Megismerni...kiismerni...

Egy régi ismerősömmel beszélgettem, mikor azt találta mondani, hogy nem is gondolta volna, hogy ilyen is tudok lenni. Arra gondolt, hogy az osztályommal milyen közel kerültünk egymáshoz. Nyilván ő egy másik színtéren, másik szerepben ismert meg, ahol keményvonalas, konkrét elképzeléseket képviseltem.

DE miért gondoljuk, hogy egy ember csak egyfajta lehet. Ez már csak azért sem lehetséges, mert ha egy új élethelyzettel találkozunk, akkor ki kell alakítanunk benne egy viselkedési formát.  Azt nem tervezzük meg előre. Nyilván van valamiféle temperamentum, egy hőfok, amin izzunk, és ami eldönti hogy bizonyos problémákat hogy intézünk el. De miért feltételezzük, hogy csak egyfélék lehetünk. Én azt gondolom, hogy egy embert sem lehet teljesen megismerni, mert az ember önmagát sem ismeri teljesen. Vannak főbb és általánosítható személyiségvonások, de  pont attól leszünk emberek, hogy még ebben is különbözünk. Ezért vagyunk képesek a változásra, és talán ezért tudunk ugyanabban a helyzetben másképp reagálni mint korábban. Ez nagyon fontos. Pont ezért említettem már korábban, hogy utálom a skatulyákat. Egyrészt nem igazán fértem bele egyikbe sem sose, másrészt meg nem is akartam beleférni. Szerintem sokan vannak ezzel így, de nehéz felvállalni. Én határozott vagyok...általában, ez jó kis skatulya lehetne, de van hogy még azt sem tudom eldönteni, milyen útvonalon induljak a gyerekkel reggel iskolába. Nyilván a legrövidebbet akarom kitaktikázni, de lehet hogy az első saroknál megbánom, hogy arra indultam. Vagy gőzöm nincs, hogy megvegyem-e most a karácsonyi csomagolókat, mert találtam tegnap szépet, de még mintha korai lenne....vagy nem? Kisebb, nagyobb dolgok,   amiben soha nem voltam határozott, sőt sokszor hamar megbántam amit eldöntöttem. Van amiről határozott elképzelésem van, és van amiről meg nincs is elképzelésem. Vagy például alapvetően nyitott vagyok, de nem szeretek ismeretlen társaságba csöppenni és kényszeredetten barátkozni, sőt utálom mikor a hangulat oldásaként mondjuk játszani kell. Hát én nem akarok idegenekkel önismereti baromságokat játszani...néha mégis játszom. Ha belefér az aktuális kedvembe. Nem fenyeget a mély depresszió, mert mindennél jobban szeretek felszabadultan nagyokat nevetni és az sem zavar ha épp nem megfelelő a helyzet, de vannak olyan napok, mikor nincs kedvem beszélni sem. Csak úgy. Mert úgy keltem fel. Ettől nem hinném hogy nehezen megismerhető vagyok. Persze más a felszín. Mert, aki nem veszi a fáradtságot, hogy megismerje a másik embert, az beteszi egy skatulyába. Annak nyilván egysíkú a helyzet, pedig naponta legalább 10-15 alkalommal váltunk szerepet és ezzel kapcsolatban más-más személyiségvonásunkat hangsúlyozzuk ki. 

Az egyik percben erősek vagyunk, miközben egy következő pillanat nagyon is sebezhetővé tesz minket. Egyszer nagyon kreatívan oldunk meg egy feladatot, máskor meg inkább bele sem kezdünk. Azt gondolom senkinek nem feladata pontosan és teljesen kiismerni egy másik embert. Lehet véleménye róla, de mindegy mi az, mert ez akár változhat is. Ezt is milyen sokszor halljuk, hogy csalódtam benne, sőt pozitívan csalódtam benne. Szerintem ez hibás. Mert a saját magunk által kialakított elvárások helyett, a másik tulajdonságait, megoldásait kellene értelmeznünk. Akkor valamennyit felfogunk a lényéből. Én ezt találom helyesnek, igyekszem így tenni, de szerintem még ettől sem lehet valakit megismerni teljesen, csak feltételezni bizonyos reakcióit. 

Mondjuk néha még a magamét sem tudom feltételezni, alapvetően kiegyensúlyozott és türelmes vagyok, de van hogy teljesen szélsőségesen ragálok ugyanarra a helyzetre, amire máskor lehet hogy még csak nem is figyelek fel.  Akkor meg másét miért akarnám előre tudni? Szerintem ettől nem megismerhetetlen, hanem emberi az ember.