Egy kicsi ragyogó szív

Az új diákok avatásakor hamarabb mentem át a templomba, mert mindent át akartam nézni még egyszer. Csodás meleg napsütés volt, bent viszont szürke és hűvös volt a levegő. Kinyitottam minden ajtót, és pár perc múlva, ahogy áradt be a világos, a levegő is felmelegedett. Tettem vettem, élveztem a csendet. Szeretek egyedül lenni a templomban, nagyon meghitt. Igen ám, de elég viszonylagos volt most ez az egyedüllét, mert ahogy kitártam a kapukat benézett a napközis csoport az iskolába visszamenet, a nevelőjük pedig felvitte őket az orgonához, ő gyakorolt az aprók pedig élvezték hogy mászkálhatnak össze-vissza. Mosolyogva hallgattam ahogy beleklimpíroznak a zenébe és nagyot nevetve elszaladnak. Láttam ahogy fogdossák a több száz éves orgonasípokat, csodálkoznak hogy bele lehet bújni az orgonába, ahogy szinte percenként megakasztják az orgonaszót kérdésekkel. Én is így szoktam meg hogy a templom jó. Hát miért ne lenne boldog az Úr ha nevető, huncut, boldog gyermekek töltik be a neki szentelt teret. Eddig jutottam az elmélkedésben, mikor észrevettem hogy egyre többen jönne be. Azt hittem már a későbbi avató ünnepségre érkeztek, de még elég korán volt, így megkérdeztem tőlük miért jöttek. Mindenki csak nézelődött. Látták a szélesre tárt kapukat, hallották az orgonát és hallották a gyerekzsivajt. Kicsit nézelődtek, beszélgettek, mikor elmentek odaintettek nekem. Volt aki kérdezgetett, volt aki csak hallgatta a napközisekkel fűszerezett aranyos orgonaszót, volt aki csak ült kicsit. Mikor már én is úgy gondoltam kész vagyok, éppen indultam volna a karzatra megnézni hogy ott is minden rendben van-e, egy négy éves forma kislány beviharzott a főbejáraton. Végigrohant a sorok között az oltárig, megállt rám nem is nézett, csak felintegetett Jézusnak, hogy szia. Felpattant az első padra, és hangosan beszélt: "képzeld, ma a kistesóm is jött értem, és az oviba meg kézműveseztünk, de anyukám már nagyon vár mert Bence nemsokára éhes lesz de mondtam neki hogy beszaladok csak megmutatom a szoknyám". Aztán leugrott felszaladt az oltárlépcsőn és pörgött egyet. Akkor esett le, hogy nem is nekem beszél, hanem Jézusnak az oltárképen. Olyan volt mint egy élő, dobogó szív. Nem hogy nem félt a hatalmas templomtól, hanem ez a csepp kis kacskalábú, vékonyhangú, tűzről pattant apróság megrendíthetetlen hittel köszöntötte az Urat. Annyira édes volt. Hirtelen úgy éreztem már bent is süt a nap, és az oltár, a padok, a folyosó ujjonganak a kislány szélvész tempójától, cérna hangjától, kis kezének, lábának érintésétől. Életet hozott, mosolyt csalt a bent lévők arcára. Én kicsit tartottam tőle, hogy addig pörög a vékony oltárlépcsőn, hogy leszédül, de lebotorkált, aztán megállt felkiabált a képnek: "Ugye milyen szép? Ági néni mondta hogy nagyon csinos vagyok benne, de tényleg az vagyok. Na szia, sajnos mennem kell, de majd jövök még hétfőn talán vagy mikor, tudod amikor szoktunk." Sarkon fordult és kisprintelt az ajtón.

Örült a templom. Ennél szebb dolgot aligha lehet elképzelni egy régi templomban. Sok szép dolog szokott történni itt, és lassan összeállt a kép, hogy nyilván a kislány gyakran van itt, és biztos az evangélikus oviba jár a mi Ági néninkhez, aki bizony úgy tűnik nagy csodákra képes. Annyira édes volt, ahogy felállt a padra mind a 90 centijével, hogy jobban hallja őt Jézus, hogy felszaladt az oltárhoz, hogy jobban lássa a kis szoknyáját, hogy beszaladt megmutatni a templomba, mert ott van az ő kedves ismerőse, akinek fontos lehet az ő új pörgős szoknyája. Akik látták, hallották velem együtt, mosolyogva sétáltak ki a templomból a ragyogó őszi napsütésbe. Én is kiléptem egy pillanatra hogy átjárjon a meleg őszi levegő. Mikor visszamentem a templomban már jó meleg volt, és világos, mintha nem csak az ajtókon beengedett ősz melengette volna a padokat, hanem egy kicsi szív is ragyogó nyomot hagyott volna maga után.