HAJRÁ MAGYAROK!

Ez a magyarság és olimpia együttállás valóban érdekes. Azon gondolkodtam, hogy vajon ez az összhangzat hol van a hétköznapokban? Valóban nagyon, nagyon kellett most hogy végre büszkék lehessünk a nemzetünkre. És tényleg úgy gondolom hogy a hétköznapok gyilkos közönye a részvét és az emberség iránt már több mint kegyetlenség. Kegyetlennek érzem, hogy hozzászokunk hogy a legnagyobb elmék elmennek, vagy ha maradnak nem dolgoznak a saját területükön, mert ma nem éri meg zseniálisnak lenni csak ha megfizetik.
Anyagias világ...már kutatást végeztek és ki is mutatták, hogy  válságért a hitelminősítők felelősek. Na, de most komolyan ki gondolta ezt másképp? Mindennap halljuk, látjuk, olvassuk. Felelőssé teszünk egy megfoghatatlan távoli képet, és közben hozzászokunk. 
Ahhoz, hogy nyomorognak az emberek? Normálisnak tekintjük, hogy naponta éheznek gyerekek akár a szomszédban is? Ehhez nem szabad hozzászokni. Ilyenkor hol az a nemzeti büszkeség? Az a kamasz kölyök, aki éhesen fekszik és kel, de már észre sem veszi, nem küzd-e ugyanolyan keményen mint az olimpián a fiatalok? Neki nem szurkolunk? Az országunk egy emberként kapálózik hogy a felszínen maradjon, de nem összetartás van, hanem még mindig az oszd meg és uralkodj elve érvényesül. Az Olimpia ennyivel hoz többet. Megérezteti velünk, hogyan kellene érezni mikor kimondjuk azt a szót, hogy MAGYARORSZÁG! Az is hazaszeretet, ami az olimpia kapcsán felszínre tör, mikor feszülten szurkolunk! Itt nincsenek csapatok, csak MAGYAROK vannak. Hétköznapi emberek, akiknek megadatott hogy MAGYAROK legyenek és nyilvánosan küzdenek egy versenyen a hazájukért. Mi pedig átadjuk magunkat az érzésnek, és szurkolunk hogy győzzön a mi versenyzőnk, a mi hazánk! Hallani már, ami ilyenkor gyakori, "Magyarország újabb érmet szerzett". Elsősorban MAgyarország, és utána a sportoló. Pedig a sportoló nyerte az érmet és szerencsére magyar!
Ha mondjuk Gyurta Dani hazatérve bejelentené hogy Amerikában folytatja tanulmányait és a következő olimpián már más színekben indul, hát biztos hamar hazaárulónak bélyegeznék szegényt. Pedig ő is csak azt tenné, amit annyian, a több pénz reményében elmenne. De nem megy, mert ő egy hős, a többi olimpikonnal együtt. Mindegy hogy nyernek-e: beléjük ívódott, hogy itt a hazájuk, kicsi koruktól fogva mindig a magyar győzelemért küzdöttek.
Én tanítom a gyermekemnek ezt. Tudja, hogy a mi hazánk egy csoda. Nem szokatom a tengerhez már pelenkásan, nem óhajtom mutogatni, milyen vagány vagyok hogy el merem vinni. De megmutattam már neki a legnagyobb harcok színhelyét, együtt másztuk meg a legmagasabb várfokokat, és tudja már, hogy Magyarországnál szebb nincs a földön, itt van síkság, dombság, hegység, az erdőben forrás amiből ihat és patak amiben hűsölhet, itt a Balaton, a Tisza, a Duna a hegyek között gyönyörű tengerszemek. Örül ha őzet, fácánt, rókát lát és soha nem tépett le védett virágot és nem hagyott szemetet az erdőben. Nem is fog, mert így neveltem! Magyar anya vagyok, ez a dolgom. Ő csak akkor megy majd el innen, ha rákényszerítik, mert boldogulni fog itt is. Ez a hazája, ismeri István Királyt és Koppányt is. Ismeri a keresztény és az ősi hitvilág elemeit. Tudja mi az az életfa, hogy a sámán lelke a dobon utazik, de vasárnap templomba jár. Mert a mi hazánk olyan csodás, hogy megfér egymással a régi és az új. De ahhoz hogy itt éljen boldogan, hit kell. Erős és kemény hit, akarat és küzdeni tudás. Akár egy olimpiához.
Akarat és hit kell olyan gyerekeket nevelni  akik küzdenek! Nem csak egy egyéni aranyéremért, hanem a hazáért. Akkor sem szabad szégyenkeznünk, ha nehéz, vagy ha nem nyerünk! De meg kell tennünk amit lehet. Hősök vagyunk mindannyian, akik mehetnénk, de maradunk! Akik szétlőhetnénk az agyunkat a tv-vel, és bambulhatnánk munka után reggelig, de nem tesszük, hanem gondolkodunk és mondunk is néha valamit! Csodavárásból már régen elég. Az áltatás meg túl sok lett már, de talán lehet válogatni. Talán nem kell dönteni hogy narancs vagy szegfű vagy Ápád-sáv. Talán azt kellene dönteni hogy MAGYARORSZÁG A HAZÁNK! 
Az Olimpia kapcsán feltörő érzéseket mindenki raktározza már el a következő nehéz időre. Én is beteszem Böjthe Csaba árvaházai, a Csíki-medence, a Vereckei-hágó, a Balaton-felvidék és az alföld csodás képei mellé. A gyermekem első magyar szavai mellé. A március 15-én székelyföldön könnyeivel küszködő anyaországi gimnazisták képe mellé. Petőfi, Ady, Varró Dániel sorai mellé. A vörös postakocsi mellé...

Megjegyzések

  1. Nagyon szép amit írtál, és hiszem, hogy egyszer minden szülő emelt fővel fogja a sajátjainak tanítani azt amit te most megteszel.
    Azonban úgy érzem szólnom kell a hazájukat elhagyó fiatalok érdekében néhány szót.
    Lehet, hogy Magyarként a könnyebb utat választják, bár úgy hiszem idegen országban, idegen kultúrában is szükséges tartás, hogy ember maradjon valaki.
    De te írtad "Csodavárásból már régen elég."
    Engedjük útjukra Őket, és tárt karokkal, szeretettel várjuk vissza Őket. MINDIG, BÁRMIKOR.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. kedves névtelen, kicsit félreértettél. Nem azzal van gond, hogy elmennek vagy sem, mindenki úgy él ahogy tud, ez világos :) a baj az, hogy ahhoz hogy tudjon, el kell mennie. Sokan azonban úgy is elmennek, hogy itt meg tudnának élni, bár küzdelmesen, mint ahogy egy olimpikon. Nyilván ők sem olyan körülmények között készülnek fel, mint nyugati vagy amerikai társaik, mégis kitartanak. Ez a hasonlat. Az hogy sokat kell látni és tanulni az szinte elvárás :) mindenki nézzen szét a nagyvilágban, hiszen úgy tágul a világ, ahogy forgatjuk fejünket. De - ahogy te is írod - a kulcs a hazatérés! Mert haza kell jönni, és visszaadni azt itt, amit az ember máshol tanul, lát, megél, elfogad. Ettől leszünk többek és jobbak.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

TITOK

A kitűnő bizonyítvány NEM szégyen!

A hiány játékosa