Útravaló gondolatok a rám bízottaknak
Ma rájöttem. Gondolkodtam mi lehet úgy igazán, ami miatt nem megy ez az évkezdés. Pedig nincs nagy baj, sőt minden rendben. Már már kegyelmi állapot a korábbiakhoz képest.
Mégis legbelül valami fájdalmasan szaggat...már tudom. Elengedek. Elengedem őket, és amit érzek, az a folyamat ismerős. A gyász. Túlzásnak tűnik számomra is, de az érzésekkel nincs mit kezdeni. A tagadás, a távolságtartás, a "nem még van időnk" érzés már nem segít. Kimondom, elfogadom, de nem bírom el. Még nem. Az eszem tudja, hogy le kell rakni a terhet és élvezni, ami megadatott amíg lehet, de a szívem háborog. Így még soha nem volt. Most a szembesülés szintjén tartok. még van kettő. Mikor megtörik a szív és elsiratja a voltat, és az igazi elengedés megnyugvása. De most még az sem jobb, hogy tudom, mert nem akarom tudni, és hihetetlen de nem akarok elengedni. Most hogy már embernyi emberek, hogy már nem kell tépni, zúzni a lelküket, elég megsimogatni hogy jól működjön, már nem akarom hogy elmenjenek. Önző vagyok, tudom. Mégis azt akarom hogy itt legyenek még egy évnyitón, még egy családi napon, még egy, még egy még egy......mindenen. Olyan sokat tanultam tőlük. Türelmet, kedvességet, gyengédséget, kitartást és annyi mindent aminek híján voltam, amíg a Jó Isten rám nem bízta őket. Tudom, hogy ennyi a penzum, de bárcsak járna még egy kicsi. Látni, ahogy változnak, érnek, akár a sasfiókák. Én láttam őket pelyhesen, egymást ellen rikácsoltak egy falatnyi figyelemért, láttam őket félrebillentett fejjel figyelni és megoldásokat keresni, és most egymás után látom őket, ahogy az élet legmagasabb szirtjének szélén kibontják óriásira nőtt sasszárnyaikat és megindulnak. Van, amelyik már repül, van amelyik már zsákmányt is képes ejteni és van amelyik még feszülten figyel, de már nem rám...a pillanatot várja, mikor elrugaszkodhat és egyedül hasíthatja a levegőt tudásának teljes birtokában. Tudom, hogy úgy végeztem a dolgomat, ahogy kell. Tudom, hogy az Úr nem véletlenül adta ezt a feladatot, és nem véletlenül ezt a 37 gyermeket. Tudom, hogy felkészültek és tudom, hogy szeretnek és visszatérnek majd. De most, akkor is fájdalmat okoz beismerni, hogy lassan vége. Olyan sok mindent nem mondtam még el és nem mutattam még meg...és nyilván nem is dologom mindent elmondani és megmutatni...de most kizárólag - gyarló módon - önmagamért akarom. Ijesztő volt ma ráébredni, milyen üres leszek nélkülük.
Ma éreztem meg milyen lesz, ha nem lesznek velem. Velem voltak egész nap, elvégeztük amit ránk bíztak, és ahogy szoktunk szétszéledtünk, kóvályogtunk, aztán minden előzetes egyeztetés nélkül megtaláltuk egymást és mentünk tovább. És akkor ráébredtem milyen csoda ez. Tudtam és ők is tudták, hogy nyugi van, jó lesz minden :) és úgy lett. Volt, aki végig velem tartott és volt, aki távolról figyelt, de mind tudta mi fog történni és én is tudtam. Biztosnágban voltunk együtt...de elmennek, és bennem bizonytalanság lesz majd, nem velük, magammal szemben. Képtelen voltam ma mosolyogva tölteni az időt, mint máskor. Most nem mosolyog a lelkem ha velük vagyok. Féltem a békémet. Féltem magamat nélkülük. Ez lehetne szánalmas, de szomorúnak és őszintének érzem. Én erős vagyok, sőt néha talán túl kemény is, és hamar lepattintom magamról a legnagyobb terheket. De ők megtanítottak gyengének lenni. A szeretetükkel, a jóságukkal, a figyelmükkel, az őszinteségükkel megengedhettem magamnak, hogy elgyengüljek és néha rájuk bízzam magam. Mint ma. És most sírni szeretnék, mint egy kisgyerek, akinek túl jó volt a vendégségben és mennie kell. Ez is valami új. Gyengének, gyarlónak, önzőnek lenni és kicsit sem bánni...most ezt akarom megélni, és görcsösen szorítani őket, amíg bele nem fájdul a karom, és beismerni, hogy nem akarom hogy vége legyen....
Mégis legbelül valami fájdalmasan szaggat...már tudom. Elengedek. Elengedem őket, és amit érzek, az a folyamat ismerős. A gyász. Túlzásnak tűnik számomra is, de az érzésekkel nincs mit kezdeni. A tagadás, a távolságtartás, a "nem még van időnk" érzés már nem segít. Kimondom, elfogadom, de nem bírom el. Még nem. Az eszem tudja, hogy le kell rakni a terhet és élvezni, ami megadatott amíg lehet, de a szívem háborog. Így még soha nem volt. Most a szembesülés szintjén tartok. még van kettő. Mikor megtörik a szív és elsiratja a voltat, és az igazi elengedés megnyugvása. De most még az sem jobb, hogy tudom, mert nem akarom tudni, és hihetetlen de nem akarok elengedni. Most hogy már embernyi emberek, hogy már nem kell tépni, zúzni a lelküket, elég megsimogatni hogy jól működjön, már nem akarom hogy elmenjenek. Önző vagyok, tudom. Mégis azt akarom hogy itt legyenek még egy évnyitón, még egy családi napon, még egy, még egy még egy......mindenen. Olyan sokat tanultam tőlük. Türelmet, kedvességet, gyengédséget, kitartást és annyi mindent aminek híján voltam, amíg a Jó Isten rám nem bízta őket. Tudom, hogy ennyi a penzum, de bárcsak járna még egy kicsi. Látni, ahogy változnak, érnek, akár a sasfiókák. Én láttam őket pelyhesen, egymást ellen rikácsoltak egy falatnyi figyelemért, láttam őket félrebillentett fejjel figyelni és megoldásokat keresni, és most egymás után látom őket, ahogy az élet legmagasabb szirtjének szélén kibontják óriásira nőtt sasszárnyaikat és megindulnak. Van, amelyik már repül, van amelyik már zsákmányt is képes ejteni és van amelyik még feszülten figyel, de már nem rám...a pillanatot várja, mikor elrugaszkodhat és egyedül hasíthatja a levegőt tudásának teljes birtokában. Tudom, hogy úgy végeztem a dolgomat, ahogy kell. Tudom, hogy az Úr nem véletlenül adta ezt a feladatot, és nem véletlenül ezt a 37 gyermeket. Tudom, hogy felkészültek és tudom, hogy szeretnek és visszatérnek majd. De most, akkor is fájdalmat okoz beismerni, hogy lassan vége. Olyan sok mindent nem mondtam még el és nem mutattam még meg...és nyilván nem is dologom mindent elmondani és megmutatni...de most kizárólag - gyarló módon - önmagamért akarom. Ijesztő volt ma ráébredni, milyen üres leszek nélkülük. 
Ma éreztem meg milyen lesz, ha nem lesznek velem. Velem voltak egész nap, elvégeztük amit ránk bíztak, és ahogy szoktunk szétszéledtünk, kóvályogtunk, aztán minden előzetes egyeztetés nélkül megtaláltuk egymást és mentünk tovább. És akkor ráébredtem milyen csoda ez. Tudtam és ők is tudták, hogy nyugi van, jó lesz minden :) és úgy lett. Volt, aki végig velem tartott és volt, aki távolról figyelt, de mind tudta mi fog történni és én is tudtam. Biztosnágban voltunk együtt...de elmennek, és bennem bizonytalanság lesz majd, nem velük, magammal szemben. Képtelen voltam ma mosolyogva tölteni az időt, mint máskor. Most nem mosolyog a lelkem ha velük vagyok. Féltem a békémet. Féltem magamat nélkülük. Ez lehetne szánalmas, de szomorúnak és őszintének érzem. Én erős vagyok, sőt néha talán túl kemény is, és hamar lepattintom magamról a legnagyobb terheket. De ők megtanítottak gyengének lenni. A szeretetükkel, a jóságukkal, a figyelmükkel, az őszinteségükkel megengedhettem magamnak, hogy elgyengüljek és néha rájuk bízzam magam. Mint ma. És most sírni szeretnék, mint egy kisgyerek, akinek túl jó volt a vendégségben és mennie kell. Ez is valami új. Gyengének, gyarlónak, önzőnek lenni és kicsit sem bánni...most ezt akarom megélni, és görcsösen szorítani őket, amíg bele nem fájdul a karom, és beismerni, hogy nem akarom hogy vége legyen....
Megjegyzések
Megjegyzés küldése