Angyalkód

Hogy angyalok léteznek, az nem kérdés. Már gyermekkoromban is tudtam, de pontosan emlékszem mikor jöttem rá, hogy működik a dolog.

18-19 éves lehettem, első éves a főiskolán. Szombathelyre jártam, világot akartam látni, gondoltam az elég messze lesz. Anyukám eljött velem felvételizni, meg intézni a dolgokat, de egyszercsak egyedül kellett mennem. Nagyon izgultam, mert másik vonattal kellett utaznom, mint korábban. Ez egyenes járat volt, de az utolsó kocsikat Győrben lekapcsolták, mert azok Sopronba mentek tovább. Pestig üldögéltem egy fülkében, de onnan már ficánkoltam, el ne tévesszem a kocsit. Olvasni keztem, de közben arra gondoltam, de jó lett volna ha jön velem valaki, mert azt sem tudom hol vagyok. Egyszer csak bejött egy néni a fülkébe. Fehér haja, és kedves, nagy mosolyú arca volt. Leült velem szemben, és mintha mindig ismertük volna egymást, elkezedett velem beszélgetni. Az első mondata az volt, hogy ő Győrbe tart, de inkább előre jött, mert a Győrből Sopronba tartó kocsikat már a pályaudvar elején lekapcsolják, és nem szeret ott leszálni. Abban a pillanatban nagyon megnyugodtam. Tudtam, hogy jó kocsiban ülök, el fogok jutni Szombahelyre. A néni mesélt magáról. Tanárnéni volt, de már nyugdíjas. Az unokákra vigyázott, de indul az év és ő hazajött Győrbe, ott jobban szereti a telet. Meg az iskolát is, ahol tanított. Minden reggel megnézni az ablakából. Furcsán hangzott, de éreztem, neki milyen fontos lehet. Győrben elköszönt és azt mondta örül hogy én is tanár leszek és nem pszichológus. 

Amikor elindult a vonat, valahogy az jutott eszembe, hogy az angyalok így működhetnek. Semmit nem tudunk rólunk, de sokszor mikor bajban vagyunk, vagy félünk, egészen váratlanul érkezik segítség. Azóta figyelek. Sokszor a legjobb időben jelennek meg az életemben és másokéban is idegenek, egy egy villanásra. Csak ameddig átemelik a szenvedőt az akadályokon. Azt hiszem valahol talán mindannyiunkban van egy angyalkód. Ez lép működésbe, mikor megmagyarázhatatlanul többet teszünk egy helyzetben, mint elvárható lenne. Tudom, hogy sok embernek van ilyen élménye, mikor kéretlenül tett sokat, de soha, senkinek nem mondta el, csak elraktározta és néha végigondolja. 

Nem tudom mi mozgatja ilyenkor az embert. Nevezhetjük hitnek, szentléleknek, jóságnak, együttérzésnek. Azt gondolom a Jóisten úgy engedett minket a földre, hogy minden lélekbe belekódolta az angyalságot, és rajtunk, szabad akaratunkon múlik, hogyan váltjuk be. Észrevesszük-e  helyzetet, amiben mi válunk mások angyalává, és észrevesszük-e mikor mások angyalként segítenek rajtunk.