vakmerő igazmondók

Fáj a fejem. Azt hiszem át kell gondolnom, hogy mit fogok tanítani ezentúl a gyerekeknek. Eddig abszolút meggyőződéssel mondtam, hogy egy dolog számít: hogy tudsz magaddal szembenézni, de mostanában az a meglátásom, hogy minél egyértelműbben mondom ki a tényt amit én igaznak érzek, annál többször vágnak fejen. Ezért fáj a fejem.

Na most akkor vagy leszokom az igazmondásról, vagy még keményebben fogok ragaszkodni ahhoz, hogy amit érzek és előzetes ismereteim alapján fontosnak és értékesnek ítélek meg, az elsőbbséget élvez minden körülmények között.

Mert mi is az igazság? Fogalmam nincs. De minden élethelyzetben van egy általam preferált, elfogadható az én életfelfogásomnak megfelelő válasz, amit én igazságnak élek meg. Azt már régen tudom, hogy szélsőségesnek számít ahogy én kimondom amit gondolok, de mindig is így volt. Utálom a pletykát, utálok mások háta mögött rosszat mondani, inkább megtalálom az útját hogy elmondjam annak a gondomat, akivel adódik. Persze a nyílt konfliktus helyzeteket is utálom, és nyilván mérlegelem annak súlyát, ami miatt mondanivalóm támadt, mert van, amikor nem ér annyit az egész ügy, hogy véleményt nyilvánítsak.

Elfogadom és mindig is elfogadtam hogy ilyen személyiséggel együtt élni nem könnyű, két lehetőséget adok másoknak. Vagy nagyon fognak szeretni, és hosszan kísérnek, vagy zsigerből utálni fognak, és már a puszta jelenlétem is idegesíteni fogja őket. Szerencsére valahogy ez sosem zavart, mert én sem szeretek mindenkit, nem várom el sem másoktól sem magamtól hogy álszent módon viselkedjen.

A másik amit megtanultam, hogy a viták, véleménykülönbségek nagy része nem személyes, és az értelmes emberekkel lehet nyugodtan vitatkozni, mert tudják hogy a vélemény nem egyenlő az emberrel.

Akkor borul el az agyam, mikor meri venni magának a bátorságot valaki arra, hogy lekezelő módon, hülyének nézzen, és fennhangon kioktasson olyan dolgokról amik egyrészt valószínűleg foglalkoztattak már az elmúlt időszakban, másrészt attól hogy eltér a véleményünk, vagy mást célt szeretnénk elérni, még nem biztos hogy igaza van. Sőt azt tapasztalom, akkor ordít valaki az igazságot kimondóval legjobban, ha az ő érdekét az szolgálná, ha mindenki félrenézne. Azt is utálom, mikor valaki akkor is állítja amit már egyszer kimondott, ha bizonyíthatóan hülyeség, és általában egy felületes benyomás alapján ítéli meg a helyzetet, de úgy gondolja tuti jobban tudja.

Azt tartom korrektnek, ha tudom hogy tévedhetek, és lehet hogy küzdök az igazamért de kiderül hogy nem jól láttam a dolgokat, akkor tudok változtatni a véleményemen és engedni, urambocsá elnézést kérni, ha félreértettem valamit vagy megbántottam valakit. Ehhez viszont tudni kell azt, hogy a vita az egyetlen megengedhető formája a véleménykülönbségeknek és nem az idióta, abszolút érzelmi alapon szerveződő veszekedés, vagy hátérben folyó álszent szervezkedés és emberek egymás ellen fordítása. Ebből én már úgy gondolom kinőttem.

Mégis bosszantó módon mostanában egyre többször érzem azt, hogy ez a hozzáállás nem hogy eredményt hozna, de meggyengít. Nyilván nem érdemel szót az a csoport ahonnan azonnal kiszorulok ahogy kimondom az igazat akkor is, ha az másoknak nem tetszik, mi több pont ezzel ösztönzöm az ellenem szervezkedésre a más véleményen lévőket. Pedig általában azért lesz része az ember ilyen csoportoknak, mert hívják, kíváncsiak a véleményére, vagy mert kénytelen rá. Majd hirtelen kiderül, hogy jobb lenne ha befogná a száját és az esetleges "befolyását" vetné be, hogy mások elérjék a céljukat. De ha nem tudják átvinni az akaratukat, akkor nagyon kell egy ember, aki kimondja helyettük mi legyen. 

Az a legidegesítőbb, hogy mivel ezekben a csoportokban sokan vannak, mindig van aki egy véleményen van azzal aki kimondja az igazat, mégis hallgatnak, de ahogy esélyük nyílik rá biztosítják róla, hogy igen, én is azt gondolom amit te, de nem fogok belefolyni, mert nem érdekel, vagy nem fogok itt veszekedni stb. Ettől falnak megyek. Ez a lappangó véleményformálás a legalattomosabb, hiszen nem lehet eldönteni hogy igaz-e, ráadásul egy vitában az egyező vélemények száma, sokszor eldönti a végkifejletet is. Aki nem nyilatkozik, az nem segít, se pro se kontra, és aki véleményt nyilvánít olyan, mintha egyedül maradna az igazsággal, ebből következően teljesen idióta lenne és senki nem értené hogy miről is beszél, mi több amit mond nem is az igazság lenne, csak egy vélemény. 

Mintha az igazság kimondásától jobban kellene félni mint az ostobaságtól, mert az igazság megoszt vagy hátrányosan megkülönböztet. Utálatos, de sajnos így van. 

Az igazság, az igaz dolgok már már félelmetes része, számomra az általános nagy igazságokra vonatkozik. Az hogy egy-egy kényszerű szubkulturális szerveződésben igazunk van-e és kimondjuk-e egy dolog. De a hétköznapi életben valóban nem várható el, hogy a valódi értékek mentén is szervezhető legyen az életünk? Valóban akkor kapjuk meg mindenből ami egyébként jár, ha teperünk, könyöklünk, megvesztegetünk, megkenünk, korrumpálunk másokat és magunkat megalázva hallgatva elvonulunk ha még így sem sikerül? Az a baj, hogy túl sokan, egyre többen vannak akik így gondolják. Hálásnak kellene lennem, hogy ha én a törvények, elvárások, szabályok szerint csinálok mindent, de másoktól csak akkor kapom meg ha "megfizetem ami jár"? 

Az számít, aki nagyobbat kiabál? Úgy tűnik, az emberek soha nem féltek annyira önmaguk lenni mint mostanában. Úgy tűnik, a legegyszerűbb élethelyzetekben is kapaszkodni akarnak valamibe, mert félnek attól hogy nem elég jók, vagy ordibálva próbálják megsemmisíteni a másikat, mert még a végén annak lesz igaza. 

Nagyon bosszantó és frusztráló az az érzés, hogy ha kiállok egyszerű dolgok mellett, azonnal jön az "ufó" jelenség, mármint a jó hogy így ráérsz nem is értem hogy van erre időd, szerintem ez már lejárt, ma már nem így kell gondolkodni, és hasonlók, vagy a teljes erőből támadás. 

Na ilyenkor tényleg azon gondolkodom, hogy egy időutazásból itt ragadt idióta vagyok-e, aki még hisz a tiszta játszmákban, és vajon van-e jogom azt tanítani a gyerekeknek, hogy higgyenek az emberekben és az igazságban, hogy merjenek önmaguk lenni, és kiállni magukért? Nem tudom.Azt viszont látom, manapság az igazmondás már nem bátorság, hanem vakmerő ostobaság.