Szülővé nőni
Mikor gyermekünk születik, jól vagy rosszul nagyjából készülünk rá. Felkészülni nem tudunk, mert fogalmunk nincs arról a leírhatatlanul nehéz és ellentmondásos 1-2 hónapról, amivel a gyereknevelés kezdődik.
Minél nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb az anyuka, annál nehezebb megküzdeni a fáradtsággal, a kötöttséggel, a félelemmel, hogy nehogy elrontson valamit. Minél pozitívabb világlátású ember, annál nehezebb szembenézni a tehetetlen dühvel, a korlátozhatatlan érzelemhullámokkal, amit a kisbaba sírása, nem alvása, nem evése, a anyatej elapadása, a testsúly megrekedése, az idegesítő rokonok látogatása, a védőnő és a jóakarók tanácsai, az apuka kései hazatérése okoz. Óriási erő kell ahhoz, hogy magára erőltesse legszélesebb mosolyát mikor a vendégek felzavarják a pont elaludt csecsemőt és hogy soha ne mondja az unásig ismételt kérdésekre, hogy gyereket szülni rettenetes, és egy kisbaba érkezése nem hogy nem csodálatos, hanem rémisztő, idegesítő, fárasztó. A világ azt várja el, hogy a kiegyensúlyozott terhesség és szülés után, egy boldog, csinos, mosolygós, kipihent anyuka tologassa az alig 6 hetes gyermekét és boldogan meséljen az élet csodájáról. Hát nem egyszerű.
Persze ez az időszak tényleg gyönyörű. Nehéz, de pont ez a szép benne. Hogy az anyuka meglátja, érzi, tudja hogy nehéz, mégis csodás időszak ez. Emlékszem még pontosan az illatára, érintésére, lélegzetvételére az első 6 hétben. Borzasztóan fáradt voltam, de annyira hihetetlen volt, hogy ott van, hogy néha órákat ültem délután az ágyon, karomban a kicsikémmel és néztem őt ahogy alszik. Hiába volt már kint, ugyanúgy egyek voltunk mint korábban. Még csak véletlenül sem fogadtam meg azt a tanácsot, hogy a magam napirendjéhez igazítsam az övét, vagy hogy találjam ki a rendszert neki. Egyszerűen ösztönösen azt tettem, amiről mindig úgy gondoltam, hogy jó neki. Ha éjszaka felkelt, a legnagyobb csendben nagyon gyorsan megetettem, tisztába tettem szinte sötétben, kicsit még ültem vele és már aludt is újra. Ha melegem volt, őt is leöltöztettem, ha fáztam, ő is mindig kapott egy takarót vagy egy pulcsit. Ő pedig csak figyelte türelmesen mit csinálok, értem-e, tudom-e mit akar. És néha kicsit tovább tartogattam az ölemben a kiságy mellett ülve, mert annyira aranyos volt.
Persze azt hittem én is, mint mindenki más, hogy tuti béna vagyok és mások sokkal jobb anyák, és néha sírtam máskor ordibáltam, veszekedtem vagy megsértődtem, és nagyon nagyon féltem hogy valami bajt csinálok.
Aztán eltelt 6-8 hét és én is rájöttem mint mindenki más, hogy nem fog eltörni, nem fog meghalni, nem baj ha sír egy kicsit, és nem baj ha addig tartom az ölemben amíg kedvem tartja. Rájöttem hogy amíg nekem jó vele, bármi is történik, addig nyugodt tudok maradni. Vagyis nem csak ő nőtt 6-8 hetet, hanem én is.
Azóta eltelt 8 év és már azt is tudom, hogy az anyukának nőni kell a gyerekkel együtt. Lilla egy csodás kis jellem, egész más mint én, ezt már az elején megtapasztaltam, és azt is elhatároztam, hogy ezt tiszteletben tartom akármennyire félek is attól, hogy csalódás éri. Én már gyereknek határozott és vonalas voltam. Ő kedves és barátságos. Én cserfes voltam és harcoltam hogy középpontban legyek, ő csendben figyel és csak a saját tempójában nyilatkozik meg és csatlakozik másokhoz. Én későn érő típus vagyok, ő már most megfontolt és szilárd. Vagyis egészen más, és örülök hogy megtartottuk őt ilyennek. Két éves kora körül, mikor volt egy bölcsis konfliktus, mondtam neki, hogy hát kicsim, ha valaki megüt vagy meglök, üss vissza. Sose felejtem el ahogy rám nézett az okos kis fejével és megrázta. Anya de én nem szoktam verekedni és nem fogok. Két évesen okosabb volt mint én. Beláttam, hogyha ő megérti hogy van választása de nem akar visszaütni, akkor nem nevelhetem másra, csak azért mert én már tudom hogy kemény az élet. Rájöttem, hogy nem úgy kell viselkednie ahogy elvárom tőle, hanem úgy ahogy ő elvárja magától. És ez bejött. Persze még mindig féltem hogy védi meg magát, de már látom hogy ő ezt megoldja, sokkal jobban, mint amit én mondtam. Nem üt vissza, de távol tartja magától azokat akik bánthatnák. Nem mondja ki, ha valakit nem szeret, mert akkor is bántásnak érzi, ha más nem hallja, de elmondja miért nem játszik vele, vagy mi a gondja a másik viselkedésével. Kedves, de határozott, csendes, de nem megalkuvó. Aki nem fér bele az igazságrendszerébe, annak nincs helye a szívében, az számára semleges, láthatatlan. Ez pedig csodás, mert már most megértette azt, hogy ha a maga boldogságával törődik, nem másokkal foglalkozik, akkor jól érzi magát a bőrében. Most hogy már nem kicsi és saját véleménye egyre inkább teret nyer, azt érzem hogy nekem is nőnöm kell vele tovább. Már nem csak megmutatni kell neki a világ minden csodáját, és elfogadni őt olyannak amilyen, de rá kell jönnöm, hogy más utat jár be, más buktatókkal. El kell mondanom neki amit én tudok és érzek, de meg is kell hallgatnom és meg is kell értenem az ő világát.
Már nem kislány, hát nőnöm kell tovább. Elvinni ruhát választani, elfogadni hogy már nem mindig jó amit gondolok, hogy a rózsaszín még szép, de a lila a kedvenc, hogy tud egyedül fürdeni, kutyát sétáltatni, porszívózni, hogy hamarabb húz pólót és farmert mint szoknyát és blúzt, és ha nincs kedve jönni velem, otthon akar maradni egyedül.
Ehhez anyává kell nőni. Néha még beleül az ölembe, ha bántja valami még odabújik. De sokszor ha meglát már csak rám mosolyog integet, eliramodik a cuccáért, és csak akkor kapom meg a puszimat, mikor dolga végeztével már öltözni indul. Így van ez jól, hiszen tudja hogy minden oké, anyukám itt van, mindjárt megyünk haza, még elintézem a dolgom, aztán együtt hagyjuk magunk mögött ezt a napot is. Nekem pedig ez pont elég.
Persze furcsa dolog szülővé nőni. Ma már tudom hogy nagyjából jól csinálom, bár még van amikor elbizonytalanodom, és ez mindig is így lesz, mert hát a gyereknevelésre nincs recept. Mindig aktuális döntéseken áll vagy bukik. Nyilván hibázunk és én is szoktam meg még fogok is. De nem baj, mert nincs tökéletes anya vagy gyerek. Csak helyzetek vannak, amiből ki kell jönni valahogy. Nem aggódom, mert megtanított a gyermekem anyának lenni, és ahogy nő, úgy tanít tovább. Én egy dolgot tanítottam meg neki, hogy bármi történik is, nagyon szeretem és bármi baj éri, tartson ki, együtt mindent legyőzünk. Ezt már tudja, zseniálisan beépíti a napjaiba. Nem akad fenn, nem sír, nem hisztizik, nem esik kétségbe. Legyőzi az akadályokat, és mikor újra együtt vagyunk, elmondja mi történt, min nem tudott felül kerekedni, lehet hogy sír is de csak mert tudja, hogy megteheti. Szereti a körülötte lévőket, de nem bízik meg mindenkiben, tudja ha ő rontja el a dolgokat azt helyre kell hozni, de azt is tudja hogy ha igaza van, nyugodtan kimondhatja. És én csak csodálkozom, a bátorságán, mikor velem száll vitába, mert biztos benne hogy neki van igaza. Persze nekem fel kellett nőnöm ahhoz, hogy felismerjem akkor is lehet igaza ha még csak 8 éves. Bízom benne, hogy tényleg tudja.
Szülővé nőni annyira csodás, mert a gyerekkor még tart, de a gyerek benne továbbra is napról napra változik. Már nem elég egy mese, egy játék, egy jó kis trükk a figyelemeltereléshez. Már magyarázat, érvek és felelősség kell. Nehéz és ijesztő, de egyben csodás és megismételhetetlen. Akárcsak mikor megérkeznek.
Minél nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb az anyuka, annál nehezebb megküzdeni a fáradtsággal, a kötöttséggel, a félelemmel, hogy nehogy elrontson valamit. Minél pozitívabb világlátású ember, annál nehezebb szembenézni a tehetetlen dühvel, a korlátozhatatlan érzelemhullámokkal, amit a kisbaba sírása, nem alvása, nem evése, a anyatej elapadása, a testsúly megrekedése, az idegesítő rokonok látogatása, a védőnő és a jóakarók tanácsai, az apuka kései hazatérése okoz. Óriási erő kell ahhoz, hogy magára erőltesse legszélesebb mosolyát mikor a vendégek felzavarják a pont elaludt csecsemőt és hogy soha ne mondja az unásig ismételt kérdésekre, hogy gyereket szülni rettenetes, és egy kisbaba érkezése nem hogy nem csodálatos, hanem rémisztő, idegesítő, fárasztó. A világ azt várja el, hogy a kiegyensúlyozott terhesség és szülés után, egy boldog, csinos, mosolygós, kipihent anyuka tologassa az alig 6 hetes gyermekét és boldogan meséljen az élet csodájáról. Hát nem egyszerű.
Persze ez az időszak tényleg gyönyörű. Nehéz, de pont ez a szép benne. Hogy az anyuka meglátja, érzi, tudja hogy nehéz, mégis csodás időszak ez. Emlékszem még pontosan az illatára, érintésére, lélegzetvételére az első 6 hétben. Borzasztóan fáradt voltam, de annyira hihetetlen volt, hogy ott van, hogy néha órákat ültem délután az ágyon, karomban a kicsikémmel és néztem őt ahogy alszik. Hiába volt már kint, ugyanúgy egyek voltunk mint korábban. Még csak véletlenül sem fogadtam meg azt a tanácsot, hogy a magam napirendjéhez igazítsam az övét, vagy hogy találjam ki a rendszert neki. Egyszerűen ösztönösen azt tettem, amiről mindig úgy gondoltam, hogy jó neki. Ha éjszaka felkelt, a legnagyobb csendben nagyon gyorsan megetettem, tisztába tettem szinte sötétben, kicsit még ültem vele és már aludt is újra. Ha melegem volt, őt is leöltöztettem, ha fáztam, ő is mindig kapott egy takarót vagy egy pulcsit. Ő pedig csak figyelte türelmesen mit csinálok, értem-e, tudom-e mit akar. És néha kicsit tovább tartogattam az ölemben a kiságy mellett ülve, mert annyira aranyos volt.
Persze azt hittem én is, mint mindenki más, hogy tuti béna vagyok és mások sokkal jobb anyák, és néha sírtam máskor ordibáltam, veszekedtem vagy megsértődtem, és nagyon nagyon féltem hogy valami bajt csinálok.
Aztán eltelt 6-8 hét és én is rájöttem mint mindenki más, hogy nem fog eltörni, nem fog meghalni, nem baj ha sír egy kicsit, és nem baj ha addig tartom az ölemben amíg kedvem tartja. Rájöttem hogy amíg nekem jó vele, bármi is történik, addig nyugodt tudok maradni. Vagyis nem csak ő nőtt 6-8 hetet, hanem én is.
Azóta eltelt 8 év és már azt is tudom, hogy az anyukának nőni kell a gyerekkel együtt. Lilla egy csodás kis jellem, egész más mint én, ezt már az elején megtapasztaltam, és azt is elhatároztam, hogy ezt tiszteletben tartom akármennyire félek is attól, hogy csalódás éri. Én már gyereknek határozott és vonalas voltam. Ő kedves és barátságos. Én cserfes voltam és harcoltam hogy középpontban legyek, ő csendben figyel és csak a saját tempójában nyilatkozik meg és csatlakozik másokhoz. Én későn érő típus vagyok, ő már most megfontolt és szilárd. Vagyis egészen más, és örülök hogy megtartottuk őt ilyennek. Két éves kora körül, mikor volt egy bölcsis konfliktus, mondtam neki, hogy hát kicsim, ha valaki megüt vagy meglök, üss vissza. Sose felejtem el ahogy rám nézett az okos kis fejével és megrázta. Anya de én nem szoktam verekedni és nem fogok. Két évesen okosabb volt mint én. Beláttam, hogyha ő megérti hogy van választása de nem akar visszaütni, akkor nem nevelhetem másra, csak azért mert én már tudom hogy kemény az élet. Rájöttem, hogy nem úgy kell viselkednie ahogy elvárom tőle, hanem úgy ahogy ő elvárja magától. És ez bejött. Persze még mindig féltem hogy védi meg magát, de már látom hogy ő ezt megoldja, sokkal jobban, mint amit én mondtam. Nem üt vissza, de távol tartja magától azokat akik bánthatnák. Nem mondja ki, ha valakit nem szeret, mert akkor is bántásnak érzi, ha más nem hallja, de elmondja miért nem játszik vele, vagy mi a gondja a másik viselkedésével. Kedves, de határozott, csendes, de nem megalkuvó. Aki nem fér bele az igazságrendszerébe, annak nincs helye a szívében, az számára semleges, láthatatlan. Ez pedig csodás, mert már most megértette azt, hogy ha a maga boldogságával törődik, nem másokkal foglalkozik, akkor jól érzi magát a bőrében. Most hogy már nem kicsi és saját véleménye egyre inkább teret nyer, azt érzem hogy nekem is nőnöm kell vele tovább. Már nem csak megmutatni kell neki a világ minden csodáját, és elfogadni őt olyannak amilyen, de rá kell jönnöm, hogy más utat jár be, más buktatókkal. El kell mondanom neki amit én tudok és érzek, de meg is kell hallgatnom és meg is kell értenem az ő világát.
Már nem kislány, hát nőnöm kell tovább. Elvinni ruhát választani, elfogadni hogy már nem mindig jó amit gondolok, hogy a rózsaszín még szép, de a lila a kedvenc, hogy tud egyedül fürdeni, kutyát sétáltatni, porszívózni, hogy hamarabb húz pólót és farmert mint szoknyát és blúzt, és ha nincs kedve jönni velem, otthon akar maradni egyedül.
Ehhez anyává kell nőni. Néha még beleül az ölembe, ha bántja valami még odabújik. De sokszor ha meglát már csak rám mosolyog integet, eliramodik a cuccáért, és csak akkor kapom meg a puszimat, mikor dolga végeztével már öltözni indul. Így van ez jól, hiszen tudja hogy minden oké, anyukám itt van, mindjárt megyünk haza, még elintézem a dolgom, aztán együtt hagyjuk magunk mögött ezt a napot is. Nekem pedig ez pont elég.
Persze furcsa dolog szülővé nőni. Ma már tudom hogy nagyjából jól csinálom, bár még van amikor elbizonytalanodom, és ez mindig is így lesz, mert hát a gyereknevelésre nincs recept. Mindig aktuális döntéseken áll vagy bukik. Nyilván hibázunk és én is szoktam meg még fogok is. De nem baj, mert nincs tökéletes anya vagy gyerek. Csak helyzetek vannak, amiből ki kell jönni valahogy. Nem aggódom, mert megtanított a gyermekem anyának lenni, és ahogy nő, úgy tanít tovább. Én egy dolgot tanítottam meg neki, hogy bármi történik is, nagyon szeretem és bármi baj éri, tartson ki, együtt mindent legyőzünk. Ezt már tudja, zseniálisan beépíti a napjaiba. Nem akad fenn, nem sír, nem hisztizik, nem esik kétségbe. Legyőzi az akadályokat, és mikor újra együtt vagyunk, elmondja mi történt, min nem tudott felül kerekedni, lehet hogy sír is de csak mert tudja, hogy megteheti. Szereti a körülötte lévőket, de nem bízik meg mindenkiben, tudja ha ő rontja el a dolgokat azt helyre kell hozni, de azt is tudja hogy ha igaza van, nyugodtan kimondhatja. És én csak csodálkozom, a bátorságán, mikor velem száll vitába, mert biztos benne hogy neki van igaza. Persze nekem fel kellett nőnöm ahhoz, hogy felismerjem akkor is lehet igaza ha még csak 8 éves. Bízom benne, hogy tényleg tudja.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése