Anyák...

Furcsa nap volt a mai. Egy teológiai képzés közepén, ki kellett szakadnom a gondolatmenetből, mert egy osztályfőnök kért segítséget. Nyilván mentem, ez a dolgom. Sokszor fordul elő, ez a helyzet. Az anyuka teljes összeomlás szélén a nehezen kezelhető gyerek miatt, összecsapnak a feje felett a hullámok, és vár valami csodára. Ilyenkor meg kell állni mellette egy pillanatra, kicsit összerakni, rávilágítani a problémája lényegére, valós gyökerére. 

Azt látom, hogy ez a legritkábban az iskola. Nyilván itt látszanak meg a nehezebb időszakok, a gyerek ront vagy bukásra áll, esetleg nem jön ki az osztálytársaival, vagy egy-egy pedagógusban látja élete legnehezebb konfliktusát. De ez az esetek nagy többségében csak a tünet. A gyerek akkor ront, ha nem tanul. Mi nagyon figyelünk hogy ha lehet ne nagyon kallódjon a gyerek, tehát az osztályfőnökök kezelik a gyerekek közt lévő konfliktusokat is, ne terhelje őket még ez is ha nem muszáj legyenek jók, de mindenképpen elfogadhatóak a közösségek. Én úgy látom, hogy a tanárok szeretik a gyerekeket. Bármilyen furcsa, én még nem találkoztam azzal, hogy ha bármelyikükhöz fordult gyerek, ne akartak volna segíteni. Nyilván nem vagyunk egyformák, de megoldják, vagy segítséget kérnek. Gyereket nem hagynak a partvonalon magára ez biztos.

Most is innen indultunk, a gyerek bukásra áll, anyuka sír, megkeressük a szaktanárt, hogy lássuk minden oldalról a problémát. Kiderül, hogy a tanár nem is mumus. Igyekszik, de üres lapokra, és nagy hallgatásokra nem tud egyesnél jobb jegyet adni. Az anyuka, mikor megérti a helyzetet, teljesen magába roskad, és akkor most figyeljünk: elmondja, hogy jó, néha eljárt a kezük, a gyerekkel van valami baj, lehet hogy beteg, és lehet hogy nem is tehet róla hogy ILYEN(!), de nem hiszi el, hogy ez a gyerek annyira nem becsüli őket, hogy legalább egy kettest kiszorítson magából. Ilyenkor szoktam mondani, hogy na akkor most kellene kicsit elengedni a problémát, és elhinni hogy talán képes valami jóra is az a gyerek. Sajnos mint már annyiszor, most is kibújik a szög a zsákból. Az anyuka szerint nem képes semmire, és már arra is gondolt, hogy nem is szereti őt a gyerek, mert életében összesen háromszor mondta, hogy szereti. Mármint a gyerek neki. Erre kérdeztem, hogy és ő hányszor mondja el neki? Emlékezteti rá minden nap? Amire lehajtott fejjel azt mondta, hogy ő MÁR NEM KÉPES erre. Sokszor nem tudja szeretni....

Ilyenkor mindig figyelnem kell magamra, mert elönt a tehetetlen düh. Van nehezen szerethető gyerek, láttam már ilyet. Nem ítélhetem meg a helyzetet, mert nem vagyok a helyében. De kedves anyukák! A gyerek minden kincsnél többet ér. Vér a vérünkből, hús a húsunkból, lélek a lelkünkből. Semmi más dolgunk nincs, csak szeretni! Nyilván van sok más a hétköznapokban, de százszor inkább szálljon szembe a a világgal a gyermekéért, és vállalja a harcot a barátokkal, a családdal, a tanárokkal vagy akár velem, de neki, a gyereknek NINCS SENKI MÁS. A gyerek nem rám számít, vagy az osztályfőnökére. Nem a barátaira vagy bárki másra. A gyerek az anyukájára számít. 

Az osztályfőnök nagyon ügyes volt, saját példáján keresztül elmondta, hogy mit kell az anyukának tennie, hogy ÖLELJE MEG, és mondja meg neki, hogy mindegy mi lesz, megbukik vagy sem, jár iskolába vagy sem, az ő gyermeke és mindig szeretni fogja. Úgy tűnt az anyuka megnyugodott, talán el is fogadott valamit abból amit hallott valamit, de nem tudom mi fog változni. Van mikor segít, van mikor nem tudnak már kilépni az ördögi körből.

Úgy hozta a sors, hogy a nap végére esett az anyák napi köszöntő Lilláéknál. Már kiment a fejemből az a másik anyuka, mikor megláttam a gyönyörű kislányomat, aki feszülten figyelt az ajtóban, hogy mikor érkezem. Meglátott és olyan boldog és izgatott lett, hogy már ez önmagában meghatott. Megint kicsit szorosabban öleltem magamhoz, és elmondtam neki, milyen öröm hogy látom, és alig vártam a délutánt. Ő pedig egy kicsit szorosabban bújt hozzám, össze vissza puszilgatott, és széles mosollyal a szekrényajtóhoz kísért, ahol egy levélke volt kiragasztva. Kedves anyukámnak! címezve. Sok csodás kis mondat áll benne. Arról hogy az ő anyukája mosolya a legszebb és ő nagyon szereti ezt a mosolyt, meg az, hogy ha választani kellene anyukát, engem választana. És ez csak a belépő volt. Kedves kézzel készített ajándék, ének, vers, idézet, meglepetés, és boldog, kedves mosoly azon a mindig kicsit komoly arcocskán, amit soha semmiért nem cserélnék el. Fürkészi az arcom meghatódtam-e, sírdogálok-e, kacsingat rám, mosolyog, átéli minden pillanatát annak a szeretetnek amit ő sugároz felém. Azt szeretné, ha figyelnék rá és én is átélném, érezném, érteném amit üzenni akar. Értem, minden okos kis gondolatát, kedvességét, háláját. Tiszta gyermeki szeretetét ami túlárad minden hétköznapi nehézségen és beragyogja az életem. Fogalmam nincs mit kezdenék nélküle, hiszen általa egészen más lettem. Jobb ember. Szeretem, és általa képes vagyok mások gyermekeit is szeretni. 

Ha találkozom egy olyan problémával mint ma, mindig arra gondolok, mit kellene tennem ebben a helyzetben, ha én ülnék a másik oldalon. Mit tennék, hogy neki a legjobb legyen. Mindig ugyanarra jutok. Nagyon nagyon szeretném, és minél nagyobb bajban van, annál jobban. Ezt szoktam tanácsolni az anyukáknak is, hiszen az iskola, csak iskola. Nem az élet, vagy egy ítélőszék. Csak egy állomás. De az anya...az anya, maga az élet, a biztos pont ahonnan a gyerek elindult és ahová mindig visszatalál.