Barátok a hegyen

Mikor megérkeztünk, a többiek már vártak minket. Fogyott az aszú, a jó pálinka. A gyerekek le föl rohangáltak a dimbes-dombos udvaron, nagyokat nevetve.
A férfiak hamar bekapcsolódtak a gyermekkort idéző önfeledt játékba, így hamar magunka maradtunk. Csodálatos volt, ahogy a hűvös széllel, a harangzúgással a hegyek látványa bekúszott a szemünk mögé, elménk legrejtettebb zugaiba. Az együttlét öröme feloldotta leggörcsösebb félelmeinket, legyőzte láthatatlan ellenségeinket. Újra egymásra találva minden mosoly, minden koccintás, minden felfakadó kacaj vérré válik bennünk, felpezsdítve a hétköznapoktól béna keringésünket, beindíva a percszörnyetegektől rettegőn dobogó szívünket.
Napokig készítettem a lelkem, és a mostanság talán még nehezebb napok minden szemetét számba vettem, hogy tudjam mit kell majd magam mögött hagynom. Tudtam, hogy a hegyen béke van és ott lesznek azok, akik bennem is békét tudnak teremteni.
Azt hiszem nem vagyunk tudatában annak a kegyelemnek, amit egymásnak nyújtunk. Mikor tudjuk, hogy mindegy ki ér oda hamarabb, megvigasztalja a másik gyermekét is, megtörli bármelyik orrot, megeteti bármelyik éhes szájat, levegőbe dobálja bármelyik szárnyakra vágyó kicsit, bújócskázik, sakkozik, kártyázik, mesét néz, fürdet, betakar, megsimogat.
Aztán mikor a gyerekek pont nem érnek rá foglalkoztatni minket és egyszer csak ott maradunk, még a szívünk is nevetni kezd és együtt szállunk szembe a hétköznapok rémeivel. A szerelemmel, a pénzzel, a munkával, a betegséggel, mikor mi jut. Pillanatokra valóban győzni tudunk. Valahogy már nem is nehéz amibe majd belerokkantunk még tegnap. Jönnek megoldások, remények, kacajok a szív legrejtettebb, legremegőbb zugából, ahol tegnap még a rettegés lakott. Lassan megvilágosodik a legsötétebb gondolat is. Lassan a szemünk mögé férkőznek a hegyek. Nincs is jobb gyógyszer, mint majd megfagyva kucorogni a naplementés tornácon és egy kis égetett szesztől várni a meleget. Mikor már tényleg remegük a hidegtől, de nem akaródzik megmozdulni, mert még töltekezünk. Csak még egy kicsit. csak még egy jó téma, csak még egy nagy nevetés, és még egy, és még egy. Nem baj ha már sötét van, ilyenor még az az egy hold is sok. Ilyenkor már azt sem tudjuk, tényleg mókus van a fán, vagy csak a képzeletünk játszik velük. De ilyenkor ez is jó. Egy nagy nevetésre. Hogy aztán könnyebb szívvel, jéggé fagyott végtagokkal bent nevethessünk tovább azon milyen bolondok vagyunk, hogy nem jöttünk be hamarabb.
Aztán másnap mindez olyan szép. A hegyek ott maradnak a szemünk mögött, az elménkben, a szívünkben. Ahol a barátaink laknak, akik békét hoznak nekünk :)