szívszakadás - földindulás....semmi

Borzasztó hír rázott meg tegnap. Az iskolából egy gyermek a halálos ágyán fekszik. Feldolgozhatatlan, érthetetlen, kegyetlen tény.

Ostoba világ! Mindent rosszul csinálunk! Mérgezzük a levegőt, a talajt, az ételt, és nem hallja senki meg a segélykiáltást? Annyira fájdalmas a tény, hogy az alig több mint 500 gyermekből az elmúlt években nem ez az első eset mikor szembe kell néznünk a világ legkegyetlenebb valóságával. Megszakad a szívem. Nyilván utolsó pillanatig reménykedem, hogy talán mégsem, talán még van remény. Azt szokták mondani, hogy a rák nem halálos betegség, a szövődmények azok. De mégis tudni azt, hogy a gyerek már nem tud küzdeni ellene, a rákot teszi számomra felelőssé. Kicsit utánanézegettem és döbbenten tapasztaltam, hogy az elmúlt 6-8 évben majdnem hatszorosára emelkedett a rákbeteg gyermekek száma. Mi a fene van velünk, hogy nem tudunk vigyázni a világ legdrágább kincsére? Engedjük, hogy gyenge legyen az immunrendszere, olyan ételekkel, italokkal, gyógyszerekkel akarjuk terhelni amit képtelen megemészteni, feldolgozni és olyan betegségek terhét rakjuk rájuk, amit nem bírnak el. Hatszor annyi beteg gyerek néhány év alatt? Tehetetlenek vagyunk. Igaza volt Szabó Lőrincnek: "Az ember önző, falékony húsdarab...mindig csak előre mász és harap." Évszázadok harcából, amiben legyőztük a természet "fenyegető" erőit, "civilizáltuk" a legeldugottabb helyet is földön, a gyermekeink kerültek ki vesztesként. Hiába van minden, még sincs semmi. 

Az anya aki 29 napja őrzi egyetlen gyermeke utolsó leheleteit...ez nem lehet válasz. Meg vagyok rendülve. A kislány nem csak egyetlen gyermek, de egyetlen unoka és dédunoka is. Az anya, a nagymama és a dédi végignézi ahogy a szemük fénye lassan, kínok között kihuny. És nem indul meg a föld! Nem történik semmi, minden megy tovább és tovább. 

Emlékszem mennyit imádkoztam mikor Lilla kisbabaként kórházba került és hosszan bent kellett lennünk, mert nagyon veszélyes állapotban volt, bármikor megfulladhatott volna. Csak néztem a gyönyörű kis 1,5 éves csupaszív tündérkémet, ahogy az ödéma és a kiütések elcsúfítják, eltorzítják a csepp kis tehetetlen testét, arcát, koponyáját és bármit megtettem volna, hogy ne neki fájjon, hanem nekem. Akkor szembenéztünk a legkeményebb démonokkal és megküzdöttük a harcunkat. Nyertünk, de azóta is rajta az egyik szemem, fülem, a szívem ott van, és kilométerekről meghallom azt a bizonyos hangot, ahogy a légcső összepréselődik és nem megy a levegő....mikor nagy a baj. De akkor is nyertünk és az én kedves csupaszív kicsikém már boldog, jól működő 8 éves. Néha kicsit talán erősebben szorítom magamhoz ha eszembe jut, micsoda ajándéka ő Istennek.

Sajnos sokszor eszembe jut ez a harc, ahogy anyaként próbáltam mindent megtenni, hogy neki csak egy kicsit is könnyebb, jobb legyen, és tudtam hogy egyszer majd vége lesz és boldogan és gyógyultan megyünk majd el. Aztán emlékszem a pillanatra mikor megmondták hogy bizony ez egy életen át tart majd, és figyelni kell. És emlékszem pánik szerű kórházba rohanásokra, kemény döntésekre, hogy az életét veszélyeztető gyógyszert kapja meg, vagy az életét veszélyetető vírust hagyjuk dolgozni. Ő pedig mosolyogva, szelíden játszott a szőnyegen. Mint aki tudja, hogy nem eshet baja. 

Csak ő gondolta ezt egyedül. Évekig tartott megtanulni a ható és vivőanyagok sorát, a gyógyszereket és vitaminokat, amik a megváltó gyógyulás helyett a halált jelentik.

És egy másik anya, aki nem volt ilyen kegyelmi helyzetben, már 29 napja őrzi gyermeke utolsó lélegzetét. Egy kedves, csupaszív lánykáét, aki egyetlen gyermek, unoka és dédunoka. Megszakad az ember szíve, úgy érzi megindul a föld....és semmi. Nem történik semmi. 

Sajnos temettünk már diákot...fogunk is...és emellett valahogy minden más olyan lényegtelenné válik. Valahogy nem zavar ha nem figyelnek, ha zajonganak, ha nem tanulnak. Valahogy azt látom meg, hogy szépek, egészségesek, mosolyognak, vagy épp sírnak, mert éreznek. Boldogan hallgatom, ahogy hetedik óra után csivitelve ömlik ki a sok gyerek az iskolakapun. Örül a szívem, hogy a legnagyobb problémájuk a szerelmi csalódás, egy-egy rossz jegy, vagy egy kis lógás. Boldog vagyok, hogy "csak" azért kell beszélnem az anyukájukkal, hogy tartsák be a házirendet, vagy tanuljanak jobban, a sok öröm amit átélnek, és megosztják, már kegyelem. Adja az Úr, hogy a beteg gyerekeknek legyen gyógyír és újra itt legyenek velünk. Az eltávozottaknak pedig legyen helye az ő jobbján és balján, nekünk pedig adjon vigaszt és erőt. Ámen