Egy csodás hétköznap

A folyosón mentem, szülők és egy fiú állt oldal, szemben egy tanár. Mindennapos kép, de ahogy rátévedt a tekintetem az osztályfőnök arcára, megálltam. Sugárzott az örömtől, csillogott a tekintete és szélesen mosolygott.

Ránéztem a szülőkre, és láttam hogy ők is. Az édesanya majd kiugrott a bőréből, izgatott volt, akár egy kislány. Az édesapa olyan büszkén, tiszta tekintettel nézett a fiára, ahogy csak az igazán szerető apák tudnak. Ekkor néztem meg, melyik gyerek is áll ott velük, mert általában ezen a folyosón az ilyen csoportosulás nem jelent jót. Ahogy néztem a fiút, furcsa érzés lett rajtam úrrá. Nyilván nem ismerek minden gyereket személyesen, de 530 azért nem olyan sok, arcról mindet tudom azonosítani, osztályhoz kötni. A gyerek ismerős volt, mégis kicsit idegen. Jó pár másodpercig tartott, mire ráeszméltem, hogy hát Istenem Ő az akit már olyan régen várunk vissza, akiért annyit imádkoztunk, akit szinte minden áhítaton megemlített a lelkész, hogy erősödjön, gyógyuljon, és hirtelen én is olyan boldog és izgatott lettem mint ők. Egy igazi bajnok, aki megküzdött a legerősebb ellenféllel és győzött. Az osztályfőnök ekkor vette észre, hogy ott állok és már be is vont a beszélgetésbe. Nagyon jól esett egy a kicsi csoda ott az iskolafolyosón. Néztem a fiú mély, okos tekintetét, a trendin nyírt pehely haját, ami még csak most nőtt ki újra, de annyira élni akar, hogy engedve a fodrászollónak, úgy áll, ahogy kell. Alig bírtam ki, hogy ne ölelgessem meg őket, csak megszorongattam kicsit a karját. Olyan szerencsém volt, hogy pont az ő osztályával volt órám és az osztályfőnök megkért, hogy ugyan majd csak egy-két hét múlva jön vissza végleg, bejöhessen média órára. Ilyen szívességet bármikor bárkinek megtennék. Persze mint a kis csodák általában, ez is tovább varázsolt. Ahogy indultam órára láttam, hogy egy másik fiú az osztályból ott áll a folyosó végén és lesi, hogy rég látott barátja mikor jön, merre indul. Kegyelmi pillanat, a két fiú tekintete összekapcsolódik, felnevetnek és L. már repül is régi, boldog élete és nevető barátja felé. P pedig mosolyogva fogadja, férfiasan kezet fognak, és már indulnak is utánam. Kezdeném mondani mi fog történni, de a szemfüles régi tanárok már meg is látják, örül neki a portás néni, a régi ismerősök a folyosón, szóval mondom P-nek, hogy én indulok előre, majd jöjjenek. P. rám néz és amit látok a szemében, az a ragyogás a gyermek őszinte rácsodálkozása arra ami történik. A hétköznapi csoda megélése. Az osztály még nem tudja, hogy L. itt van. Mikor kérdezem találkoztak-e már vele, apró kis sikkangatások, nevetgélés, tapsikolás, mindenki azonnal beszélni kezd. Mondom nekik, hogy kezdjünk neki az órának, mindjárt Jön L. és majd akkor beszélgethetnek vele, de alig várom, hogy nyíljon az ajtó.

Persze mikor bejön L és P, már senkit nem érdekel az óra anyaga, L minden fiúval kezet fog, kicsit beszélgetünk, hogy fog suliba járni, jól van-e teljesen, kiderül, hogy a kollégiumba is visszaköltözik. A többiek nézik és látják a csodát, és én is látom. 

Aztán érzékelem hogy talán jobb ha kap egy kis levegőt, próbálom folytatni az órát. Kicsit zavar hogy a bal padsorban két fiú folyamatosan beszélget, de nem szólok rájuk. Fontos dolgokat kell pótolniuk. Csak néha arra pillantok és elmosolyodom, és ahogy én mosolygok, a gyerekek követik a tekintetem és ők is mosolyogni kezdenek. Egy csodás, hétköznapi mosoly, egy csodás hétköznapon.