Isten veled!

Barátom, Isten veled! 41 évet szabtál magadra, nem tudom elég volt-e neked. Ma eltemettünk és bár mostanában már nagyon nagyon keveset találkoztunk, sokáig érezni fogjuk a hiányodat. Nem tudom mi alapján dől el, ha elmentünk, hogy jó emberként emlékeznek-e majd ránk, de én úgy fogok rád emlékezni. Sok minden kavarog a fejemben, rengeteg élmény és emlék de igaza volt a papnak, te szétosztottad magad. Soha nem tudtunk olyat kérni vagy mondani, amit ne oldottál volna meg. És ha rád gondolok, most hogy elengedtünk az utolsó útra, nekem már mosolyognom kell, mert csak jó élmények és vicces, mókás helyzetek jutottak nekem belőled. Emlékszem például arra, mikor Lilla még pici volt és elhívtatok magatokkal egy kis Tisza parti pihire a közeli barátaidhoz. Én nem szívesen mozdultam, mert Lackó nem ért rá, én meg egyedül a kicsivel nem akartam. Te meg azt mondtad gyere már most mit kéreted itt magad, majd ha van valami megoldjuk. Úgy ahogy szoktad, egyszerűen és tisztán. Elmentem és persze nagyon jó volt, de te figyeltél, nem csak ígérted. Nem akartam Lillát beengedni a ház alá valami seprűt húzgálni, és elbőgte magát. Én tudtam hogy hiszti, te meg tudtad, hogy nem jellemező. Kivágtad a ház ajtaját és kezdted, ahogy mindig, Mi a ........van már? Hogy vigyáztok arra a gyerekre? Miért sír? És már ott is álltál a szipogó két éves mellet, hogy mit kellene itt intézkedni. Lillát kérdezted, aki csak annyit tudott még mondani, hogy oda és mutatta a kis kezével. Kézenfogtad és bevitted oda, ahova akart menni. két perc múlva már vissza is jöttetek a kezembe nyomtad adtál neki egy puszit és azt mondat nekem. Nekem ne sírjon az a gyerek a k....-it. És mosolyogtál mint mindig. Aranyból volt a szíved és igen, nagyon tudtál szeretni mindenkit. 

Mikor az első autómat vettem tőled, hát azt hiszem soha nem felejtem el, és tudom hogy te sem, mert sokat nevettünk rajta utólag is. Egy olyat akartam amit már leelőlegeztek, de visszavetted nekem, bár én kevesebbet ígértem. De igen A BARÁTSÁG NEKED TÖBBET ÉRT. Egyszer csak ott álltál a ház előtt és dudáltál. Na megvan, intézem a papírokat, pénteken viheted. Mintha ma lett volna. Pénteken gyönyörűre polírozva állta előttetek mire odaértem. Beültem, és kérdezted hogy na mi van? Én meg mondtam, hogy figyelj Roli, hogy is vannak sorba a pedálok? Annyira nevettünk, hogy alig tudtuk abbahagyni. Aztán mondtad, hogy szállj már ki, majd én hazaviszem neked, mert amilyen ügyes vagy, feltekeredsz az első fára. Én meg mondtam hogy nem nem, majd én, elég lesz a sorrend. Erre kocsiba ültél és hazáig kísértél miközben még mindig röhögtünk ahogy a tükörben egymásra néztünk. 

Aztán emlékszem hogy egy buli után én vezettem te meg okoskodtál bele, Gabi hátulról nyomta neked hogy hagyjál engem békén, aztán már nagyon röhögtünk a kocsiban, mert te meg azt mondtad Lackónak, hogy bocs haver de ezt most muszáj, és úgy tettél mint aki épp letaperol. Hát ezen visítva röhögtünk mind a négyen, mert észrevettük amit te már hamarabb, hogy a mellettünk álló kocsiból kis nyikhajok bámulnak át. Te meg mondtad na, legalább most már volt mit nézniük...Szösszenetek, kis emlékdarabkák. 

Rengeteg van még bulikról, farsangokról, autókról, hétköznapokról, és mind szép. Aztán lassan távolodsz és most már néma csend. Nem fogok nagy ügyet csinálni ebből az egész meghalás ügyből, mert tudom hogy utálnád. Hallom ahogy mondod, jól van már nem kell rinyálni, ez most ilyen. Kár hogy ilyen, Isten veled!