Pedagógusnap...
Nehéz megítélni mit ünneplünk pedagógus napon. Mióta tanítok, még soha nem éreztem fontosnak, hogy ezen a napon bármi történjen, sőt mindig azt szoktam mondani a gyerekeknek, hogy nekem ne adjanak ajándékot. Ha úgy gondolják, hogy része vagyok az életüknek, ha azt érzik, hogy jobbá tettem azt és ezt szeretnék kifejezni, tegyék személyes módon. Egy pár kedves sor, egy rajz, két jó szó pont megteszi, de ezt meg nem lehet egy naphoz kötni. Azt nagyon szeretem, ha egy egy váratlan kedves üzenetet találok egy dolgozat végén, vagy egy nehéz nap után egy jó zene vár a zárt csoportban a face-en, vagy egy-egy kedves sms ébreszt reggel a régi jó "öregdiákoktól". Ez igazi ajándék. Szívből jövő kedvesség.
Most új árnyalatot kapott a kérdés persze megint Lilla kapcsán. Úgy döntöttünk az idén mindenki eldöntheti hogy ajándékozza meg a tanárnéniket, így már jó ideje gondolkodom mi is lenne a megfelelő. Amióta töröm a fejem, szinte már végig gondoltam azt a két évet, mióta Lilla iskolás lett, és magam elé idéztem a pedagógusokat, akik végig kísérték az életét, és újra csak rájöttem milyen kegyelemben élünk.
Mikor bölcsődét kerestünk, végigjártam sokat, aztán egy barátnőm vitt el az Őzike bölcsibe. Erzsike és Valika csodás két pedagógus. Úgy várták az apró kis emberpalántákat, mintha mind az övék lenne. Annyi szeretet, kedvesség és ösztönös figyelem volt bennük, hogy ott jó volt lenni. Sosem felejtem el az első napot, mikor kint ültem a bölcsi folyosóján és vártam, hogy Lilluskám fog-e sírni, jól érzi-e magát, megijed-e. Odajött Klárika a bölcsi vezetője, hozott nekem egy nagy pohár finom kakaót és néhány szelet foszlós kalácsot. NEKEM! Azt mondta: nyugodj meg, megnéztem, nagyon jól érzi magát. Kóstold meg, ezt fogja mindjárt enni és inni. Tudtam, hogy ez a hely különleges. Aztán Lilla, aki addig mindent megértett, de keveset beszélt, az első héten azt mondta: Erzsike vigyázott rám. Mikor nagy bajok voltak, megsiratták, és állandóan duruzsoltak nekem, vigyem minél hamarabb. Imádták és a gyerek is őket. Ezt hogy lehet kifejezni? Mit lehet adni ezért pedagógusnapon? Szívem összes hálájával köszönöm nekik hogy megtettek mindent, legjobb tudásuk szerint.
Mikor óvodába került, Istennek hála, minden ott folytatódott, ahol a bölcsiben abba maradt. Ovit is sokáig kerestem, apukám pedig, (aki nagy ovi szakértő) megfogalmazta mit keresek és hol találom meg. Igaza volt. Két olyan óvónéni Évike és Mónika várta a három éves kis tüneményt, akik első nap szívükbe zárták és értékelték a türelmét, komolyságát, tehetségét, éleslátását. Rengeteget segítettek. Lilla a négy év alatt egyetlen egyszer sírt az óvodában. Az utolsó napon. Megölelte őket és annyira sírt, hogy a felnőttek is elérzékenyültek. Ők a pedagógusok! Azt a hálát amivel rájuk gondolok megint csak nem tudom szavakba önteni.
Közben találkoztunk másokkal is. A mazsorettes Babka Bea néni, aki beengedte a 4 éves kiscsoportost a gyakorlott csapatába. Aki megtanította spiccelni, botot forgatni, aki nevetve, mesélve apró kis minimazsit faragott belőle. Aki mindig mosolyogva fogadja, kedves Lillámnak szólítja már 5 éve minden alkalommal. Ez mennyit ér? Vagy mennyi az értéke Rajna Bea, és Roland bácsi munkájának, akik 5 évesen ovisként már megengedték hogy az iskolások csoportjában táncoljon, és végtelen türelemmel és szeretettel elérték azt, hogy megtalálja a kis lába az ütemet, hogy büszke és boldog legyen mikor táncol, hogy megélje a tánc és a közösség örömét. Mikor most táncolni látom, mindig meghatódom. Már hibátlanul táncolja le a koreográfiát, mindig észnél van és olyan dolgokra képes, amit nem is értek. Ha Bea néni napközben látja, egy kis fejsimi, két jó szó mindig jut. Ezt hogy lehet ajándékban kifejezni?
És a legnagyobb csoda, amiben most élünk Mariann néni és Marcsika néni. Jobb tanítókat keresve nem találhattam volna. Első osztályban Lilla úgy vette az akadályt, mintha semmi nem történt volna. Emlékszem az első találkozásra Mariannal. Lilla nagycsoportos óvodás volt, bementünk megnézni a tanító nénit, találkozzanak, ismerkedjenek. Mariann néni ránk nézett, Lillát megölelte, kézenfogta és bementek a negyedikesekhez. Lackóval egymásra néztünk és elsőre tudtuk, hogy igen, Ő lesz az akire rábízzuk a legnagyobb kincsünket. Lilla pedig otthon lerajzolta a virágszemű, szép mosolyú tanító nénit, és elvitte megmutatni az oviba. Ez mennyit ér?
Jött a "csibetábor", óriási élményekkel, a gyerek csak nyílt és beszélt, mint még soha. Alig várta az iskolát. Első nap mi értünk be leghamarabb. Nem félt egy pillanatra sem. Tudta, hogy újra van egy igazi szövetséges, egy felnőtt akiben megbízhat. Választott egy helyet, Mariann néni pedig ünnepélyesen átadta neki az ellenőrző könyvét és megölelgette. Csodás pillanat volt. Marcsika néni az első héten azt mondta, ha minden gyerek ilyen lenne, haza sem akarna menni. Mit szeretne még egy anya mást?
Az első év olyan volt, mint egy álom. Nem csak hogy minden rendben volt, de kiderült hogy a gyerek ügyes, okos, türelmes, jól teljesít. Mariann és Marcsika az egekbe emelték és engem is. Soha nem sírt, minden reggel alig várta hogy beérjen az iskolába, boldogan mesélt mindenről. Aztán egyszer csak egy novemberi napon felcsapta a könyvét és olvasni kezdett...Mariann nap volt. Úgy gondoltam ez olyan csodás, megírom Mariann néninek. Mikor elküldtem a levelet kicsit megbántam, mert hát gondoltam ő nyilván tudja, ő tanította meg, biztos hülyének is fog nézni kicsit. De nem. Megköszönte a legcsodásabb névnapi ajándékot. Egy ilyen tanító néninek mit adhatnék?
Marcsika olyan mint Lilla. Csendes, de nagyon határozott. Kitalálja a legtitkosabb gondolatokat is. . Ezeket a pillanatokat hogy lehetne meghálálni? Sorolhatnám a helyzeteket mikor féltem, féltettem Lillát. Ők pedig azt mondták, bízz benne, engedd el. Igazuk volt. Annyi csodás élmény és kedves pillanat volt ebben a két évben. A másodiknak mindjárt vége, de a gyerek még mindig boldog, hogy iskolába járhat.
Mariann néni és Marcsi néni méltó helyen vannak a szívében és az enyémben is a többiek mellett. Az a szeretet és kedvesség amivel körülveszik, az őszinte öröm, ahogy nap mint nap köszöntik, ahogy kiállnak mellette, próbálgatják a kis szárnyait. Ahogy Marcsika egy nem nyertes verseny után fontosnak tartja elmondani, hogy de Lilla volt a legjobb és mindent megtett, a versenyen bizony elhibázott volt a módszertan. Ahogy Mariann eljön megnézni a néptánc fellépést szombaton szabadidejében, vagy ha nem ér rá beugrik a főpróbára. Ahogy ott vannak körülötte minden pillanatban, ahogy bátorítják, nevelik, tanítják. Ahogy megértetik vele, hogy az életben mi a fontos és mi nem az. Ahogy anyák napi műsoron és ajándékokon dolgoznak együtt vele, a lelkét is ünnepivé díszítve.
Ahogy akkor is szeretik a gyermekemet, ha én más véleményen vagyok mint ők és ennek hangot is adok. Mikor igyekeznek még tőlem is megvédeni, ha nem hibátlan (igen tudom, kicsit magasak az elvárásaim) a felmérő és kimondom, hogy nagyon szomorú vagyok, többet vártam volna tőle. Látom, ahogy ránéznek Lillára és leveszik, hogy a gyerek is elszomorodott és ők ezt nem akarják. Azt akarják, hogy okos, ügyes, boldog legyen. Ezek megfizethetetlen, meghálálhatatlan pillanatok. Nem tudom mivel lehet kifejezni azt amit érzek most hogy végiggondoltam mindezt.
Azt tudom, hogy mit érnek ők, és mit ér az a munka amivel az én gyermekemet úgy nevelgették, hogy mára egy tündöklő kis virág lett a félénk, csendes visszafogott elsősből. Tudom, hogy soha nem lehetek elég hálás, hogy elfogadták olyannak amilyen, időt szántak rá, hogy megismerjék és olyan feladatokat adtak neki, ami úgy hozza ki belőle a legjobbat, hogy nem kell meghasonlania közben. Olyan maradhatott amilyennek született. Kedves, szemlélődő, nyugodt. Mindeközben megtanították arra, hogy becsülje magát, mert értékes, ügyes és okos. Ez az igazi kegyelem. Áldás kísérje útjukat és legyen annyi örömük a gyerekekben, amennyit ők szereznek nekik és most nekem is. Köszönöm Mariann, Köszönöm Marcsika.
Most új árnyalatot kapott a kérdés persze megint Lilla kapcsán. Úgy döntöttünk az idén mindenki eldöntheti hogy ajándékozza meg a tanárnéniket, így már jó ideje gondolkodom mi is lenne a megfelelő. Amióta töröm a fejem, szinte már végig gondoltam azt a két évet, mióta Lilla iskolás lett, és magam elé idéztem a pedagógusokat, akik végig kísérték az életét, és újra csak rájöttem milyen kegyelemben élünk.
Mikor bölcsődét kerestünk, végigjártam sokat, aztán egy barátnőm vitt el az Őzike bölcsibe. Erzsike és Valika csodás két pedagógus. Úgy várták az apró kis emberpalántákat, mintha mind az övék lenne. Annyi szeretet, kedvesség és ösztönös figyelem volt bennük, hogy ott jó volt lenni. Sosem felejtem el az első napot, mikor kint ültem a bölcsi folyosóján és vártam, hogy Lilluskám fog-e sírni, jól érzi-e magát, megijed-e. Odajött Klárika a bölcsi vezetője, hozott nekem egy nagy pohár finom kakaót és néhány szelet foszlós kalácsot. NEKEM! Azt mondta: nyugodj meg, megnéztem, nagyon jól érzi magát. Kóstold meg, ezt fogja mindjárt enni és inni. Tudtam, hogy ez a hely különleges. Aztán Lilla, aki addig mindent megértett, de keveset beszélt, az első héten azt mondta: Erzsike vigyázott rám. Mikor nagy bajok voltak, megsiratták, és állandóan duruzsoltak nekem, vigyem minél hamarabb. Imádták és a gyerek is őket. Ezt hogy lehet kifejezni? Mit lehet adni ezért pedagógusnapon? Szívem összes hálájával köszönöm nekik hogy megtettek mindent, legjobb tudásuk szerint.
Mikor óvodába került, Istennek hála, minden ott folytatódott, ahol a bölcsiben abba maradt. Ovit is sokáig kerestem, apukám pedig, (aki nagy ovi szakértő) megfogalmazta mit keresek és hol találom meg. Igaza volt. Két olyan óvónéni Évike és Mónika várta a három éves kis tüneményt, akik első nap szívükbe zárták és értékelték a türelmét, komolyságát, tehetségét, éleslátását. Rengeteget segítettek. Lilla a négy év alatt egyetlen egyszer sírt az óvodában. Az utolsó napon. Megölelte őket és annyira sírt, hogy a felnőttek is elérzékenyültek. Ők a pedagógusok! Azt a hálát amivel rájuk gondolok megint csak nem tudom szavakba önteni.
Közben találkoztunk másokkal is. A mazsorettes Babka Bea néni, aki beengedte a 4 éves kiscsoportost a gyakorlott csapatába. Aki megtanította spiccelni, botot forgatni, aki nevetve, mesélve apró kis minimazsit faragott belőle. Aki mindig mosolyogva fogadja, kedves Lillámnak szólítja már 5 éve minden alkalommal. Ez mennyit ér? Vagy mennyi az értéke Rajna Bea, és Roland bácsi munkájának, akik 5 évesen ovisként már megengedték hogy az iskolások csoportjában táncoljon, és végtelen türelemmel és szeretettel elérték azt, hogy megtalálja a kis lába az ütemet, hogy büszke és boldog legyen mikor táncol, hogy megélje a tánc és a közösség örömét. Mikor most táncolni látom, mindig meghatódom. Már hibátlanul táncolja le a koreográfiát, mindig észnél van és olyan dolgokra képes, amit nem is értek. Ha Bea néni napközben látja, egy kis fejsimi, két jó szó mindig jut. Ezt hogy lehet ajándékban kifejezni?
És a legnagyobb csoda, amiben most élünk Mariann néni és Marcsika néni. Jobb tanítókat keresve nem találhattam volna. Első osztályban Lilla úgy vette az akadályt, mintha semmi nem történt volna. Emlékszem az első találkozásra Mariannal. Lilla nagycsoportos óvodás volt, bementünk megnézni a tanító nénit, találkozzanak, ismerkedjenek. Mariann néni ránk nézett, Lillát megölelte, kézenfogta és bementek a negyedikesekhez. Lackóval egymásra néztünk és elsőre tudtuk, hogy igen, Ő lesz az akire rábízzuk a legnagyobb kincsünket. Lilla pedig otthon lerajzolta a virágszemű, szép mosolyú tanító nénit, és elvitte megmutatni az oviba. Ez mennyit ér?
Jött a "csibetábor", óriási élményekkel, a gyerek csak nyílt és beszélt, mint még soha. Alig várta az iskolát. Első nap mi értünk be leghamarabb. Nem félt egy pillanatra sem. Tudta, hogy újra van egy igazi szövetséges, egy felnőtt akiben megbízhat. Választott egy helyet, Mariann néni pedig ünnepélyesen átadta neki az ellenőrző könyvét és megölelgette. Csodás pillanat volt. Marcsika néni az első héten azt mondta, ha minden gyerek ilyen lenne, haza sem akarna menni. Mit szeretne még egy anya mást?Az első év olyan volt, mint egy álom. Nem csak hogy minden rendben volt, de kiderült hogy a gyerek ügyes, okos, türelmes, jól teljesít. Mariann és Marcsika az egekbe emelték és engem is. Soha nem sírt, minden reggel alig várta hogy beérjen az iskolába, boldogan mesélt mindenről. Aztán egyszer csak egy novemberi napon felcsapta a könyvét és olvasni kezdett...Mariann nap volt. Úgy gondoltam ez olyan csodás, megírom Mariann néninek. Mikor elküldtem a levelet kicsit megbántam, mert hát gondoltam ő nyilván tudja, ő tanította meg, biztos hülyének is fog nézni kicsit. De nem. Megköszönte a legcsodásabb névnapi ajándékot. Egy ilyen tanító néninek mit adhatnék?
Marcsika olyan mint Lilla. Csendes, de nagyon határozott. Kitalálja a legtitkosabb gondolatokat is. . Ezeket a pillanatokat hogy lehetne meghálálni? Sorolhatnám a helyzeteket mikor féltem, féltettem Lillát. Ők pedig azt mondták, bízz benne, engedd el. Igazuk volt. Annyi csodás élmény és kedves pillanat volt ebben a két évben. A másodiknak mindjárt vége, de a gyerek még mindig boldog, hogy iskolába járhat.
Ahogy akkor is szeretik a gyermekemet, ha én más véleményen vagyok mint ők és ennek hangot is adok. Mikor igyekeznek még tőlem is megvédeni, ha nem hibátlan (igen tudom, kicsit magasak az elvárásaim) a felmérő és kimondom, hogy nagyon szomorú vagyok, többet vártam volna tőle. Látom, ahogy ránéznek Lillára és leveszik, hogy a gyerek is elszomorodott és ők ezt nem akarják. Azt akarják, hogy okos, ügyes, boldog legyen. Ezek megfizethetetlen, meghálálhatatlan pillanatok. Nem tudom mivel lehet kifejezni azt amit érzek most hogy végiggondoltam mindezt.
Azt tudom, hogy mit érnek ők, és mit ér az a munka amivel az én gyermekemet úgy nevelgették, hogy mára egy tündöklő kis virág lett a félénk, csendes visszafogott elsősből. Tudom, hogy soha nem lehetek elég hálás, hogy elfogadták olyannak amilyen, időt szántak rá, hogy megismerjék és olyan feladatokat adtak neki, ami úgy hozza ki belőle a legjobbat, hogy nem kell meghasonlania közben. Olyan maradhatott amilyennek született. Kedves, szemlélődő, nyugodt. Mindeközben megtanították arra, hogy becsülje magát, mert értékes, ügyes és okos. Ez az igazi kegyelem. Áldás kísérje útjukat és legyen annyi örömük a gyerekekben, amennyit ők szereznek nekik és most nekem is. Köszönöm Mariann, Köszönöm Marcsika.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése