Családi szerepek

Az ember mindig azt hiszi mindenki élete olyan, mint az övé. Ha neki rossz élete van feltételezi, hogy mindenkié ugyanolyan nehéz, de ha jó akkor azt gondolja alapvetőnek. Ezért van az, hogy mindenki olyan családot álmodik maga köré, amilyenből ő maga érkezik, mert azt ismeri. Nem tudja hogy másképp is lehet. Én mérhetetlen kegyelemben élek, és érdekes látni mennyi

re nehéz lehetett ezt az érzést biztosítani míg gyerekek voltunk, a szüleim és nagyszülei m előtt le a kalappal. Mesebeli emlékek a nyári reggelek, mikor a nagymamám és a nagypapám minden reggel kaláccsal és  „dupla habos kakaóval” ébresztett. Azért volt dupla hab, mert a finom, főzött még meleg kakaó tetejére rátették a tejszínhabot és hiába kanalaztuk gyorsan, elolvadt.  Ilyenkor gyorsan jött a duplázás, kaptunk rá másik adag habot. Nagypapám nemrég halt meg. Csodás emlékeket hagyott  és nagyon

hiányzik, de azt hiszem megértettem mit üzent az életével: mindent csinálj a lehető legjobban, ahogy csak tőled telik és ne félj összepiszkolni a kezed ha tanulhatsz valamit abból amit csinálsz. Nagyon szeretett minket unokákat, azt hiszem mindennél jobban. A nagymamám ugyanez. Szerencsére a mai napig velünk van és okos, nyugodt, kedves, imádom ha sms-t küld, mert az általában arról szól hogy krumplileves az ebéd, ahogy csak ő tudja és ami a világon a legfinomabb nekem. Sokat játszott velünk, mikor gyerekek voltunk ő tanított meg minket kártyázni, hatalmas kártyacsatákat vívtunk és a végén a könnyünk is (az övé is) potyogott a nevetéstől, hogy ki csal a kártyaasztalnál. Szegény, mindig őt kiáltottuk ki csalónak, ő meg kacagva tiltakozott: „Én, De hát én? neeem”…A másik nagyim és nagypapám is tündér volt. A nagyim mindenkiről gondoskodott. Kicsit olyan Mary Poppins érzésem van ma már vele kapcsolatban, mert elsőre nagyon szigorúnak tűnt, de végtelen igazságos és nagyon jószívű volt, gyerek pedig nem szenvedhetett hiányt, ha ő a közelben volt. A síró kutyakölyköt is a köpenye zsebében hordta hogy megnyugodjon.

A gyerek generációk óta a legnagyobb kincs nálunk, tehát gyereknek lenni a mi családunkban csodás, mint ahogy a lányomnak is az, mert nekünk is az volt. Emlékszem engem is úgy szeretgetett a dédikém, mint őt a nagymamám és tudom milyen öröme voltam a nagyszüleimnek, amilyen öröm a kislányom a szüleimnek. Mindegy hányszor megyünk egy héten, nem felejtik el megemlíteni mennyire örülnek hogy látják, kiül a lelkük az arcukra és ragyogni kezd. Érdekes mennyi mindent tanultam arról hogy kell szeretni majd a gyermekemet. Például természetes, hogy nálunk a reggel mindig csendes, meghitt. Mi hárman voltunk tesók, anyukám és apukám reggelente mindig finoman, csendben ébresztett minket, hogy jól induljon a napunk, főiskolán még a kávét is ágyba hozták. (hihi J) Szerencsésen választottam, sikerült olyan férjet találnom, aki ugyanolyan jó ember, mint az apukám és ugyanúgy szereti a lányomat, mint apukám engem. Ez volt a legfontosabb szempont, és azt hiszem tudatos és ösztönös választás volt egyszerre.

A legtöbbet a családról a lányomtól tanulok. Rengeteg mókás, később mókás, veszélyes vagy épp meghitt percet éltünk már át, és látom, hogy más a kapcsolatunk mint nekem és anyukámnak. Ugyanolyan mély és erős, de kevésbé szenvedélyes, mert ő a férjem és az apukám végtelen nyugalmát örökölte, én pedig tiszteletben tartom ezt, akkor is ha néha féltem emiatt. Azt tanultam meg tőle leghamarabb, hogy nem úgy kell szeretni, ahogy azt én gondolom, hanem úgy, ahogy az neki jó. Megtanultam, hogy vele nem lehet veszekedni, mert okos. Ha valamit nem jól csinál, elmagyarázom neki, ha újra vagy direkt szórakozik, akkor valami bünti, de csak olyan, amit elfogad, ami igazságos. Nem szól ha túlzásba esem, de úgy néz rám, hogy tudom hogy most elrontottam. A múltkor például egymás után két négyest hozott matekból, pedig versenyekre jár. Figyelmetlen volt, kapkodott, pedig tanultunk gyakoroltunk. Mérges lettem, hogy nem bír koncentrálni, és persze pont elfelejtette a gyűjtő munkát, meg a zongora gyakorlást és a szobájában is maradt némi kupi. Hetek óta várta egy könyvsorozat 5. kötetét, és már tervezgettük, hogy kedden megrohamozzuk a könyvesboltot. Én meg mérgemben mondtam neki, hogy szó sincs könyvesboltról, majd ha figyel arra amit mondok, és kijavítja,akkor lesz új könyv.

Nem mondott semmit, rám sem nézett, csak elővette a matek könyvet és leült az asztalhoz háttal nekem. Belémhasított a felismerés, hogy mit csinálok, igazságtalan vagyok és elfordítom magamtól, túl magasra téve a lécet. Olyan elvárásokat támasztok amik irreálisak egy tíz évessel szemben. Kimentem egy lélegzetért, hogy mit tegyek. Aztán pár perc múlva visszamentem, magam felé fordítottam, kemény csaj, nem sírt. Megöleltem és elmondtam neki, hogy sajnálom, igazságtalan voltam, mert túl sokat vártam el. Nyilván oda kell figyelnie és ki kell javítania a négyest, mert benne több van és ha az ember, még ha tíz éves is, ilyen tehetséges valamiben mint ő a matekban, akkor mindent meg kell tennie hogy talentum legyen, nem lehet középszerű, és én csak azt szeretném ha magától tudná hogy ezt kell tennie. De nem egyest kapott és tulajdonképpen akkora kupi sincs és tudom, hogy a zongoragyakorlás is meg fog érkezni, szóval úgy gondolom hogy jár a könyv, mert nagyon ügyes és más örülne ha fele ilyen okos lehetne, és más anyuka is örülne ha fele ilyen okos gyereke lenne. Szóval megváltoztatom, amit mondtam, és holnap elmegyünk megvenni a könyvet, mert azt kiérdemelte és tudom, hogy nagyon vágyik rá, de elkobzom a laptopját hogy tanulás és gyakorlás helyett ne játsszon. Annyira megkönnyebbültem, ő pedig egy szó nélkül már adta is ide a gépét töltővel együtt, elengedett egy félmosolyt és visszaült tanulni.

Én már kiskorában megértettem vele, hogy haragudhatok rá, ha valami nincs rendben, vagy más elvárásaim lennének, de attól még minden körülmények között jobban szeretem mindennél, és ilyen feltételek mellett ő is nyugodtan lehet dühös rám, mert a legfontosabb dolog nem változik. Erre viszont egy családban mindig a felnőtteknek kell figyelni. Mindegy mi történik, a szeretet letagadhatatlanul és elmulaszthatatlanul összeköt. Én azt tapasztalom, hogy ez kisugárzik. Kiegyensúlyozott gyerekkorból kiegyensúlyozott feleséként enged tovább és kiegyensúlyozott anyává tesz, ez pedig kiegyensúlyozott férjet és gyereket eredményez.

Ettől lesz a szombat és vasárnap reggel a hét legjobb része mikor ágyban nézzük a meséket és ott reggelizünk, akárcsak az én gyermekkoromban az én szüleimmel. Amikor halljuk a férjemel, hogy valaki csörömpöl a konyhában és nem megyünk ki, mert tudjuk hogy Lilla meglepi reggelit készít nekünk. Amikor kicsit hamarabb megyünk érte és eszünk egy sütit, meg lófrálunk egyet, ő pedig mikor hazaérünk leül, megcsinálja a háziját egy hang nélkül. Ettől van az, hogy szombaton délután míg pihenünk egy kicsit, hallgatjuk ahogy a másik szobában zongorázik és a könnyeinkkel küszködünk a büszkeségtől. A család szerintem a jó házasságon nyugszik, de az meg sokban attól függ, mit hoz bele a két fél. Mi hoztuk magunkkal Istent is, és Lilla is viszi majd tovább, hisz ő tett minket családdá és kitörölhetetlenné olyan képeket, mint mikor az apukája ringatta álomba a kéttenyérnyi apróságot énekelve, vagy mikor a nagypapája és a nagymamája mikor még egymás felett laktunk, korán reggel „átkérték” még pizsiben, hogy mi tudjunk még pihenni kicsit, ők meg maguk közé fektették és egy óra múlva még mindig ott sutyorogtak és kuncogtak hárman, vagy ahogy a pici kezével hívta dédi papót bújócskázni, vagy bekucorodik dédi mama ölébe és az orrukat

összedugva beszélik meg mi történt mostanában. De az is tüneményes, ahogy a testvéreimmel bánik, ahogy Gergővel megalakították a Ciklámen Rózsák kizárólag X-boxon koncertező együttesüket és órákig gitároznak meg danolnak kappan hangon, vagy ahogy Istvánnak örül és addig ficánkol míg oda nem tud bújni hozzá egy kicsit, mert őt ritkábban látja és gyorsan ráhúz egy gumikarkötőt amit ő csinált, hogy megjelölje István is hozzá tartozik.

Én szóltam, végtelen kegyelemben élek.