Mi van a kofferben....

Vannak bölcsességek, amik arról szólnak, hogy azok, akik korábban életed részeként veled voltak és most nincsenek, azok nem véletlenül nem részei már az életednek.

Nyilván elfogadható igazság ez. De mi a helyzet azokkal, akikről azt hisszük hogy életünk részei és egyszer csak kiderül, hogy nem is azok. Egykor azok voltak, de már csak időnként betekintők, hogy mennyire őszintén ki tudja, de már csak akkor akarnak részei lenni, ha muszáj. És mi van akkor, ha ez fájdalmat okoz? Ha azok, akik már ki akarnak lépni úgy érzik túlhaladtak, nem vagy elég érdekes és mindig olyan dolgokról beszélsz, ami őket nem érdekli. Ha úgy érzik idegesítő vagy és van aki még rá is kontrázik, igyekszik válaszfalat építeni köréd és a régiek közé? És leginkább mi van akkor, ha te nem ezt gondolod és közönyük, érthetetlen cinkosságuk fájdalmat okoz.

Nyilván az ember előbb csak szomorú. Aztán keresi a hibát, előbb a kihűlt barátságokban, aztán magában.... Aztán lassan csomagolni kezdi a kofferjét szépen belerakja az arcokat, mozdulatokat, a közös emlékeket, és megpróbálja bezárni a koffert, hogy vállát megvonva eltehesse valahová. A kofferzárás azonban csak akkor fog menni ha azok az érzelmek amelyek a fájdalmat okozzák, már nem akarnak kimászni, kitüremkedni, kifolyni. Ez azért nehéz, mert ez valaha szeretet volt, parttalan és feltétel nélküli. Őszinte és kegyes. A kofferbe rakva pedig csak néhány meg-megvonagló világító műanyag pálcika.

Persze meg lehet próbálni harcolni ezekért a barátságokért, csak valahogy tudja az ember, hogy már nem lehet igaza. Így belenyugszik a nagy igazságba, hogy ha már nem részei az életének a korábban fontos emberek, akkor az biztos úgy van rendjén. Csak ne lenne ott a lelke közepén az a le nem zárható koffer, amibe folyton belebotlik.