A legnagyobb erő a hétköznapokhoz kell

A múlt héten két nagyon kedves ismerősöm is megjegyezte hogy fáradtnak lát. Magamban tiltakoztam, mondtam rá valamit, aztán rájöttem, hogy mint egy idióta megint próbálom magyarázni amit nem kell.

A hétköznapok fárasztják az embert. Engem is, nem vagyok kivétel. Szerencsére semmi komoly baj nincs, így hát én ilyenkor nem engedem meg magamnak hogy elfáradjak, de valahogy rá kell éreznie az embernek hogy meg kell állni egy kicsit.

Az erő a hétköznapokhoz még talán jobban kell, mint ha történik valami, hiszen akkor előbb az adrenalin, majd a feladat viszi az embert előre, és igyekszik minél hamarabb túl lenni rajta. De a hétköznapokon nem lehet hamar túl lenni. Vagy ha túl lehet, az nem igazi élet. Sokszor azon kapom magam, hogy görcsölök a megfelelési kényszertől, pedig elég határozott vagyok, mégis azt akarom, hogy a munkában, otthon, a gyereknevelésben, a házasságban, a barátságban és úgy általában mindenben maximálisat teljesítsek.

Nem mondom hogy nem lehet jól, mert lehet, de valami elvész. Az ember maga. Most tanítom a csinovnyik-lét borzasztó kisszerűségét és mindig is fontosnak tartottam, hogy még csak meg se közelítsem ezt a szolgalelkű kishivatalnok létet. Valahogy mégis azt érzem, hogy csapdába ejtettem magam a nem-csinovnyik-lét elérésének szellemével. Mert az ember nem attól lesz kicsinyes és szolgalelkű ha elvégzi a dolgát és lelkiismerettel teszi azt. Hanem attól, ha mindent csak feladatmegoldásban mér, és nem foglalkozik az önmagának és a körülötte lévőknek való örömszerzés fokával. Megőrülök attól, hogy a nap tulajdonképpen 4 óra után kezdődik, és mivel nekem jópárszor akkor még véget sem ér, máris jön a hétköznapi extra stresszfaktor, a ki megy a gyerekért, hova kell vinni, hogy ér haza, mit eszik majd, és végeérhetetlenül sorolhatnám. Ráadásul általában egyedül kell megoldanom a hazatérés kérdését, mert arra még meg tudnék kérni valakit, hogy menjen érte a suliba, de elvinni különórára, vagy bevárni az iskolai különórát, utána haza, vagy hozzám vagy ilyesmi, hát ez már nem igazán várható el. A jobb napok azok, mikor a férjem érte tud menni, és legalább már ők otthon vannak, de neki is mennie kell még tovább. Tehát az idő előrehaladtával bennem is, mint minden kiskamasz anyukájában emelkedik a streszszint, fél óránként nézem az órát, osztom az időt, telefonálok, újra osztom az időt, újra telefonálok. A legkirályabb, mikor a gyerek programjában hirtelen változás áll be, beesik egy verseny, egy hétközi program vagy bármi, ami borítja a precízen kidolgozott beosztásunkat. Szóval ha nem borul, akkor is irány a gyerekért, kutyát ellátni, vissza a boltba, vagy bármiféle ügyet intézni, vacsorát főzni, mosni, vasalni, tanulni a gyerekkel, és persze a napközben kimaradt munka éjszakára marad. Komolyan mondom, mint valami idióta időrabló néha csak ülök és azt veszem észre hogy már egy másik nap van. Ráadásul a hétvégi felfrissülés sem igazán adott, mert ha nincs továbbképzés, rendezvény, vagy egyházi program, akkor a gyereknek van fellépés, verseny, gyerekzsúr és bármi ami két-három órás időintervallumokban szétdarabolja a napot. Őrület. 

Hát tényleg bele lehet ebbe fáradni, mert bár tulajdonképpen ez arról szól, hogy a munkám meghozta gyümölcsét, előrébb léphettem, felelősségteljes döntéseket kell hoznom, a teljes tudásomra és elszántságomra szükség van a feladatok észben tartására és elvégzésére. A gyerek nagyon okos és ügyes, sok dologban jól teljesít, ezért gyakran  megy versenyezni, szívesen és boldogan zenél, és ahhoz járnak a szolfézs órák is, a néptánc és mazsi már évek óta megy és imádja, és látom, hogy minél jobban terheli magát annál jobban teljesít, és meg sem kottyan neki. Szóval csodás kis teremtmény. A kutya, aki egyébként nagyon aranyos és jó fej, tejesen szobatiszta és okos. Hétvégén érik Lillát a legnagyobb élmények, szerencsére sok barátja van, ezét sokszor hívják buliba, és persze a fellépések és a versenyek jelentik neki a legnagyobb eredményt. A rendezvények, egyházi programok a munkám és a lelkem részei, nem mondhatok le róluk, ezzel teljes az életem. Szóval ez az érem fényesebb oldala. 

De nekem nincs kedvem azt hazudni, hogy mindkét oldala fényes, mert nem. Amíg az egyik oldalt fényezzük, a másik oldal bizony egyre szürkül. Mikor már olyan sok a szervezési feladat, a megoldandó   hülye hétköznapi probléma, hogy az ellepi az embert, akkor a fényes oldal sem tud jókedvre deríteni. 

Furcsa ez, nem is értem miért így működik. Valamit mindenképpen be kell áldozni? Nem lehet az, hogy van a nőnek egy komoly, sok elfoglaltsággal járó munkája, mellette megy minden más is extra, felemésztő, csinovnyikká nyomorító stresszfaktor nélkül? Mindenképpen kupinak kell lennie otthon vagy   ellenőrzés nélkül kell a házi feladatnak a táskába kerülnie? Vagy a munka csúszik el, de nagyon és a hétvége éjszakák is arra kell hogy menjenek, hogy a határidőre minden összeálljon? 

Fáradt vagyok. Még soha nem ismertem be magamnak, hogy van ilyen. A hétköznapokba fáradtam bele. Na de ilyenkor mi van? Tudom hogy ezzel sem vagyok egyedül, és pont ez a döbbenet. Hogy a tartalmas élet, ugyanoda vinné az embert mint a teljesen tartalmatlan, szolgalelkű feladat-vezérelt élet? Ugyanolyan jellegtelenül próbálkozunk mi is, mint akik csinovnyik módon a legegyszerűbb munkát is a világ legbonyolultabb és legmagasztosabb feladataként élik meg, és a pénteki nyomorban tescoznak mint családi program, egyébként a tv előtt csipszet rágcsálva töltik az életüket, és röhögik azt aki szépen szól a másikhoz, vagy önként kimegy kapálni? 

Lehetetlen hogy ne legyen különbség. Nyilván a szellemi, lelki fáradtság abból az erőfeszítésből ered, hogy az ember mindenhol jól akar teljesíteni. De én ilyen vagyok, és szinte csak ilyen embereket látok magam körül. Mindig én vagyok az, aki a pozitív oldalt is látja, de most a valóság valami félelmetesen szürke. Elég szokott lenni, ha süt a nap reggel, vagy kellemes az ébredés, és már jól indul a nap. De most minden erőmre szükségem van, hogy a hétköznapok a megszokott mederben folyjanak. 

A legnagyobb erő ehhez kell. Minden reggel felkelni és újra örülni annak, hogy süt a nap, hogy van fedél a fejük fölött, hogy együtt vagyunk hárman meg a kutya, hogy minden jól megy. Nem bosszankodni azon, ha elfelejtem elindítani a mosógépet, vagy kiteríteni a ruhát. Nem agyvérzést kapni, hogy a tiszta konyhában egy perc alatt káosz lesz, ha valaki megéhezik, nem beleőrülni ha borul a heti program és lemaradok a gyerek fellépéséről. Az utolsót kivéve elég is lesz egy vállrándítás, mert majd csak lesz tiszta ruha is hamar, és legalább volt mit enni. Egyébként sem gondolom hogy van anya a világon aki mindig minden fellépésen és versenyen ott tud lenni, mégis valahogy ehhez kell a legtöbb erő. A hétköznapokhoz, mikor alkalmazkodni kell, várni kell, szervezni kell, mikor pont egy óra múlva kell visszaérni, de sokan állnak a pénztárnál. Mikor alapvetően olyan baromságok idegesítenek, amiken máskor felülemelkednék. 

Nem tudom hol a határ, amin átlendültem, hol volt az a pillanat, mikor az öröm elmaradt és a szorongás vette át a helyét, és a megoldást is látom. Mint gondolom mindenki más, aki dolgozik, gyereket nevel és próbálja megoldani a legjobb tudása szerint az összes napi gondját. Gondolom ők is látják, hogy meg kellene állni egy pillanatra, de valahogy erre nem marad erő. Mert ha megállunk, ki tudja hogy veszünk lendületet újra. Egy a biztos. A legnagyobb erő a hétköznapokhoz kell.