nem divatos lokálpatriotizmus
Szerintem én lokálpatrióta vagyok. Bénán hangzik, vagy sem, de én nagyon szeretem Nyíregyházát. Alig várom, amikor hazafelé jövök, hogy "lapuljon a föld".
Ezt szoktam mondani, mikor a hegyek dombokká simulnak, és időnként már kitágul a horizont. Lapul a föld. Nagyon szeretem az érzést, mikor Tokaj felől autóval érkezve elhagyjuk a Nyíregyháza 5 km táblát. Zsiborogni kezd a lábam, várom hogy meglássam a várostáblát. Mondjuk a Tokaji út hányinger, főleg egy meleg szombati délután, de nekem régi jó ismerősöm. Szeretek befordulni a hímes felé a kicsi utcákon amiket csak az ismer, aki ott lakik. Szeretek a körúton autózni, vagy az Egyház utcán száguldani és a belvároson át a Szent István utcába befutni. Ez a kedvenc utcám. Ha pesti utca lenne, allé lenne, vagy fasor. A "Szentistvánról" a Honvédra szeretek benézni a legjobban, május után. Olyan szép zöld lombtakaró borul rá, mint egy levélalagút. Ősszel sárga-barna, télen csillagfehér.
Szeretem az erkélyről nézni a háztetőket a naplementét, éjszaka a jelzőlámpák mindig karácsonyt idéző fényjátékát. Szeretem mikor nagyon korán indulok otthonról és még szürkén piheg a város. Ilyenkor csend van, mintha nem is élne itt 120.000 ember, és olyat látni amit máskor nem. Kenyérszállítók, újságosok, ablakmosók. Más városokban is láttam már ilyen pillanatokat, mégis ide köt valami. Valahogy nem kérdés hogy itt az otthonunk. A nagyszüleimnek, a dédszüleimnek is volt mesélni valója a Bújtosról, ahogy ők mondták az Oncsáról, Búj és Kótaj vidékéről, az északiról. Nekik is természetes volt, hogy itt élünk. Nem sokan vagyunk már olyanok, akiknek ilyen erős gyökerei vannak. Ez manapság nem divat. Kár hogy közhely ez a mondat, de sajna tényleg nem divat. Sokat hallom milyen nehéz és rossz itt az élet, na ez divat. Szidni, rombolni, negatív energiákat forgatni. Az élet nem azért nehéz mert itt élünk, hanem mert nem gondosodunk róla, hogy jobb legyen. Nekem jó, és ami nem az, az máshol sem lenne jobb. Nekem nincs kedvem panaszkodni, rombolni, szidni Nyíregyházát. Én szerettem 10-15 éve mikor elkezdődött egyfajta változás és szeretem most is ezt a Jannus arcú várost. Szeretem hogy olyan mint egy kis sziget, mert valahogy sosem értettem a sötét Szabolcs kifejezést. Aztán felnőve megértettem ez a város nem olyan mint a többi,mindig más arcát képes megmutatni, és nekem sosem mutatta sötétet.
Szeretek ma a kislányommal ugyanott sétálgatni ahol én sétálgattam régen. Ma úgy mondjuk ő meg én, lötyögünk a városban. Ő is szereti, élvezettel figyeli az új szökőkutakat, virágágyásokat, véleményezi az építkezéseket, elkülöníti a városrészeket és már neki is vannak kedvenc helyei. Bandi bácsi kihagyhatatlan fagyizója a Vasvárin, az a furcsa szökőkút a könyvtár mögött, vagy Kórház utca, mert ott lakik a legjobb barátnő, akinek a házát mindig meg kell nézni.
Szerencsére mint máskor sem, most sem érdekel hogy mások hogy vannak ezzel. Én lokálpatrióta vagyok és azt hiszem az is maradok.
Ezt szoktam mondani, mikor a hegyek dombokká simulnak, és időnként már kitágul a horizont. Lapul a föld. Nagyon szeretem az érzést, mikor Tokaj felől autóval érkezve elhagyjuk a Nyíregyháza 5 km táblát. Zsiborogni kezd a lábam, várom hogy meglássam a várostáblát. Mondjuk a Tokaji út hányinger, főleg egy meleg szombati délután, de nekem régi jó ismerősöm. Szeretek befordulni a hímes felé a kicsi utcákon amiket csak az ismer, aki ott lakik. Szeretek a körúton autózni, vagy az Egyház utcán száguldani és a belvároson át a Szent István utcába befutni. Ez a kedvenc utcám. Ha pesti utca lenne, allé lenne, vagy fasor. A "Szentistvánról" a Honvédra szeretek benézni a legjobban, május után. Olyan szép zöld lombtakaró borul rá, mint egy levélalagút. Ősszel sárga-barna, télen csillagfehér.
Szeretem az erkélyről nézni a háztetőket a naplementét, éjszaka a jelzőlámpák mindig karácsonyt idéző fényjátékát. Szeretem mikor nagyon korán indulok otthonról és még szürkén piheg a város. Ilyenkor csend van, mintha nem is élne itt 120.000 ember, és olyat látni amit máskor nem. Kenyérszállítók, újságosok, ablakmosók. Más városokban is láttam már ilyen pillanatokat, mégis ide köt valami. Valahogy nem kérdés hogy itt az otthonunk. A nagyszüleimnek, a dédszüleimnek is volt mesélni valója a Bújtosról, ahogy ők mondták az Oncsáról, Búj és Kótaj vidékéről, az északiról. Nekik is természetes volt, hogy itt élünk. Nem sokan vagyunk már olyanok, akiknek ilyen erős gyökerei vannak. Ez manapság nem divat. Kár hogy közhely ez a mondat, de sajna tényleg nem divat. Sokat hallom milyen nehéz és rossz itt az élet, na ez divat. Szidni, rombolni, negatív energiákat forgatni. Az élet nem azért nehéz mert itt élünk, hanem mert nem gondosodunk róla, hogy jobb legyen. Nekem jó, és ami nem az, az máshol sem lenne jobb. Nekem nincs kedvem panaszkodni, rombolni, szidni Nyíregyházát. Én szerettem 10-15 éve mikor elkezdődött egyfajta változás és szeretem most is ezt a Jannus arcú várost. Szeretem hogy olyan mint egy kis sziget, mert valahogy sosem értettem a sötét Szabolcs kifejezést. Aztán felnőve megértettem ez a város nem olyan mint a többi,mindig más arcát képes megmutatni, és nekem sosem mutatta sötétet.
Szeretek ma a kislányommal ugyanott sétálgatni ahol én sétálgattam régen. Ma úgy mondjuk ő meg én, lötyögünk a városban. Ő is szereti, élvezettel figyeli az új szökőkutakat, virágágyásokat, véleményezi az építkezéseket, elkülöníti a városrészeket és már neki is vannak kedvenc helyei. Bandi bácsi kihagyhatatlan fagyizója a Vasvárin, az a furcsa szökőkút a könyvtár mögött, vagy Kórház utca, mert ott lakik a legjobb barátnő, akinek a házát mindig meg kell nézni.Szerencsére mint máskor sem, most sem érdekel hogy mások hogy vannak ezzel. Én lokálpatrióta vagyok és azt hiszem az is maradok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése