Az asztalok

Egy barátnőm megmosolygott, mikor mondtam, hogy na de sebaj, felöltöztem szépen, felvettem a mosolygós arcomat, rajtam senki sem láthatja hogy valami nincs rendben.

Csak mosolygott és megkérdezte hogy miért. Gyorsan rávágtam, hogy mert engem nem kell sajnálni. Erős vagyok, mi több kemény. Nincs szükségem mások sajnálatára. Aztán persze ahogy az barátok közt lenni szokott, összenéztünk és jót nevettünk. Én tudtam miért kérdez és ő tudta mit fogok válaszolni. Mint évek óta mindig. Biztos elmondta már százszor, amit én is szoktam mondani, hogy hát bizony nem kell mindig a legkeményebb legénynek lenni a gáton. És valóban, hiszen senkinek nincs szüksége sajnálatra, de aki közel áll hozzánk, az nem sajnál, hanem vigasztal. Eszembe jut a teológiai kérdéskör Jézusról és a 4 asztalról. Tapasztal,vigasztal, marasztal, magasztal. Nagyon érdekes kérdésfelvetés, ami mindig nekem szól. Hiszen akivel megbeszélem azt ha baj van, az már megtapasztalt engem, és én őt, nem sajnál, hanem vigasztal, és az ilyen barátot az ember marasztalja, és a barátságot magasztalja. 

Mert a vigasztalás nem sajnálat. Erő az erőtlenségben. Mindketten tudtuk, arra gondol, engedjem hogy vigasztaljon, erőt adjon nekem. Valahogy megszoktam hogy nem mesélek arról ami nehéz, mert utálok panaszkodni és nekem nem segít az ha sokszor elmondom mi bánt, vagy mi történt, mert újra és újra átélem, és csak felhergelem magam. Nem vagyunk egyformák. Inkább adok időt magamnak feldolgozni. Ilyenkor van az, hogy kínosan ügyelek arra, ne lássa senki hogy én is lehetek gyenge. De tulajdonképpen ez azért van, mert valóban erős vagyok. Nyilván mint mindenkinek nekem is van achilles - pontom, amin keresztül meg lehet sebezni, de egyébként nem nagyon zavar meg az élet. Szerencsés vagyok, mert az én első asztalom, a tapasztalatom a biztonság volt. A másik komoly tapasztalat pedig az erő, ami a családom nőtagjaiból sugárzott és amit már gyermekként is éreztem. Sajnos már nem él a nagymamám, aki példaként mindig előttem van. Most már tudom, hogy az én jellemem olyan mint az övé. Ő sem tűrt semmi mellébeszélést. Voltak szabályok, és nem volt mese, gyerek vagy felnőtt be kellett hogy tartsa, vagy fel is út, le is út. Nagyon nagyon szeretett minket és még több ezer másik gyereket, mert dajka volt egy óvodában, de kemény volt és szigorú. Magához is. Mindig jókedvű volt, nyugodt, de kőkemény. Nem ismerek embert aki ne szerette és tisztelte volna. Emlékszem már régen nyugdíjas volt de sokszor még mindig becsengettek régi óvodásai, akik már felnőttek voltak, egy jó szóra, és hogy megköszönjék azt a kemény, tiszta, biztonságos szeretetet amiből tanulni lehet. A nagymamám mondta azt, hogy nem kell azonnal kiszolgáltatni magunkat másoknak, és inkább építsünk mások humorérzékére mint szánalmára. Ő igazán tudott vigasztalni. Nem akkor ölelgetett és puszilgatott mikor nyafogtunk. Akkor megmondta hogy ha bajunk van mondjuk meg, megoldja, de nyafogásnak helye nincs, ha meg nincs bajunk, nincs min nyafogni. Szóval nem maradt más választásunk mint abbahagyni. De mikor látta, hogy valami igazán, mélyen bánt, mindig megvárta míg nagyapám kibóklászik a kertbe, és rákérdezett. Mindig a közepébe. Még akkor is mikor már főiskolás voltam. Aztán nem volt nyálas ömlengés, példálózás, semmi ilyesmi. Kristálytisztán rávilágított a lényegre, és megkérdezte, hogy miért nem tettem már meg amit kell. Mindig segített és soha nem tűrte hogy magyarázkodjam, nyafogjak. Elmondta miért vagyok szerencsés(ez aranyos, mert az esetek nagy részében a családom miatt, mert egészséges vagyok és okos vagyok és szép vagyok) és ha el akarom érni amit kitűztem, akkor nyavalygás helyett kezdjek hozzá.  Ez mindig erőt adott, és arra tanított, hogy erős, már-már kemény legyek. Szeretnék olyan tisztán látni mint ő, és sokszor már sikerül is, de néha még el kell gondolkodnom rajta, hogy mit mondana Annuska néni, a nagymamám. A második asztal, a vigasztal tehát sokszor már önmagában elég, ha pedig nem, hát tudom, hogy szerencsés vagyok, mert a nagyimnak igaza volt és ha ez mégsem lenne elég, mindig van egy barát, vagy egy rég látott ismerős aki rámutat a lényegre. De persze még így is van, hogy valahogy mégsem én vagyok a legkeményebb a gáton. Ma már tudom hogy nem baj, mert felnőttként elkeseredni, nem a gyerekes nyafogás. 

A harmadik asztal a marasztal már tényleg különleges, mert a vigasztaló már nem sajnál többé, hanem marad. Mint ahogy annak idején engem marasztalt a nagymamám. Soha nem engedett el úgy, hogy épp túl voltunk egy beszélgetésen. Maradnom kellett, hogy úgy válhassunk el, hogy megittuk a kávét, megvitattuk a sorozatot, nagypapámat, a virágokat vagy a macskát. Aztán mikor mentem el, mindig megölelt. Csak egy kicsit. Ne olyan nagy teátrális ölelés volt. Csak egy kicsi, őszinte ölelés, simogatás vagy puszi. Hogy tudjam itt várnak rám, maradhatok és visszajöhetek. Ez pedig olyan szép volt, ami egyértelműen a negyedik asztalhoz vitt. Magasztaltam ezt a helyzetet és igen a nagymamámat is. 

Már nagyon nagyon régen, több mint egy évtizede meghalt, de úgy él bennem tovább, mintha valóban itt lenne. Hallom a hangját, látom az arcát, tudom mit tenne és mondana. 

Igen erős vagyok, és tudom miért. Mert nem a teológia tanította meg a négy asztal létezését, hanem az élet. Tudom, hogy Jézus első asztalához a nagymamám és a családom vezetett, ahogy megtapasztaltam a felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan erőt, ami körüllengi az életemet, azt ma már Istentől kapom. Azért vagyok erős, mert megvigasztal az ima, ha a házában lehetek, ha énekelhetek, vagy ha csendesen megmutatja az utamat. Marasztal a házában, ahogyan én marasztalom őt hitemben és tanítgatom házam népének hogy ők is marasztalják. És igen. Magasztalom az Urat, aki erőt ad nekem a legnehezebb időkben is, aki napról napra megajándékoz engem a családommal, az egészségemmel, az eszemmel és mindazzal ami nyugodttá és mosolygóssá tesz, hogy tisztán lássak és erős legyek akkor is ha mások másképp tennének.

Szóval holnap is felöltözök szépen, felveszem a mosolygós arcomat és nem fogom hagyni, hogy bárki is lássa ha baj van, mert nincs. Nem vagyok egyedül.