudni, és hihetetlen de nem akarok elengedni. Most hogy már embernyi emberek, hogy már nem kell tépni, zúzni a lelküket, elég megsimogatni hogy jól működjön, már nem akarom hogy elmenjenek. Ön