Gondolatok az életről

RapidBudapest - erősen ajánlott

Sokat vagyok a fővárosban mostanában, és egyre elégedetlenebb voltam a helyzettel, mert, úgy jártam mint a sportoló aki úgy járja be a világot hogy mindent látott, de semmit sem ismer. Ahogy ő csak a stadionokat, én csak irodaházakat és tárgyalókat láttam meg az utat amerre vitt a dolgom. Úgy gondoltam tehát itt az ideje egy kis felfedezésnek.

Budapest szerintem Európa legszebb fővárosa. Turistaként fantasztikus élményt nyújt. Mi már (sajnos) kinőttük a romkocsmás életérzést, és ráadásul egy tizenegy éves is velünk volt, hát a családi nyaralás lehetőségeit vizsgálgattuk.

 Az első és legfontosabb tapasztalat, Budapesten akkor is lesz programod egész nap, ha nem szervezel magadnak. Persze mi először szerveztünk, úgyhogy alig értünk a végére éjfélre, de most második alkalommal már okosabbak voltunk. (két etapban mentünk ugyanis, mert nem akartunk kompromisszumot kötni)

Jó szállást elfogadható áron bizony nehéz találni. Hiába a kisebb nagyobb panziók tömkelege, vagy hamar megtelnek vagy csak standard szobát tudnak biztosítani, vagy ár-érték arányban elfogadhatatlanok. Érdemes a csomagajánlatokat figyelni, és bármilyen furcsa, de alkudni is. Első alkalommal úgy jártunk, hogy nem tudtunk csomagot venni, és superior szoba sem maradt, ám a standard szoba árából kaptunk kedvezményt és jellemző hogy ha az árból nem is tudnak engedni, plusz szolgáltatást hamar adnak, mint a reggeli, vagy kedvezményes hajójegy. Érdemes tudni a szállásfoglalásnál, hogy a recepciós nem, de az értékesítési vezető abszolút alkuképes, érdemes megpróbálni, nekünk sikerült. 

Miután az első alkalommal nem tudták a superiort biztosítani helyhiány miatt, engedtek az árból és még reggelit is kaptunk. Kíváncsiak voltunk hogy állnak hozzá másodjára. Kellemes meglepetés volt, hogy örömmel vették hogy újra jövünk, és csodaszép hatalmas két fürdős superiorban helyeztek el minket. A szolgáltatások teljes mértékben megfelelnek az elvárásnak, a reggeli bőséges és szezonálisan frissül. Első alkalommal saláták, sütemények egészítették ki, most viszont friss magyar szezonális gyümölcsök kerültek a terítékre, ami komoly figyelmesség szerintem, nem mindenhol tapasztalható. Ami engem kicsit zavart, hogy sok tanuló felszolgáló volt, lassan ment a terítékek leszedése, de mivel több helyszínen is lehetett reggelizni és mindig volt szabadtéri és benti rész ez nem okozott fennakadást, csak látványra nem volt teljesen rendben. 

Egyébként is jellemző itt, hogy a személyzet hangosan beszélget és nevetgél. Ez első alkalommal fura volt, de másodjára már érzékeltem, hogy valószínűleg tényleg jól érzik magukat a munkahelyükön. Érdekes tapasztalat volt. 

Jellemző egyébként a kis és közepes panziókra és a hozzájuk kapcsolódó éttermekre, (amikből kipróbáltunk többet is) némi ambivalencia. A környezet jópárszor akár igénytelennek is nevezhető, amin nem segít sokat a műanyag kerti bútorok terítős változata sörmárkás napernyőkkel. A szolgáltatás és az ételek azonban magas színvonalúak, igényesek, és nem túl drágák. Egy három fős két-három fogásos étkezés üdítőkkel (alkoholos italok nélkül) 8-10 ezer forint körül mozog, de ennyiért akár a Váci utcában vagy közvetlen környékén is jól lehet lakni, nekünk legalább is sikerült. Érdemes figyelni a szervíz díjra, mert már szinte mindenhol benne van az árban. Tapasztalatunk szerint fel is tüntetik, csak hát nem mindenki olvassa végig a blokkot és mondani nem szokták, az étlapon pedig van ahol szerepel, van ahol nem. 

A szálláshoz visszatérve: érdemes egy közepes méretű nagy forgalmú panziót választani, a 3-4 csillagosok teljesen egyforma szolgáltatást nyújtanak, nem kell feltétlenül a drágábbat választani. A szállodákat nagyon meg kell nézni, pont kétszer annyiért is mehettünk volna nyaralni egy kisebb szobába kevesebb szolgáltatásért. Nem biztos hogy a drágább jobb, ár-érték arányban semmiképp.Mi végül a Benczúr utcán található Benczúr Hotel mellett döntöttünk, amit nagyon könnyű megközelíteni és remek helyen van, az Andrássy és a Fasor között, 5 perc sétára a városligettől ahol mindig történik valami.

Igaz a külföldi szabály itt is. Ahol nehéz szobát szerezni, az tényleg jó, ahol sokan esznek és kávéznak az tényleg bejön. 

Teljesen véletlenül vettük észre például, hogy a Fasor sarkán lévő olasz ételeket kínáló étterem szakácsa (és valószínűleg a tulajdonosa is)valóban olasz, és olyan finom olasz ételeket kínált, amik velencei látogatásunkat idézték. Sokan voltak, gondoltuk megpróbáljuk, a szokásos ambivalencia ellenére (pergő vakolatú parkoló a szomszédban, gazdátlan gazos, romos felső épület amit ha már bent vagyunk elrejt a zöld napvitorla). Fantasztikus gasztronómiai élmény, felismerhetően autentikus itáliai ételek és ízek. 

Az is igaz, hogy minél hivalkodóbb, modernebb a külső, annál egyhangúbb és uniformizáltabb a kínálat. Ettől függetlenül mindenhol előzékenyek és kedvesek voltak, bár volt ahol a gombóc fagyi csak félgömb volt és cartedor-os dobozból érkezett. Igaz ezen a helyen exkluzív volt a környezet, ambivalencia nélkül élvezhettük a fagyit a dézsás leanderek között, kényelmes és vitathatatlanul drága ülőgarnitúrákon.

Nem jellemző egyébként sem a pökhendiség, sem a figyelemeltereléses lehúzás, ez valóban kellemessé tett minden próbálkozást. 

A legnagyobb vállalkozásunk a hopp-on-ozás volt, erre készültünk, mint valós turisták. Három városnéző járat van. A Hopp-on Hopp-off Buss, a Big Buss, és a City-Sightseeing. Ezek a nyitott tetejű emeletes buszok amik folyamatosan járják a várost.

A szisztéma megegyezik, több csomagot lehet ezeknél is vásárolni. Jelzem, szabad a piac, alkudni kell, de keményen. A lényeg, hogy 48 órás szabadjegyet lehet váltani, és van egy egész Budapestet behálózó buszjárat, kb 15-20 percenként érkeznek buszok, de szerintem gyakrabban is jönnek. A 48 óra nem napra, hanem órára vonatkozik, így lehet jól taktikázni. Az eredeti ár felnőtteknek 7.500, gyerekeknek 5.000 Ft, de a magyar turistáknak maguktól felajánlják a kedvezményt, és mivel egymással is versenyben vannak, nem nehéz alkudni, mivel egymás mellett állnak az utcán és végig mondják az ajánlatot aztán a következő is jön, és hamar el lehet dönteni mi a jó. Mi végül a Big Buss-t választottuk, mert összesen 11.500 Ft-ot fizettünk, és kaptunk éjszakai buszozási lehetőséget és korlátlan hajózási lehetőséget is. Tehát az eredeti ár majdnem feléért jobb szolgáltatást vettünk igénybe, és nem kellett a tömegközlekedést használni, ami szintén belekerült volna közel 10.000 Ft-ba 48 órán keresztül, két teljes árú és egy diák jegyet számítva, mivel busszal, villamossal és metróval is kellett volna utaznunk ha mindent látni akarunk, nem beszélve a hajójegyekről.

A Big Buss remek választásnak bizonyult. A felső nyitott részből egészen más minden mint autóból, mitagadás nagyon élveztem. Az alsó rész légkondicionált, remekül funkcionált a hőségben, be lehetett ülni bambulni és lehűlni mikor felfőtt az agyunk a betonon. A fülhallgatós idegenvezetés hagyott némi kívánnivalót maga után, de nem zavart, mert sok információt tartalmazott a magyar szokásokról, a sportolókról, tudósokról, az országról és Budapestről, 18 nyelven és közben pihentetésképp kellemes és könnyed slágerek szóltak. Az első kört magyarul hallgattuk, én utána angolra kapcsoltam, jó kis gyakorlás volt. A buszok a főváros minden nevezetességét megközelítik és ingyenes idegenvezetős körséták egészítik ki őket, a várnál, a Hősök terén és a belvárosban is, de felvisz a Citadellához a Gellért-hegyre vagy a Margit-szigetre is. 

A hajókikötőt is könnyű megtalálni, a hajóút is kellemes, bár mi "csak" egy óra hosszát hajóztunk, mert a Repülő nap miatt le volt zárva a Duna. Igyekeztek azonban kárpótoni minket, ezért esti hajózásra hívtak vissza, amikor már teljes hosszában láthatjuk Budát és Pestet esti kivilágításban. Ez igazán szimpatikus volt, bár már nem bírtunk visszamenni. Egyébként a buszjegyhez adnak térképeket, ami nem csak az útvonal de a bejárható nevezetességek is rajta vannak, sőt a sofőrök kuponfüzeteket is osztogatnak, ami újabb kedvezményekre jogosít, bár általában ezek fogyasztáshoz kötöttek, de elfogadhatók, leginkább az igen népszerű saját limonádékat adják a rendeléshez, ami azért igen borsos 850-1000 ft-os áron kapható, illetve egyet fizet kettőt kap akciót ajánlanak, de van ahol jár a korsó sör vagy a saláta a kuponért cserébe.

Mi végül nem a kuponos éttermek közül választottunk, hanem a PARIS6 étteremben próbáltunk szerencsét, ami a Váci utcából nyíló Párizs utcáról kapta a nevét. Nézegettünk helyeket, ez nem látszik, de egy "bedobó" fiú a Váci utcán ajánlgatja a lehetőséget. Kíváncsivá tett ahogy hallgattam mit mond az embereknek úgyhogy betértünk. Érkezésünkkor egy fekete bőrű fiú néhány arab vendéggel beszélgetett és angolul hellyel kínált minket mert csak ott volt hely ahová támaszkodott. Nevettünk és megköszöntük, mert azt hittük egy zavarba jött vendég. Majd egy perc múlva még jobb lett a szitu mert kiderült, hogy a zavarba jött  pincér az, aki biztosított minket arról, hogy ő a pincér és beszél magyarul. Már az nagyon szimpatikus volt, hogy a pincérek nem a szigorú fekete-fehérben vannak, hanem színes pólókban szolgáltak ki. (remélem ez nem feketemunkás trükk, bár nem úgy tűnt) A személyzet fiatal, de jól képzett, több nyelven (angol, német, francia amit én hallottam) beszélő és mindent értelmezni és eladni tudó fiúkból áll. Előzékenyek, gyorsak, beszédesek, barátságosak voltak, segítettek a választásban és a fogások összeállításával, tálalásával is tisztában voltak. Mosolyogva hozták az ételeket, egy egy kis ismertető mondatot téve hozzá. Jó marketing fogás egyébként, hogy előre megmondják mennyit fogsz fizetni. Vagyis van egy menüár, amibe három fogás tartozik, amit a'la carte választhatsz ki. De mindegy mit választasz, akkor is uganannyiba kerül. Persze nem kell három fogást enned ha nem kérsz, akkor viszont az étlapon szereplő árat számolják fel, ami picit magasabb mintha menüben kéred, de nem vészes a különbség, mindenesetre a menü jobban megéri ha igazán éhes vagy.

A bableves nagyon finom volt. Sűrű, két fajta babból, füstölt csülökkel. Igazi magyar ízvilág. Nem túl csípős de nagyon gazdag. Ráadásul olyan ropogós héjú házi kenyeret szolgáltak fel hozzá, hogy azt önmagában is mindenki meg akarta enni. Az illata áthatotta a levegőt ahogy az asztalra tették a kis fonott fehér kendős kosárkában. 

A brassóit lehet csirkéből vagy sertésből kérni. Ezt nagyon komoly figyelmességnek tartom, szerencsére egyre több helyen látok választási lehetőséget. Ez is nagyon jó választásnak bizonyult. Elég kiadós volt, nem túl zsíros mégis nagyon nagyon ízletes, és nem az eredeti brassói (fokhagymás, majorannás borsóval kevert) receptet használják, hanem tényleg a magyaros paprikás nagyon finom változatot. 

A rántott csirkemell friss ropogós omlós, bár a sült krumpli nem annyira echte magyar, de ritkaság számba menően nem fagyasztott hanem friss és ötletesen kis edénykébe tálalt, mintha újságpapírba lenne csomagolva.

A házi limonádé narancs és lime karikái sem magyar eredetűek, de rendkívül finom aromájú cukormentes frissítő lehetőséget kínáltak.

Összességében valóban nagyon kellemes volt, bár az ambivalencia itt is megvolt, a háttérben a kiadó koszos kirakatok lehet hogy elijesztenek ha nem kínálja ilyen ügyesen a bedobó fiú a portékát.

A buszos-hajós-sétálós városnézésen magával ragadja az embert Budapest nyüzsgő bája. Imádtam az épületek apró részleteit, a kavargó, soknyelvű embertömeget, a felbukkanó lehetőségeket. Most például mellékesen repülőnap volt, első nap a Gellért-hegy hűvöséből néztük a légi bemutatót, második nap részben a Dunáról a hajóról, részben a Duna parton sétálva, ami (a repcsiktől eltekintve) abszolút vetekszik bármelyik tengerparti sétánnyal. Kávézók, éttermek teraszai érik egymást, árnyat adó lombos fák alatt dézsás leanderek és pálmák, egyedi szobrok és szökőkutak váltják egymást. A hangzavar és a tűző nap elől a Bazilikában kerestünk menedéket, és csempésztünk némi történelmi látnivalót a könnyed hétvégébe. A Deák-téren vissza tudtunk szállni a Big Buss-ra, ami légkondival vitt a Hősök-teréig, ahonnan pár perc séta volt a szálloda és már késő délután felszolgálták a félpanziós vacsorát, ami egyébként három fogásból állt és a'la carte lehetett kiválasztani, tehát maximálisan igazodtak a vendég igényeihez. Nekem ez elég volt ahhoz hogy jól érezzem magam. 

Egy hosszú pihenés után az esti enyhülésben érdekes felfedezést tettünk. A műjégpályán éjszaka is üzemel a vízibiciklizés és a csónakázás, és éjszakára sem vették be a nyugágyakat és az óriás babzsákokat. Remekül lehetett sziesztázni a lassan hűlő éjszakában a csíkos napágyakon és gyönyörködni a Vajdahunyad éjszakai fényeiben.

 Budapest valóban megérdemli hogy felfedezzük, és mindenkinek mást kínál. Mi olyan lehetőségeket kerestünk, ami egy kiskamasz érdeklődését is fenntartja, és minket is szórakoztat. Izgalmas felfedezni a város szerkezetét, az egymást keresztező kis utcákat, a hangos, zajos közkedvelt helyektől egy utcányira álló csendes eldugott kis kerthelyiségeket. A mókás megoldásokra, akár tuk-tuk-okra amiket ügyes fiatalok vezetnek, akik vezetés közben szórakoztatják az utasokat a város történetével, és a látható nevezetességekkel.

Jó volt rácsodálkozni a vendégszeretetre, a felkészült és több nyelven kommunikáló fiatalokra, akik hihetetlen dinamikát adnak a városnak. Szemkápráztató volt követhetetlen utcai produkciók sora, a táncosok, zenészek, élő szobrok, zsonglőrök kavalkádja. Láttuk hogy a tetőkön, a régi udvarokban, az árkádok alatt nappal kávézók, éjszaka egyedi hangulatú szórakozóhelyek működnek. Feltöltött az a laza elegancia ahogy a dunaparti kávézók óriási babzsákokat dobáltak ki a zöld területekre, kifeszítettek felé egy árnyékoló vitorlát és a vendégek ott fetrengve kortyolgatták a hűsítő friss valódi gyümölcsleveket. 

Nekem Budapest most egy nagyon menő, pörgős, fiatalos európai nagyvárosnak tűnt. Imádtam, és megint rá kellett jönnöm mennyire nem becsüljük azt amink van. Én is láttam már fél Európát sőt Észak-Afrika több országát is, Budapesten meg csak annyi időt töltöttem amennyit muszáj volt. Hát komoly hiánypótlás volt, kicsit beleszerettem így turista szemmel abba is amit máskor utálok. Az én Trip Advisor értékelésem excellent. 

Ezek az utcák nem tüntetésekre, hanem fiesztákra valók. Izgalmas élettörténetek bújnak meg rajta, mert persze nem bírtam ki hogy ki ne derítsem a fekete pincér fiú magyar ám. Az anyukája fehér az apukája nyilván fekete, mesélte nevetve, bár sosem látta. Egy hajdú-bihari kistelepülésen született és hát nem volt könnyű ahogy mondta "ebben a testben". A nagyszülei nevelték 14 éves koráig, de sajnos akkor meghaltak. Aztán magáról gondoskodott. Leérettségizett, Pestre jött, megtanult egy két nyelvet, szerzett szakmát és most egyszerűen csak él és boldog. Bár most sem könnyű "ebben a testben" magyarnak lenni. De mikor mondom neki, hogy higgye el ebben sem és magamra mutatok, igazán jót nevetünk mindketten. 

Kicsit keserédes ez, ambivalens mint minden amit megfigyeltem, de erősen ajánlom a vállalkozó kedvűeknek. Egy hosszú hétvége a fővárosban, egy rapid nyaralás Budapesten és egész másképp látnak majd mindent.

Összefogni esetleg?

Néhány hónappal ezelőtt sokat foglalkozott a magyar sajtó az ukrán válsággal, aztán fura mód csönd lett. Mármint itt nálunk Magyarországon. Volt valami zűr az amerikaiakkal is, de aztán ott is elhallgatott mindenki, vagyis bocsánat nem jól használom a szót. Azok, akik nagyon hangosan és nagyon sokszor ismétlik a mondatokat, hogy mindenki megértse. Utána szerb területeken volt egy kis zavargás, azt épp csak észrevettük. Aztán jól kiröhögtük magunkat a plakátokon pro és kontra, letorkoltuk azokat akik próbálták elmagyarázni hogy a külföldi munkavállaló nem bevándorló, aztán belekeveredett ebbe már az EU is és ember legyen a talpán aki ma már meg tudja különböztetni hogy mi a pártpolitika (mindegy melyik) és mi a hír.

Mondhatnám hogy na jó intézzék el ezt egymás között, csak mintha lenne itt néhány afrikai menekült alig pár kilométerre akik nem igazán akarnak közös zászlót lengetni még a jogvédőkkel sem. Nem akarok véleményt formálni, csak elmondom mit gondolok.

Folyamatosan nyomon követem a nem túl sokakat érdeklő kárpátaljai helyzetet. Nem mintha kötődésem lenne, de már több mint egy évtizede szívügyemnek tekintem a határon kívül rekedt magyarok életének megkönnyítését. Óriási baj van kint! Eddig a 18-25 év közötti MAGYAR férfiak, most a 20-27 év közötti MAGYAR férfiak kapnak behívót az ukrán hadseregbe. Na de miért is? Nincs háború...még legalábbis nincs. Akkor a beregszászi főiskola diplomaosztóján miért volt belehajtva a diplomába a fiúk behívója? Nagyon sok fiatal nem vette át emiatt a diplomáját. Nem vicc, hogy a férfiak vagy külföldön tartózkodnak, vagy bujkálnak. Mintha időutazáson lennénk, meghívót kell küldenünk ha tudni akarjuk hogy biztosan át tudnak jönni a határon. Hetente látom a kétségbe esett határon túli magyar szülőket, akik könyörögnek, hogy maradhasson a szünetben is nálunk a gyerek, mert a szállásukra nem vihetik, de az apa, a fiútestvér nem mehet most haza. Hát ez meg mi? Hetente jönnek családok, hogy keressünk helyet a gyerekeknek az iskolában, még ha egész évben nem is látják majd, vagy újra kell járnia egy-egy évfolyamot, mert bár ők magyarok, közel laknak, a donyecki övezethez, legalább a gyerek legyen biztonságban. És ők kérem tényleg sírnak. Mert a baj akkora hogy a gyerekeiket el kell engedni. 

Figyeljük az ott élő fiataljainkat akik néhány éve kerültek ki tőlünk és veszélyes korban vannak, hogy ha kell segíthessünk, és igen, már kellett.

De a lényeg az, hogy ez nem nagyobb probléma mint hogy mi tákolgassunk rá megoldásokat? Az ottani sokat látott idősebb tisztségviselők azt mondják történnek is dolgok, csak nem elég gyorsan. Sajnos azt is gyakran ismételgetik, hogy a Jó Isten mentsen minket. Én nem voltam ott nem tudom, de állítják az érkezők hogy tényleg fegyverkezés van és bizony sokkal komolyabb mint volt, és nem az oroszok gerjesztik a feszültséget. Hát ha ez valóban amerika, akkor tényleg csak az Úr segíthet...

A déli határoknál a bevándorló áradat előtt volt hír a macedónoknál és a szerbeknél hasonló konfliktusról, sőt az újra előtérbe kerülő nemzetiségi problémák is elkezdtek fellángolni, volt aki saját családját végezte ki nehogy magyar-szerb házasság legyen a vége. Nem múlt már el ez az idő? 

Aztán persze nem értünk rá, ezen gondolkodni, mert miután a kormány ugyan próbálta elmagyarázni (nekünk) hihetetlen béna központi kommunikációval, hogy mi fog következni(amire a csodálatos többi párt még ügyesen rákontrázott), egyszercsak azt vettük észre hogy fekete bőrű retkes ruhás, csonttá soványodott éhezők lopják a meggyet a fáról, majd másnap már a rohamrendőrök nézegetik őket egy gyors kis zavargás után. 

Szerintem valami óriási nagy baj előszobájában vagyunk. A keleti határoknál el nem ismert hidegháborús helyzet van, ráadásul most a székely tömbmagyarságot is megint ijesztgetik. A déli határainkat ellenőrzik, de a közrendőrökből képzett előretolt hadosztály a macedón határhoz szerintem nem jó előjel. Tudom hogy vészmadárnak tűnök és ezek a problémák nem függnek össze egymással, de a következményeik igen és nem jól reagálunk.

Szerintem az emberek nagy részének most esett le mire volt jó ez a szerencsétlen plakátkampány. Arra hogy megértsék, akik jönnek nagyon sokan vannak és nagyon primitívek(vagy ha jobban tetszik mások mint mi), és akár tetszik akár nem, a kormánynak igaza van abban, hogy nem hagyhatjuk hogy a hazánk egy népvándorlási hullám áldozata legyen és ez a többezer ember letarolja miközben továbbhalad. 

Egyébként szerintem nem is feltétlenül akar majd mindenki továbbmenni, mert fekete-afrikához vagy az arab sivatagokhoz képest még az értelmezhetetlen luxus, hogy bárhol inni lehet és terem gyümölcs a fán. 

Szerintem nem csinálja rosszul az ország ezt a fajta helyzetkezelést. Megfékezi és kézben tartja őket és ha ebben egy kerítés segít mert VÉDI A MAGYAROKAT (akkor is ha sokan még mindig nem értik hogy nem vadregényes szegényüldözöttcsaládotmajdénbefogadom helyzet van, szerintem meg lehet kérdezni a debreceni és nyírbátori lakosokat is nyugodtan erről) akkor azt kell használni. 

Nem embertelenség amit tesznek, mert adnak nekik élelmet, vizet, tiszta ruhát és orvosi ellátást biztosítanak számukra, sokszor olyanoknak is, akik akár hetek óta vannak úton kisgyerekekkel, terhesen vagy betegen. (egyébként szerintem az, hogy a menekültek nagy része férfi 18-40 között azt indokolja a háborús helyzet a saját országukban. Összeesküvés elméletnek tartom hogy fizetett katonák lennének, nem hiszem, de hát valójában fogalmunk nincs róla ki ők, csak azt tudjuk hogy életük árán is Európába mennek)

 Az másik kérdés mi lesz velük. Tovább nem engedhetjük őket, mert az EU kitehetné a megtelt táblát, és a jóléti államok is egymásnak adogatják őket, illetve teljes joggal visszatoloncolják őket hozzánk, mint első belépési országba. 

Na az milyen jó lesz majd. Egy ellenplakát tetszett (bár nem tudtam melyik igazi és melyik nem), azt volt a szövege, ha hozzánk jössz kösd fel a gatyád mert mi egymást is utáljuk nem hogy téged.

És itt az engem elgondolkodtató kérdés. Gigamega huszoniksz éves látszatemokráciánkban annyira megpihentünk, hogy mást sem tudunk, mint egymásban keresni a hibát kicsiben és nagyban. Egy dolog nem alakult ki, az hogyha baj van, tartsunk össze. 

Még most is amikor teljesen világos hogy magunkban állunk a "vérzivatarban", bár kicsit nagyobb a csend mint eddig, de senki nem vette a fáradtságot akár kormányzat akár ellenzék, hogy oda álljanak a másik mellé és elmondják az embereknek közösen, hogy kedves magyarok óriási gáz van, mindegy hogy ki hord piros virágot a gomblyukában, zöld fejkendőt vagy narancssárga atlétát, a cél hogy fogjunk össze és haladjunk, de legalább nézzünk egy irányba. Majd ha újra béke lesz körülöttünk és egy biztonságos jövőképet tudunk festeni, majd dobálózunk tovább, addig mindenki stipi-stopi leteszi a lapátot és legjobb tudása szerint védi ezt a miniállamot. 

Már elnézést hogy beleszólok, de nem kellene némi barátságos vagy legalább annak látszó párbeszéd, ami hozzánk Zsuzsiékhoz a keleti végekre is eljut? Mit csináljunk menjünk nyaralni Tunéziába? Vagy nyugodjunk meg és utazzunk el egy görög szigetre, csak vigyünk soook készpénzt? Esetleg szerezzünk be egy rotweilert vagy elég a sörétes Jani bácsinak a tanyán a machete ellen? 

Ez tényleg csak nekem hiányzik, és tényleg ilyen helyzetekben is az oszd meg és uralkodj elve kell hogy érvényesüljön ebben a szerencsétlen kis országban? Csak akkor lehet egységes a kommunikáció ha hozzánk kell vágni hogy menjünk el innen ha nem tetszik? Az összefogás szerintem nem az hogy utcára vonulunk hogy kijelentsük életünket és vérünket pártunkért (mindegy melyikért), hanem az ha egyszer csak bizonyos problémákban egységesül a nemzet és ki ki a maga szintjén gondolkodva tesz valamit azért, hogy Magyarország úgy kerüljön ki ebből a helyzetből, hogy a gyerekeink még tudjanak már felnőni ha lehet. 

Gondolataim menekült ügyben

Régen gondolkodom és nem bírok egyértelmű véleményt kialakítani a migráns kérdésben, de legalább rájöttem miért nem. Ez a kérdés sem fekete vagy fehér. 

Annyi árnyalata van, hogy egyszerűen nem lehet pusztán egy gondolatot kiemelni. Nyilván veszélyesnek látom ezt a rengeteg idegent a hazámban, de elég idő telt el hogy lássam türelmetlen a tömeg, de nem agresszív. Felfogtam hogy nem minden ételt dobnak el, csak amit nem ehetnek meg, pedig először nagyon fel voltam háborodva a pazarláson és engem is bántott hogy a magyar rászorulók miért nem kapnak ilyen segítséget. Zavart a sok eldobált ruha is de rájöttem ha én menekülnék és nem tudnék mosni, ami nem kell azt már nem cipelném és ha kapok új ruhát a régit itt és most nem tudnám megbecsülni ez nem az a helyzet.

A kerítést értettem, a határvédelmet és a nyugati határok blokkját is, mert ismerem a schengeni feltételeket, tudom hogy a kormány a dolgát végzi, mégis nagyon megrázott a drótakadályon fennakadó kislány fotója. 

Örültem hogy hiába feszült napok óta a helyzet a rendőrök jól és türelmesen végzik a dolgukat és nem bántják a menekülteket, de felháborított a bevándorlók vergődése, amit a keletinél láttam. Persze rögtön utána rájöttem hogy milyen ostoba vagyok, hiszen ezek az emberek akaratuk ellenére ragadtak itt és nyilván értik amit mondanak nekik, de nem értenek vele egyet, mert más a céljuk. Egy dologért haragudtam igazán, mikor az én hazám nevét kántálva mutogattak lefelé, mert ebben azért nem volt igazuk.

Igazán akkor kezdett leülepedni bennem hogy mit gondolok, mikor megtörtént az ausztriai tragédia a 71 halottal és felmerült hogy magyarok is hibásak lehetnek benne.

Akkor rájöttem hogy ezek nem álruhás katonák és lehet hogy van köztük olyan, akinek nincs háború a hazájában, de nagy részük valóban kétségbeesetten igyekszik egy emberi élet után. ÉS SENKI DE SENKI nem érdemli meg azt hogy egy lehegesztett kisteherautóban nézze végig a gyermeke, férje, felesége de akár idegenek halálát és haljon meg ő maga is. Nem, ezt már nem lehet elfogadni. Nem lehet őket olyan kisstílű bűnözőknek kiszolgáltatni, akik Mátészalkára viszik Bécs helyett őket, vagy alig néhány kilométert autóznak velük és elveszik az összes pénzüket. Nem lehet engedni hogy futballhuligánok támadjanak rájuk szélsőséges nézetek miatt. Nem lehet őket arra kényszeríteni hogy több napos várakozás után szállodákban, panziókban költsék el maradék pénzüket ha civilizált körülmények között akarnak pihenni, mert nyilván egy új életet kell majd felépíteni valahol, amihez pénzre lesz szükségük. 

Azt látom hogy sokakat zavar, hogy van valamennyi pénzük de hát miért ne lenne, hiszen ahonnan jönnek ott nyilván dolgoztak és eltartották magukat, akár jobban is mint mi magunk, de nem volt maradásuk, mert lőnek és bombáznak, sőt újabban elevenen égetnek el embereket ott ahonnan érkeznek, és az itt lévő férfiak pont azért vannak itt mert nem akarnak egyik oldalon sem harcolni.

Sokan vannak és az látszik, hogy nem lehet megakadályozni hogy bejussanak az országba. Valamennyire lassítani és mederbe terelni lehet, de megakadályozni nem. Ha pedig már itt vannak, akár várniuk kell, akár mehetnek tovább megérdemlik a segítséget. Apák, anyák, gyerekek, muszlimok, keresztények. Mindegy, mert emberek. Éhesek, fáradtak, kiszolgáltatottak. 

Meg kell védeni a hazánkat, de közben embernek is kell maradnunk, hiszen lehet hogy egyszer majd 

nekünk kell menekülnünk. Minket vajon az EU országai nagy tömegben hogy fogadnának? Mármint ha még lesz kapacitásuk a jelenlegi helyzet lecsengése után. 

Nem vagyok liberális gondolkodású ember, inkább konzervatív. Egyszerűen keresztény. Nem gondolom hogy sok keresnivalójuk lenne itt, de ezt dobta a gép. Nem hívnám ide őket tömegesen, de ha már itt vannak nem szeretném ha bántanák őket.

Jártam több észak-afrikai országban, láttam az akkor virágzó és békés kultúrát. A számomra elsőre furcsán izzó, szenvedélyes népeket, akik egy öngyújtó eladásába is teljes szívüket beleteszik, de néhány kedves szó után egy kétszer annyit érő nyakláncot adnak ajándékba, csak úgy. Akik egymással vitába szállnak ha az európai fehér ember (asszony) nem azt kapja amit szeretne. Láttam ahogy tudják hogy mikor kell minket európaiakat megvédeni saját maguktól, és ha kell fegyveres kísérettel biztosítani a mi biztonságunkat saját népükkel szemben. 

Ez nem jutott eszembe az első hullámnál,de most amikor látom a családokat, ahogy leszegett fejjel eltökélten mennek az autópályán és húzzák maguk után a síró gyerekeket eszembe jutottak. Emlékszem azokra, akikkel barátok lettünk mialatt a sivatagot jártuk vagy a tengeren hajóztunk, akik elmesélték az életüket és megláthattuk hogy az európaiakat elvarázsoló ezeregy éjszaka meséi mögött kik vannak és milyen életet élnek. Vajon itt vannak köztük azok akik széles mosollyal fogadtak minket a boltjaikban, szállodáikban, hajóikon, éttermeikben? Vajon reménykedtek benne hogy majd emlékezni fogunk rájuk, eszünkbe jutnak és segítünk majd nekik? Szerintem nem csak nekem vannak csodaszép emlékeim arról a kultúráról és életérzésről amiben éltek ezek az ma már földönfutó menekültek. Ezek az emlékek sokat segítettek abban, hogy értelmezzem a helyzetet.

Még mindig nem tudom pontosan mit gondolok, de azt tudom mit érzek. Segíteni szeretnék azokon akik itt vannak. Biztonságot szeretnék nekik és segíteni abban, hogy eljussanak a célig. Ők nem terroristák, nem bűnözők hanem menekültek, akik itt rekedtek és nem tudják mi vár rájuk.

Örülök hogy végre eljuttatták őket az osztrák határra, azt hiszem így az EU is jobban megérti majd a helyzetet és kritizálás helyett talán ráébrednek hogy Magyarországnak is segítség kell.

Addig míg tart a krízis szerintem a legfontosabb hogy megvédjük a hazánkat és európát de emellett emberségesen bánjunk azokkal akik új hazát keresnek.

Mindig az a plakát szöveg jut eszembe, hogy mi még egymást is utáljuk, nemhogy téged. Mosolygok rajta, mert teljesen igaz. Mi Magyarok magunkat is alig bírjuk elviselni. Aki kicsit könnyebben él az biztos nem tisztességes, aki szegény az biztos maga hibájából az, aki kérni mer az biztos csaló és még sorolhatnám. Egy ilyen előítéletekkel sújtott országnak nagyon nehéz elviselni ezt a sok ismeretlen idegent. 

Talán úgy sikerülni fog, ha végre összefogunk, bár nyilván sosem lesz egy véleményen 9 millió ember, de egyszer meg kell törni a megosztás hatalmát és megérteni hogy nem vagyunk különbek se jobbak se rosszabbak egymásnál. Mármint mi magyarok. Emberek vagyunk sokféle világnézettel, de a többség nem megy el egy síró gyerek mellett az utcán, átkíséri az időst vagy sérültet az úttesten,  és hát a gyakorlat azt mutatja, hogy pénzeljük a kéregető autónkba kopogtató hajléktalanokat is. Szóval én hiszem hogy van még remény hogy megértsük és jól kezeljük a helyzetet.

Már látni hogy sokan csak úgy elindultak vízzel élelemmel takarókkal a menekültek felé. Sokak megértették mit kell tenni, bár fogalma nincs senkinek mi fog történni ha az újabb hullám megérkezik. 

Remélem a kormány akkor is talál majd egy a mostanihoz hasonló jó megoldást, és azt is remélem hogy lesz majd magyar, aki az utolsó hazánkat elhagyó migránsnak is ad egy szelet kenyeret és egy korty vizet hogy folytathassa a maga útját. Ettől már csak azt remélem jobban hogy, nem csalnak az érzéseim és tényleg nem egy sajátos új honfoglalás tanúi vagyunk. Ez az amit nem tudhatunk és bizony nagyon megnehezíti a vélemény kialakítását. Inkább igyekszem abban reménykedni hogy nálunk soha nem lesz háború és nem kell majd elhagyni a hazánkat tömegesen hogy élhessünk egy nyugodt, normális életet.

#prayforpeace

Talán még sosem bíztam ennyire a blog és a világháló erejében. Úgy érzem ki kell mondanom a bennem kavargó félelmeket, mert a fejemben folyamatosan jeleznek a vészcsengők.

Ma reggel a híreket hallgatva döbbentem rá, hogy a valóság az, hogy Európa háborúban áll, és a vezetői ezt tudják. A franciákkal együtt éreztünk a párizsi merénylet után, de eddigi tapasztalataink alapján gondolhattuk hogy elszigetelt jelenségről van szó. Egy rövid ideig tartó rémálom, aztán a büszke párizsiak megrázzák magukat és forog a világ tovább. Forog..benne a biztonságos, civilizált, nyugodt Európával...benne velünk.

Tegnap egyszerű hétköznap esti életkép, beszélgetés közben a férjem megjegyzi, eltörölték a holland-német meccset. Valahol nagyon távol hallok egy kis vészcsengőt, és beugrik két biztonságpolitikai szakértő aznapi nyilatkozata. Az egyik konkrétan azt mondta hogy a háború több szakaszból áll, előkészítés, bevezetés, eszkalálódás és ez a harmadik szakasz kezdődött el most. A másik pedig valamikor nap közben azt mondta, hogy Magyarországon azért járőröznek katonák bizonyos városokban, hogy a lakosság biztonságérzetét növeljék, de mivel a terror ellenes készültség kettes fokozatra emelkedett éles lőszer is van náluk.

Ma reggelre már tudjuk, hogy robbantani akartak Hannoverben, azért törölték a mérkőzést, közben hajnalban megint lövöldözés volt Párizsban, az Air France két Amerikából Európába tartó járatát le kellett szállítani mert esélyes volt hogy fel fog robbanni. Csendben a háttérben pedig arról beszélnek, hogy az orosz gépre a személyzet vitte fel a bombát. A Francia kormány mára virradólag arra kérte az EU tagországokat, hogy a közel keleten harcoló francia katonák helyett küldjenek más országok katonákat, mert nekik saját nemzetüket kell megvédeni, haza kell őket hívni.

Tudom hogy ezért nyilvános megkövezés jár, de nekem kell az a kerítés és most nagyon megnyugtat az az elszántság, amivel Magyarországnak sikerült kicsit kívülállónak maradnia Persze egy valós háborús helyzettől nem véd meg, és akkor az EU sem fog védeni minket, de ad egy kis kapaszkodót hogy talán-talán igazunk van és ezt csak így lehet és érdemes. Szigorúan és vasmarokkal védeni magunkat, mert ez már háború.

Hogy összefüggésbe lehet-e hozni a migráns válsággal? Nem csak hogy lehet, hanem kell is!Amerika kijelentette hogy felfüggeszti a szír menekültek befogadását amíg ki nem lehet szűrni közülük egyértelműen a terroristákat...csak még előtte Obama azt nyilatkozta, hogy a menekültek nem terroristák. Az amerikai kettős mércén már nem lepődök meg,

Egy dolog azonban nagyon igaz! A menekültek nem terroristák! Ő ugyanúgy félnek mint mi, főként ha keresztények, mert akkor rájuk biztos halál vár.

De sajnos köztük vannak és őket csatornaként, pajzsként használják azok, akik rossz szándékkal közelednek felénk. Egyértelműen kiderült, hogy halott katonák hamis irataival egyszerre többen jönnek át tengereken, hegyeken, hidegben, melegben. Emberek, akiknek mi nem érünk semmit. Ők nem azért jönnek hogy megvédjük őket és új életet kezdjenek a "Kánaán" földjén. Nekik az ilyen emberek akik ezt az álmot hajszolják és valóban ezért jönnek sem érnek semmit.

Közben rettenetesen sajnálom azokat, akik úgy tűnik hiába menekülnek előlük, mert már tudják, van, ami elől nincs menekvés, mi pedig felismertük, hogy naív gondolat volt hogy meg tudjuk őket védeni.

Félelmetes ahogy kavarog körülöttünk a háború és a pusztulás szelleme. Féltem Európát és magunkat benne. Féltem a kedves, jámbor keresztényeket, féltem a világbékébe és multikulturalizmusba kapaszkodó liberálisokat, féltem a közönyös a világból mit sem értő, érdektelen tömegeket és féltem a kultúránk. Azért féltem, mert eddig megvédett minket pusztán az Európaiságunk, de már nem.

Figyelem a világ történéseit, de sok mindent nem értek. belőle. Fel tudok sorolni információkat, amiket persze bárki meghallhat és vonok le belőlük következtetéseket. Elfogadom ha nincs igazam, sőt nagyon nagyon reménykedem benne hogy nincs. Mégis valahogy azok a kis vészjelzők a fejemben folyamatosan szirénáznak!

Talán azért érint érzékenyen a téma, mert gyerekekkel dolgozom, akikre vigyáznom kell.Ráadásul nem egy fotelkeresztény életét élem, hanem nyíltan vállalom, hogy konzervatív protestáns emberként, szembeszélben is kiállok a krisztusi és lutheri tanítás mellett. Most nagy veszélyben érzem ezt is, ezért úgy gondolom az összefogást és az ima erejét kell használnunk hogy békében élhessünk tovább, hisz egy esetleges vallási alapon kirobbanó háború a keresztény fiatalság életét veszi célkeresztbe.

Én azt szeretném, ha minden keresztény ember imádkozna a békéért. Szeretném, ha aki csak bír számotvetne az életével és rájönne milyen csodálatos is az, és milyen fontos lenne hogy megőrizzük azt a kegyelmet, amiben az életünk csodája zajlik. Most talán ráébredünk, hogy a minket körülvevő béke törékeny dolog és minden körülmények között meg kell őriznünk. Én arra hívok minden keresztény embert, hogy erősítsük ezt az ima erejével is. Vasárnap töltsük meg a templomokat és mutassuk meg hogy a mi hitünk ereje a szeretet és az összetartás ereje.

#prayforpeace

LAckó és a nőnap

Lackó, mint a pasik általában feszeng ha nem személyes ünnepről van szó. A szülinapokat, névnapokat, karácsonyt azért kb-ra megjegyzi és intézi is pasi létére ügyesen.
De nem igazán tud mit kezdeni az olyan dolgokkal, mint a nőnap. Én nyilván nagy segítség vagyok, mert engem a hideg ráz minden kötelező ajándékozási helyzettől, tehát nem tartok igényt feszengve átadott celofános szegfükre és szivecskés bögrékre.
Igen ám, de a nőnap például, nem csak családi körben tarott ünnep. Én messziről szemlélem a kínlódást, amíg családunk nő tagjainak virágot, csokoládét, apróságokat vásárolgat, számolgatva a létszámot. Jól szórakozom, de nagyon vigyázok, nehogy segítsek :D.
Hát az idei móka még jobb. Lackó, mint a munkaközössége legfiatalabb férfi tagja, azt a nemesnek látszó feladatot kapta, hogy nem csak virággal, de néhány kedves szóval is köszöntheti nőnemű munkatársait.
Na már most beszédet írni nem akart, a neten meg nem talált. Úgy döntött, majd jön az, inkább csak egy nőnapi verset keres, és arra építi szabadon a mondanivalóját.
A gondolatmenet kerek, de óriási röhögésbe fulladt. Hihetetlen opusokat rejt a világháló nőnap témájában. Morbid, kéjenc, brutális, bunkó versikék tömkelegére bukkantunk. Szerencsére van néhány valóban mulatságos is. Mi Lillával megszavaztuk a legjobbat. A gyerek ezt skandálva rohangál a lakásban:
                                                       "Március van, itt a tavasz!
                                                         Köszöntelek nőnap: Szevasz!"
Gyönyörű :D Egyébként is mit kell ilyenkor mondani? Boldog nemzetközi nőnapot? :D

Kedves kiszolgálás

A péntek este (a festés előtti) sokáig tartott. Gondoltuk csak ketten vagyunk, elszaladunk vacsorázni. Van egy helyünk, egy meleg konyhás gyorsétterem, ahol finom az ennivaló és a sütik, de csapnivaló a kiszolgálás. Elég sokszor megyünk, de még mindig bunyikok voltak. Úgy be vannak feszülve a pultosok, hogy mindig félek valamelyik előkap egy AK47-est ha rosszul rendelünk. Nem baj, jó a kaja, végül is nem barátkozni járunk oda Pénteken azonban sikerült alulmúlnia magát a legfeszültebb pultosnak. Én kértem egy kis főzeléket feltéttel. Lackóm nézelődött a kaják előtt. Megkérdezte tőlem, hogy az a hús gyros hús-e, de válaszolni sem volt időm, mert a nő a púlt mögül ráripakodott:

- Nem fogok pizzát sütni! Ma már nem! Mindjárt 8 óra, addig vagyunk nyitva.

Mi csak néztünk, kihez beszél? Ki kért pizzát? Mikor felfogtuk, hogy hozzánk beszél, belőlem kipukkadt a röhögés, Lackó meg megütközve csak annyit tudott mondani, hogy ki akar pizzát enni? Láttam rajta, hogy legszívesebben otthagyná az egészet a francba, az idegbeteg paranoiás nővel együtt, de annyit azért nem ért a dolog. Ez is utólag lett nagyon vicces. Egész vacsi alatt igyekeztem nem sértően hangosan röhögni, bár azért nem erőltettem meg magam nagyon. Legközelebb tuti süttetünk vele vagy 8 pizzát zárás előtt fél órával, és mosolyogni fogunk rá teljes erőnkből.

Dédipapó Meseországa

Lillának és dédipapónak van egy közös szokása. Ha meglátogatjuk őket, hamarabb elindulnak és a földszinten a lécsőház egy szegletében lévő bemélyedésbe elbújnak és mikor odaérünk megijesztenek minket.

Ez hat éve, mindig így van. Lilla pici korában nagyokat kacagott ahogy siettek előre,  ahogy hallotta hogy keressük, aztán jól megijedünk, mikor előugranak. Most is szereti ezt az aranyos kis szertartást. Gyorsan öltözik, keresi dédipapó kezét és húzza maga után, hogy hamar leérjenek. Még mindig nagyokat nevet, ahogy eljátszuk az ijedtséget. A legutóbbi látogatásunknál dédi papó nem jött le, mert ebéd után voltunk és nagyon elfáradt. Lilla meglepődött, bement hozzá, adott neki egy puszit, aztán egydül ijesztett meg mikor leértünk, de elég fancsali képet vágott. Aztán beszélgettünk, hogy dédi papó már öreg és még így is csak ritkán szokott fáradt lenni. Sokáig kérdezgetett erről. Aggódott a drágám.

Én is elgondolkodtam rajta, milyen ritka pillanat az, mikor megérezzük valakinek a hiányát még akkor mikor velünk van. Elöntött a boldogság, hogy még van időm kiélvezni minden pillanatát a nagyszüleimmel töltött időnek és hogy Lillának is van. Hogy ez kislány, milyen szeretettel fordul a már közel 80 éves dédik felé.

Én azt hittem, hogy a 70-80 éves dédik, már nagyon öregek. De az én nagyszüleim valahogy soha nem fognak megöregedni. Dédimama a legnagyobb segítség, ha Lilla beteg, alig várja hogy vigyázhasson rá, sőt mikor újra dolgozni kezdtem, bölcsi helyett mama vigyázott rá, mert így mindenki boldogabb és nyugodtabb volt. A mai napig szent szövetség van köztük. Sutyorognak, kedveskednek, főznek, játszanak. Úgyhogy mama akkor is örülne, ha engedném hogy Lilla ne menjen oviba ha nincs kedve :D

Dédipapó pedig egy tündér. Vigyáz rájuk, sakkoznak, kártyáznak, madarakat figyelnek, sőt nyáron, ha kijutunk a dédiék tanyájára, bebarangolják a tanya minden zugát. Megnézik a diófát, a naposcsibét, Pisze kutyát. Megbeszélik, milyen sok a föld, nem bírják ők ketten azt mindet megművelni, és hogy túl mélyek a barázdák a szántásban. Szednek málnát, epret, és a fák alsó ágain meghagyott termést is ilyenkor szüretelik le. De ha más nem, egy tarka virágcsokor és nagy adag huncutság mindig van náluk mikor visszatérnek. Ez egy csoda.

Egyébként a nagyszüleim tényleg csodásak. Mi is ezen a tanyán nőttünk nyaranta, óriási barangolások közepette, mert dédipapó fogta a vándorbotját, a két unokáját és meseországba vitt minket. A tanyát nagy szántóföldek és kis erdősávok veszik körül.
A munkautakon indultunk és ő mesélt, csak mesélt. A homokdomb, volt Sárkányölő Szent György harcának színhelye, ahol legyőzte a sárkányt, a lápos részeken tündérek laktak, akik tündérszappant csináltak, amivel ha bedörzsöltük a kezünket habzott. (Ezt még ma sem értem :) ) A kiserdőben Vuk lakott, és ha láttunk, fácánt, őzet arról mindig talált ki valami szépet. Ha elmentünk a vasútig, akkor már az óriások földjén jártunk, ahol a villanyvezetékekek tartó hatalmas fémvázak voltak az óriások és a vasúti sín melletti szekrényekben boszorkányok húzódtak meg. Itt bizony csak a bátor és bölcs gyerekekek jutottak át. Mindig voltak találóskérdések, amire válaszolni kellett a továbbjutáshoz.

A kérdések persze hamar meglapozták latinos műveltésgünket, bár sosem kérdezték az iskolában a kanis mirga (kutyaürülék) jelentését, de a guano(madár/denevér ürülék) és a kloaka (a madár végbélnyílása)szavaknak azért hasznát vettük biológia órán. Mert persze a legfontosabb ezeken a csodálatos napokon a mese, a tanulás, a humor és a szeretet volt. Hatalmasakat nevettünk mikor rájöttünk egy-egy nagyon okosnak hangzó kifejezés jelentésére.

Dédipapó nem volt fáradt kiskertet kijelölni nekünk, de ha mégse gondoztuk, vagy ő megcsinálta, vagy ha már nagyon sok volt a gaz, beszántotta. nem volt unalmas neki sokadjára sem keresztülszaladni velünk az udvaron, hogy megnézzük mama hazaért-e a busszal.

Milyen csoda ez, ami még ma is tart. A boldogság, amit látok rajta mikor Lillával játszik, neki mesél, vagy mikor Mama ajtót nyit és meglátja hogy Lilla is jött, az ugyanaz, mint mikor régen én vágytam már hozzájuk, hogy nekem örüljenek ennyire.

Mikor nagyobbak lettünk, hogy tudják tartani a lépést, számítógépet vásároltak. Nekik volt először a családban. Tanulmányozták, megismerték, megtanították nekünk is. Ma is skypolnak, facebookoznak, e-maileznek, és sms-ben küldi a nagyikám, hogy ha a kedvenc krumplilevesem az aznapi ebéd. Reméli hátha felugrok egy tányér mama-levesre :D
Nagyon hálás vagyok, hogy ez a csoda az enyém. Hogy van hova leülni ha elfáradok, hogy van akinek fontos, hogy ebédeltem-e, van aki mosolyogva hallgatja hogy bénázok vagy ügyeskedek az osztályommal, vagy a gyerekemmel.  Hogy nekem olyan nagyszüleim vannak, akik már majdnem 80 éve olyanok, mint amilyenre mindenki vágyik. Az én meseországom, két valódi hőssel.
Egy biztos, az én Lillám is szerencsés, neki is ilyen nagyszülei vannak :) és még kicsit az enyémeket is használhatja :)

Elegem van

Régen nem tudtam összeszedni a gondolataimat, de most rendszer nélkül is kikívánkoznak belőlem. Három lány, három gyerek értelmetlen halála, már több a soknál. 

Milyen emberek élnek ebben az országban? Milyen ország ez, ahol 21 éves drog és alkoholfüggő fiatalok tudnak partikat szervezni tizenéveseknek akik szintén itt lesznek drog és alkoholfüggők. Nem vagyok elvakult, bigott buligyűlölő, én is járok szórakozni, jártam 16 évesen is. De most azt mondom, soha nem engedném el a gyermekemet ha tehetném. Hihetetlen hogy nem bűnözőktől, szatíroktól, nem kívánt terhességtől, drogtól, alkoholtól, közlekedési balesettől kell féltenem, hanem attól, hogy egy rosszul megválasztott buli az életébe kerülhet!

Évente több száz tizenévest tanítok. Azt hittem kiszakad a szívem a helyéről, mikor láttam, hogy az én tökfejkéimmel egyívású, nagyszemű, félszeg mosolyú, kislányok nincsenek többé, mert AGYONTAPOSTA ŐKET A TÖMEG.  

A fenébe, hol vannak ilyenkor a felnőttek? Az öltönyös kimért hivatalnokok, a nagypofájú megmondóemberek? Nem volt a 2500 elővételben jegyet vett gyerek ismerősei közt egy rendőr, egy tűzoltó, egy ANYA(! ), aki lett volna olyan bátor, hogy megakadályozza ezt?

Van annyi kéretlen bátor, aki gondolkodás nélkül kimondja a tutit az életről, aki ítélkezik, aki besároz, aki ordibál akár kell, akár nem. 

Hol vannak ezek és az ezektől nyilván sokkal különb és megfontoltabb felnőttek? Miért nincs arra idő, hogy megtanítsam a gyereknek az iskolában, hogy működik a tömegpszichózis? Mit kell tennie ha bajban van? Miért nem tudja a tizenéves mikor biztonságos a buli, hogy megbízhat-e a rendőrben, tűzoltóban?

UTÁLOM AZT, hogy el kell viselnünk, hogy bántanak minket és a gyerekeinket azok, akiknek kizárólag a pénz, az érvényesülés, a saját érdek a fontos! 

UTÁLOM azokat az embereket, akik ezt a farkastörvényekre fogják. Utálom, hogy mások miatt arra kellene nevelnem a gyerekemet, hogy üssön vágjon mindenkit maga körül és ne törődjön másokkal, ne érzelmi alapon közelítsen a dolgokhoz, hogy legyen taktikus és körültekintő. Egyébként lúzer lesz, egy szerencsétlen kis senki, akit agyontaposnak valahol? 

Ezt kellene mondanom az iskolában rám pislogó 38 nagyszemű, félszeg emberkezdeménynek, akik pénteken újra nekiindulnak az éjszakának? Mint ahogy el kellett magyaráznom, mikor az előző miniszterelnök elküldött minket az országból, vagy hogy nem megoldás végső elkeseredésünkben sem a félillegális erőszakszervezetekhez való csatlakozás, vagy hogy tanárral nem üvöltünk, nem verjük meg, akkor sem, ha azt látjuk a tv-ben, nem beszélve a szüleiket szétszakító huszonéves ribancokról, akik azt hiszik nekik joguk van mások boldogáságához és ehhez még ideákat is kreálnak!  

Hát csoda, hogy furák? Van még ma egy tizenévesnek lehetősége normálisan felnőni? Ha épp nem érzelmi viharban vannak, igyekeznek kivédeni azt, amitől mi felnőttek nem tudjuk megóvni őket. De a legnagyobb gáz, hogy azok más érdektelen, nyavadt lelkű rohadékok, akik a felnőtt létet önálló rombolásnak értelmezik.

EZEKBŐL NEKEM ELEGEM VAN!

Az erkölcs nem kíván magyarázatot - tünés ribancok!

Berni szerint, a gyerek ítél, ha egy család szétrobban egy 3. miatt, pedig nem teheti meg. Miért ne tehetné.?A baj szerintem eleve ott kezdődik, hogy erre találunk magyarázatokat.Vannak olyan szabályok, amiket erkölcsnek hívunk. Nem kell magyarázni miért ne ölj, ne lopj. Akkor miért nem természetes az, hogy felebarátod házastársát ne kívánd. Ez ugyanolyan komoly dolog.Napról napra több azoknak az ismerőseimnek, barátaimnak a száma akik elválnak és nem is akárhogy, sőt magam is találkoztam már a ribancok legrosszabb fajtájával, aki jónak, ártatlannak, "nevelőnek" adja ki magát, miközben a lelke mélyéig romlott. Az ilyeneknek  nincs bocsánat.Nem leszek álszent, nem szokásom. Azokat a nőket, akik belemennek úgy egy kapcsolatba, hogy tudják a férfit várják otthon, undorító ribancoknak tekintem. Felháborító, hogy sok együtt töltött év után, mikor a házasságok mindegyikében megjelenik egy-egy nehezebb időszak, ami teljesen természetes, mindig van egy ribanc, akinek a vállán a "szegény pasi" kisírhatja magát. Utálom azt nőtípust, aki 16-17 éves korától buliról bulira jár és 25-26 évesen még mindig itt tart. Szinglinek nevezi magát, mikor pasi nélkül még csak meg sem tudja határozni mi a fene is akar ő lenni igazában.Nagyra van az önállósággal, de majd beleőrül, hogy férfit szerezzen magának, minden áron. Akkor is, ha annak már épp van felesége, esetleg gyerekei.
Ezeknek a nőknek vannak kifogásai:- Ez a házasság már nélkülem is véget ért volna. - Hát ribanc, tévedsz! A házasság válságban van néha, amiből van kiút, ha elhúzol a picsába és a pasinak van ideje rendbehozni amit akar, és a nőnek van ideje átgondolni, hol rontotta el, vagy mit tehetne hogy működjön.- Az a nő (a feleség) nem szerette soha, én sokkal jobban szeretem. - Hazugság ribanc, te egy új kapcsolatot kezdtél el egy pasival, gőzöd nincs milyen volt 10-20 évvel korábban, szintén a 20-as éveiben az akit megítélsz.- Velem igazán boldog lesz, eddig csak dolgozott, hogy eltartsa a családját. - 5 év múlva dumálj ribanc, mikor te is beszürkülsz és még gyereket is akarsz majd! Akkor ugyanez a pasi miattad, két családra dolgozik majd.-Nem kap meg mindent otthon, azért akar inkább velem lenni. - A legnagyobb tévedés ribanc! Nyilván az újdonság erejével hatsz arra aki évek óta egy nővel él, de hamar meg fog unni, és te sem tudsz többet adni, ha csak nem vagy hivatásos, bár tudjuk jól, az is lehetnél.- Az a nő (feleség) unalmas. - Ennyit tudsz ribanc! Ha te is mindennap dolgoznál, főznél, mosnál, takarítanál, gyereket nevelnél nem azon járna az eszed, milyen extrém sport tudná az egekbe emelni az adrenalinodat. Persze tudjuk, a tiédet a titkos légyottok emelik meg a legjobban, főleg a nős pasikkal, mert az a legizgalmasabb! Persze el tudom képzelni a te nyamvadt kis életed milyen izgi, mikor minden este egyedül mész haza.- Én sokkal jobb anya lennék! - Persze, mert pont tudod hogy kell gyereket nevelni. Kár hogy nem tudod kipróbálni mert neked még nincs. Ha meg lesz, úgyis osztozni fog az apján az elhagyott gyerekekkel. Na majd akkor dumálj Ribanc!
És mit is akar ilyenkor a szemét feleség? Akit megcsaltak, megaláztak, lóvá tettek, csak mert élte a hétköznapokat és erejét megfeszítve házat épített, szült, gyereket nevelt, spórolt, dolgozott?  A férjét.
Nyilván óriási különbség van a ribancok és azon között a nők között, akik magukat egy kapcsolaton kívül is tudják definiálni, erős jellemek és ha egyedül vannak is jól működnek és bármennyire vágynak is egy társra inkább egyedül maradnak, mint beletiporjanak egy házasságba. Mert ilyen is van. Ők nem sajnálják magukat annyira, hogy búcsúcsóknak nevezett autós légyottokban alázkodjanak, vagy sms-ek tömegével zaklassák a feleséget, hogy mondjon le a férjéről, sőt ha megkapták a levetett férjet sem nyugszanak míg a feleség él, és komoly szereptévesztésben azt gondolják, joguk van beleszólni a válásba, az osztozkodásba, a kiosztott maradék szeretetbe.Persze a normál singlik tudják, hogy 30-on felül az emberek egyénisége teret kíván, egy házasságban is. Nem alkuszik meg folyton és bizony a másiktól is elvárja, hogy ezt ne felejtse el. Van amelyik házasság kibírja, van amelyik nem és van az, amelyik kibirná, de a ribancok miatt mégsem sikerül.
Egy házasság azonban nem vicc, és sajnos ma már ott tartunk, hogy gyerekesnek tartjuk azt, ha kimondjuk, hogy bizony ezek a ribancok szülőket, évek óta tartó kapcsolatokat szakítanak szét.Ítélkezzen csak a gyerek nyugodtan, mert a gyerek nem hülye, hanem őszinte. Mikor látja hogy a számára legfontosabb két ember bántja egymást, és egy harmadik megjelenik a képben, őszintén kimondja, hogy annak semmi keresnivalója nincs ott. Takarodjon nagyon messzire. Teljesen igaza van és nem elítélni, hanem meghallgatni kell, mert egyoldalú igazságot mond ugyan ki, de kemény erkölcsi tartással, egyszerűen foglamazza meg, amit mindenki más ki szeretne mondani.

Valójában nincs kifogás és magyarázat a házasságtörésre, vagy mondhatnám egyszerűbben: megcsalásra. Nincs mentsége a ribancoknak, akik ha kiderül a romlottságuk, vagy eljátsszák a nagy halált és tagadnak a végsőkig, másokat besározva, vagy ostobaságuk glóriájával a fejükön, álbüszkeséggel bevállalják és azonnal másban keresik a hibát.
Büdös ribancok! Ha belekavartok egy házasságba, apáktól választjátok el a gyerekeiket, a pokolban fogtok rohadni, és meg is érdemlitek. Egy percig ne aludjatok boldog együgyűségetekben, mert lehet hogy egy-két órára, hónapra, évre nyertetek valamit, de életetek végéig megvetett és lenézett ribancok vagytok, és csak veszíthettek.

Anyagiaskisembercsapda

Ma ebben a szerencsétlen vergődő kis országban szinte hihetetlen számomra az emberek élethez való hozzáállása. Egyre többen csatlakoznak valamilyen alternatív egyházhoz, vagy életmódhoz, de a keresztény értékekbe nem igazán kíván a nagy többség kapaszkodni. Nem a felebaráti szeretetre és kivételesen nem is az időtálló erkölcsi normákra gondolok, hanem az anyagi síktól elrugaszkodott gondolkodásra.

A válság nem morális, hanem az emberek agyában zajlik le. Nagyon könnyű arra hivatkozni, hogy azért hordom haza a fél hivatalt, mert a felettem lévők úgy is széptlopják, de ennél nagyobb gond is van.
A hitelek nyomasztó problémája. Hát én lesz.rom. Olyan emberek kezdenek magyarázni a forint árfolyamról, a bankok szemétségéről és gyártanak összeesküvés elméleteket, akik azt sem tudják mi a különbség az euró és a svájci frank között. Ahelyett, hogy ezzel a teljesen eltékozolt energiával, azt gondolnák végig, milyen kiút lehet a helyzetből.
A legnagyobb gond, hogy az emberek minden áron ragaszkodnak a megszerzett anyagi javaikhoz(ami teszem hozzá nem is az, mert hát ugye még nincs kifizetve, tehát nem azt veszíti el ami az övé volt, csak nem tudta megszerezni véglegesen). Az kisebb baj számukra, hogy közben szétesik a család, éhezik a gyerek? Az állandó szorongás, az anyagi javak megtartása fölött, óriási terhet ró a családokra. A családfők úgy érzik kudarcot vallottak mint férfiak, a családanyák borzasztóan sajnálják magukat, hogy ilyen béna férjük van, és különben is szegény gyerekek, de tíz körömmel kapaszkodnak abba a kocsiba, házba, ami megmérgezi az életüket.
Szerencse, vagy akár kegyelem, hogy nem kellett az emberek nagy részének megélni olyan problémákat, mikor tudták, hogy pénzzel, anyagi javakkal megoldhatatlan a baj. De jó lenne tanulni mások hibájából. 

Szerintem elég egyszer belátni, hogy mi a nagyobb baj. Elveszteni egy házat, vagy elveszteni a házasság boldogságát. Albérletben vagy a nagyinál lakni néhány évig (vagy bármeddig), vagy végigélni egy közeli családtag gyógyíthatatlan betegségét, amit pénzzel nem lehet megváltani.
Ez egy lélektelen ország, anyagiaskisemberekkel, akik nyomban belelesnek az első csapdába amit hoz az élet. Szerintem nyugodtan el lehet engedni az anyagi javakat. Viszi a bank a házat? Hát most mit lehet tenni? Küzdeni, sírni, hibáztatni mindenki mást magunkon kívül, vagy még a családi tragédiák előtt higgadtan elengedni, és tovább dolgozva és szeretve haladni tovább. Együtt a család, még akkor is ha ez csak egy szülő egynéhány gyerekkel, lakni lehet sok helyen, olcsóbban mint a törlesztő részlet égbe szökő árai. 

Az anyagi nehézségek nem valódi problémák. Csak maga az élet, ami néha nehezebb, néha könnyebb. A problémák ott kezdődnek, mikor nincs kihez szólni, mikor a gyermekemen, akármennyi pénzem van sem tudnak segíteni az orvosok, mikor a férjem más nőkkel vigasztalódik, mikor a feleségem boldogtalanságában zugivó lesz és szétesik a család. 

Az anyagiaskisembercsapdák a legrosszabbak közül valók. Mint egy húsevő növény, aki beleesik, minél jobban küzd, annál elveszettebb lesz. De ha szépen még az elején kicsúszik belőle, akár sérülés nélkül megúszhatja.

Bocsi én szeretem a karácsonyt!

Egyre inkább osztom Tolsztoj nézetét, miszerint a világ akkor lesz jobb, ha az embereket egyesével jobbá tesszük benne. Nálunk nem veszett el a karácsony meghittsége, a szeretet ereje, a saját készítésű finomságok és meglepetések. Nem idegeskedéssel hanem boldog összetartozással készülünk. Nem azon agyalunk, hogy ki kinek milyen értékben "vesz" valamit, hanem hogy kit mi tenne igazán boldoggá, mivel szerezhetünk neki örömet. Annyit hallottam már az idén ezt a "valami elveszett a karácsonyi hangulatból" frázist, hogy kicsit elegem is lett belőle, mert egyébként ez is olyan mint a "mai rohanó világunk" kifejezés, ami nem is jelent semmit, mert a maga korában mindenki ezt éli meg, hogy gyorsabban él mint az elődei vagy akár ő maga mondjuk gyerekkorában. Azt kellene felfogni, hogy rajtunk múlik hogy mit érzünk az ünnepek alatt, hogyan éljük meg a karácsonyt. Nem lényeg ki mit lát és gondol.
A  Szent Este attól különleges, hogy akkor tényleg minden idegen tekintettől és rossz akarattól és gondolattól szabadon szeretni kellene azokat akik a legfontosabbak nekünk, elvileg úgyis velük leszünk. Ha itt valaki azt érzi elveszett valami, azért nem a "rohanó világ", hanem a sivár lélek a felelős, mert ott és akkor nincs hova rohanni. Ott bizony ott kell ülni és szembenézni magunkkal és ha valami nem stimmel, hát bizony azon kizárólag magunk segíthetünk.
Már azt sem értem hogy egy felnőtt társadalom az adventi időszakra szóló készülődésben miért arra koncentrál, hogy a boltok hogy akarják megvezetni a vásárlót és arra késztetnek, hogy fogyasszunk minél többet. Hát ha el tudom dönteni milyen életet élek, akkor engem nem zavar ha az adventben karácsonyi zene megy a boltokban és csili-vili karácsonyfák díszítik a kirakatokat. Mivel én határozok a fogyasztási szokásaimról, és nem a boltok én még élvezem is, főleg ha a gyerekkel bóklászunk és valamelyik kedvencünk szól. Nyilván egyik szélsőséges véleményt sem osztom, tehát nem háncsból saját kezűleg készített ajándékot adunk és nem fekszünk le 9-kor aludni, nem erőn felül veszünk ledTV-t vagy autót egymásnak, és nem is fogunk lerészegedni sem. Egyszerűen az arany középutat választjuk, a szeretet legfontosabb parancsa szerint. Mi szeretünk a templomba elmenni, a család más része meg szeret lassan rákészülni a vacsorára, de korán kezdeni mert van a családban kicsi meg öregecske, fiatal párok és házasok, így majd mi eldöntjük, hogy a vacsihoz és együttléthez képest mikor kerül sor a templomra. Alkalmazkodunk de nem teszünk félre semmit, hogy ne sérüljön a mi boldogságunk sem, és nem is várjuk el ezt a családtagjainktól. ÉS ami a lényeg, ezen egy kicsit sem idegeskedünk, mert az a lényeg, hogy a családunk együtt legyen. Tudom, hogy sokat fogunk nevetgélni mert a tesóimmal egész este ugratni fogjuk egymást, Lilla majd mászik mindenki legfőképp Istvánka nyakára, mert őt látja legritkábban. Apukám mókásakat fog mondani, amit egész este hajtogatunk majd és nevetünk nagyokat, anyukám mindig úgy fog ülni hogy Lilla kicsit hozzáérjen, úgyis az ő ölében köt ki majd ha elfáradt. Tudom hogy nagyon meghitt és nagyon nyugodt lesz. Mert vigyázunk rá, hogy ne tűnjön el a világunkból a varázslat, amit a szeretet hordoz. Az eszencia amit a szüleink, nagyszüleink a szívünkbe ültettek és mi is tovább fogjuk adni.
Ez ott kezdődik tehát, hogy jobbá tettek minket, mi pedig őrizzük a körülöttünk lévő világ értékeit. Ebbe nem tud belerondítani a marketing, meg a "rohanó világ". Ehhez nem kell ideológia, meg Popper Péter meg szószéki prédikáció. Ehhez csak felnőttnek kell lenni, olyan felnőttnek, akinek fontos a hétköznapok csodája és aki karácsonykor is a belső hangot követi. Tudnám tanácsolni azoknak akik szerint elveszett valami a karácsonyból. Előbb otthon kellene keresni...

Adventi gondolatok

Soha nem lesz olyan, hogy minden úgy történik ahogy te szeretnéd. De lesznek olyan pillanatok, mikor valami úgy teljesedik be, ahogyan vágytál rá. Ezeket a pillanatokat öleld magadhoz és soha ne engedd el. Lehet ez egy novemberi napsütéses reggel, egy jól sikerült dolgozat vagy vizsga, egy bedobott kosár, egy kedves szó egy kollégától, egy jól sikerült meglepetés egy barátnak, egy váratlan ölelés a gyermekedtől, vagy bármi más, ami csordultig töltötte a szeretetraktáraidat.
Ezeket hívd elő most Advent idején, mert nem kell több a lelkednek. Menj nézd meg a város fényeit és ne arra gondolj, mi lesz így a rezsicsökkentéssel. Nézd gyermeki tiszta lélekkel és lásd meg a ragyogó kicsi szempárokat magad körül, akik még értik ezt. Akik ugyanazt a csodát látják a karácsonyi fényekben, mint a pillangó szárnyalásában, a csiga araszolásában, a virág letéphető szirmaiban, a hóesésben, a tűzoltóautóban... Ne bosszantson a karácsonyi ének, az elcsépelt slágerek, biztosan emlékeztet valami szépre is. Ne vásárolj, keresgélj. Gondolj azokra akiket szeretsz, gondolj arra, mivel tudnál őszintén mosolyt csalni az arcukra. Rázz meg pár hógömböt, és várd a havazást. Élvezd hogy advent van. Készülődj szívedben, mert áldott vagy, Isten csodálatos gyermeke, akkor is, ha már nem vagy kicsinyke. Nem baj ha a szemedben megcsillan az öröm, nem baj ha mosolyogsz. Nem könnyű felnőttnek és egyszerre vidámnak is lenni, gondolj hát sokat szüleidre és ha megteheted az idén köszöntsd őket minden adventi vasárnapon is szíved minden hálájával, mert csak ott lehetsz igazán gyermek ahol ők is ott vannak. Tedd meg addig amíg megteheted. Gondolj gyermekeidre is és gyújts velük gyertyát minden vasárnap. Csak egy pillanat neked, neki egy emlék lesz ahogy égnek a pici lángok és a szíveteket melegítik fel. Adj nekik ajándékba egy emléket, ami majd őt melegíti ha felnőtt lesz és szüksége lesz egy kis belülről fakadó reményre. Adj neki most, hogy akkor is kapjon ha már nem leszel vele, és neki is emlékezni kell majd rá, hogy Isten csodálatos gyermeke, mert felnő és már neki sem lesz ez mindig egyértelmű. Gondolj a szerelmedre, akkor is ha ő pont a férjed vagy a feleséged. Öleld meg csak úgy gyakran. Mondj egy kicsit kedvesebbet mint szoktál. Vond be Őt szeretettel hogy érezze Ő is Isten csodálatos gyermeke akkor is ha morgós vagy épp hisztis. Ne feledd ő pont téged szeret, ettől olyan különleges. Veled marad akkor is ha hisztis vagy épp morgós vagy és néha indokolatlanul is kedves hozzád. Mert ő tudja rólad, Isten csodálatos gyermeke vagy. Készülődj a szívedben mert áldott vagy.

Mikuláscsoda

Én hiszek a mai nap varázsában, a Mikulás csodájában. Persze nagy segítség az, hogy gyerekek között élek, és tudom, hogy ébren kell tartanom bennük azt a csodalátó kis angyalt, akinek születtek. Nálunk ilyenkor a Mikulás körbejár, és minden gyerek, tanár, és iskolai dolgozó egy kis énekért, vagy egy-két mókás találós kérdés válaszért kap egy kis csokit. Minden  évben többen szeretnének mikulások, krampuszok, angyalkák lenni, hogy ők adhassák át az ajándékot a többieknek. Nagyon szeretem nézni, ahogy a nagyok is (persze nevetgélve) énekelnek egy Hull a pelyhest vagy egy Télapó itt vant a móka kedvéért, ahogy a szünetben harsányan kísérgetik a közülük való nagyszakállút, ahogy fényképezkednek a csinos kis krampuszokkal, akikkel lehet hogy évekig szóba sem mertek állni. Szeretném ha minden napban megtalálnák az ilyen élményt de persze a Mikulás nap az különleges. Máskor sincs nagyon bajunk egymással, de nagyon kedvesek ahogy az ablakon beintegetnek a csokit majszolva, vagy a bátrabbak oda is kiáltanak, hogy köszönjük a csokit, tessék megmondani a Mikinek, vagy hogy tetszik látni csak jó gyerek vagyok én, ha kaptam csokit. (Ne értsük félre, ez nem a szívfacsarós csak itt kapok csokit történet, hanem azoké, akik gyakrabban látogatnak meg engem az irodában, mint az igényelném, fegyelmi kérdésekkel kapcsolatos konzultáció céljából) Én pedig hevesen mosolyogva bólogatok, hátha megértik, hogy attól hogy néha kicsit szertelenek még teljes értékű gyerekek és nem attól függ hogy a Mikulás érdemesnek találja-e egy kis finomságra, hogy tökéletesen be tudja-e tartani a házirendet. Azt hiszem a Mikulás csodája alanyi jogon jár mindenkinek, és egyébként is borzasztóan unalmas lenne a munkám, ha néha nem rendetlenkedne valaki egy kicsit. Nagyon jó látni, ahogy örülnek ennek a kis apróságnak. Idétlenkednek és bohóckodnak de láttam már középiskolást. Ismerem ezt a fajta örömöt, mikor szinte zabolátlanul tör fel belőlük a jókedv (meg persze a hülyeség), mert felszabadulnak a hétköznapok nyomása alól és ha csak percekre is de igazán, magukról elfeledkezve örülnek. Minden rosszat és félelmet elsöpör ez a fajta őrületes pozitív energia, mely a tinédzserek sajátja. Ritkán szakad fel belőlük, de Mikuláskor vagy amikor egy kis ajándékot kapnak mindig. Kedves anyukák, apukák, ma szerezzenek meglepetést nekik. Nem csak 10 éves koráig gyerek a gyerek, hanem amíg szülei vannak, örökké. Egy kedves meglepetés némi figyelem és szeretet, a legkeményebb serdülőburkot is megrepeszti. Ilyenkor van a legnagyobb szükségük a támogatásra, mert az érzéseik meglepik és összezavarják őket. Szeretnének Mikulásozni, de közben ők már nagyok és azt hiszik attól felnőttek ha úgy tesznek mintha nem érdekelné őket a Mikulás, a karácsony és az advent. El ne higgyék nekik. Az vágyik a leginkább a törődésre és a feltétel nélküli elfogadásra, amelyik a legkeményebb burkot növeszti maga köré. Mögötte ő is csak egy riadt kisgyerek, aki szereti a csokit :) Én tudom, nekem maga a Mikulás mondta.

Hátha nem mindenki hülye

A hosszúra nyúlt nyaralás alatt kisimultak idegrendszerem ráncai. Szeretem ezt az időszakot, mert rálátok saját kicsinységeimre is. Hallgattam egy beszélgetést séta közben. Egy középkorú házaspár beszélgetésének végső kicsengése, az volt: nem igaz hogy idén nyáron mindenki hülye. 

Kuncogtam kicsit csendesen. Aztán konstatáltam, hiába tudom, hogy nem így van, néha én is így érzem. Pedig nagy hiba. Minden ember szentség. Úgy önmagában ahogy van. Egy lélek, egy szív, egy agy. Az emberiség hálójában rengeteg más emberhez kapcsolódik és érzéseket vált ki belőlük. Jót vagy rosszat. Az mindegy. De mikor már azon a szinten vagyunk, hogy minden és mindenki zavar, tényleg velünk lehet a gond. Mikor év vége felé közeledünk és úgy érzem a gyerekek kezdenek megőrülni, a kollegák érzékenyebben reagálnak a dolgokra, mindig időben megállok, mert tudom, hogy valószínüleg én fáradtam el és lettem türelmetlenebb. Nem sok esély van rá, hogy egyszerre több száz gyerek viselkedjen másképp :) . Persze az emberek közötti előbb említett hálóra utalva nyilvánvaló, hogy reagálunk egymás változásaira, akár tömegesen is, de igazából nem erről van szó. A kérdés, mennyire tudjuk tisztelni egymás autonómiáját. Felismerjük-e azt a fordulópontot, mikor egy adott esetben magunkat kell átvilágítanunk, és szinte külső szemlélőként áttekintenünk a helyzetet. 

Tudom, hogy kicsinyes, de vannak emberek akiket nem szeretek, sőt! Ma már megengedem magamnak az érzést, hogy nem létezőnek tekintsem őket, mert nem büntetem magam gyűlölködéssel.

De még a nehéz helyzetekben is ki kell lépni a problémából, és egyszer csak értelmet nyer. Lehet, hogy felismerem, én hibáztam valahol az események sodrában. Ettől nem lesz jobb, de könnyebb lesz megérteni és megoldani. Nem állítom, hogy mindent meg kell oldani egyébként, sőt van olyan probléma is, amihez ragaszkodom. Még nem akarom elengedni, mert még nem értem igazán. Csalódást okozott, vagy fájdalmat, vagy túl könnyen jött örömre túl nagy veszteséget. De szerepem tuti van benne, ha velem történt, csak még nem értem mi az. Remélem nem azért mert ezen a nyáron én is a hülyékhez tartozom :)

Szárszó

Minden nyáron töltök egy kis időt Szárszón. Élnek itt nagyon kedves rokonaim, és a szívemnek legkedvesebb költő emléke is ide szólít. Még középiskolás koromban megtaláltam egy régiség kereskedésben József Jolán naplójának első kiadását. Azt olvasva tudtam, el fogok jönni ide. Azóta minden évben jövök. Találkoztam még olyan "őslakosokkal", akik személyesen ismerték József Attilát. Hihetetlen élmény volt ahogy meséltek. Sajnos már nem élnek, de ennek a településnek a szellemét nagyon szeretem. 

A ház ahol lakni szoktunk, pont a vasútállomás és a J.A. Múzeum között helyezkedik el (itt töltötte élete utolsó hónapját a költő), alig pár száz méter van a kettő között egyébként, bármeddig és bármikor újraélhetem J.A. életének ezt a nehéz, és boldogságában tragikus időszakát. 

Az idén azonban másra is bukkantam. Tudtam, hogy valahol itt is eltemették, de eddig nem fordítottam energiát a sírhely megkeresésére, hiszen úgy sem itt nyugszik a költő. Az idén, teljesen véletlenül, a 7.sz. út mellett rátaláltam a régi temetőre, és a síremlékre, ahol először eltemették. 

Érdekes élmény. Minden évben megszólít valahogy, mintha tényleg egy régi-régi ismerős volna. Az első években intenzív volt az élmény, hiszen kutattam az embereket akik ismerhették, újra és újra végigjártam utolsó sétájának vélt vonalát, olvastam a halálának körülményeit kutató írásokat. Aztán a szenvedélyem lanyhult, elsétáltam a múzeumba, újraolvastam testvére, ismerősei róla szóló írásait, az irodalomtörténeti és irodalomelméleti vonatkozásokat, egy-egy még nem igazán ismert versét. Azt hittem már nem nagyon tartogat meglepetéseket, de szerencsére tévedtem. Ahogy írok, hallom a nyitott ajtónál a vonat kattogását, és akaratlanul is elmosolyodom. Megáll a vonat, csikorogva fékez. Azért nem ment fel aznap délután Pestre, mert nem fért be az autóba. Talán nem is erőltette annyira. Szeretett itt lenni. Szerintem most is itt üldögél  valahol a lankás vasúti töltésen és félszeg mosollyal figyeli a vonatot.

Banális történet - szerelmes vámírok

Fura dolog, hogy pont vámpírok és farkasemberek kellenek ahhoz, hogy a mai gyerekek emberi érzésekre vágyjanak. 

Megnéztem az Alkonyat sorozat harmadik részét. Hát csorgott a képernyőről a cukrozott nyál, de arra koncentráltam, hogy ez nem igazán nekem készült film, tehát igyekeztem minden egyébre figyelni. A képi megoldások nagyon szépek, érdekes a színhasználat. A legkeményebb viszont, az a sok-sok csend ami a dialógusokban megjelenik. De a történet érdekes. A vámpír fiú és a vérfarkas fiú harcol az ember lány szerelméért. 

A harmadikat láttam először, tehát sok mindent nem értettem, ezért nem is akartam addig véleményt alkotni, míg meg nem néztem az első kettőt is. Hát mostmár láttam, és mindent megértettem. 

 Ráfogjuk a fiatalokra, hogy érzéketlenek, nem tudják mi a tisztelet, a szeretet, a romantika, hamar kezdenek szexuális életet élni, és hamar kiégnek, így alkalmatlanná válva a kiegyensúlyozott érzelmekre. Ez a sorozat mást üzen. A vámpírok és egyéb lények, akik kicsit mások mint eddig, csak a figyelemfelkeltés eszközei. Ez egy romantikus filmsorozat. És jó hogy láttam. Az első kettőt megnézve megmozdult bennem egy régi - régi érzés, ahogy a szemem előtt bontakozott ki egy kapcsolat, ami nem volt nyálas és harsány. Csendes, furcsa, össze nem illő pár belső harca, ami a második részben bontakozik leginkább, ahol megjelenik a klasszikus harmadik kérdése is. (Bár én még most is neki szurkolok:) 

A legjobban az tetszett, hogy a különc lány most nem kikozösített lúzer, a fiú nem a legnépszerűbb focista. Hétköznapinak tűnnek. A legérdekesebb, hogy ez a legrégebbi és legelcsépeltebb történet a világon. A felnőtté válás első lépései, a nehezen megélhető, hullámvasút szerű első szerelem, ahol nem kell vámpírnak lenni ahhoz, hogy a heves érzelmek ellenére ne igazán sikerüljenek a hétköznapok. 

Igazából azért teszem le a voksom a film mellett, mert van egy nagyon fontos üzenete. Végre eltereli a gyerekek figyelmét a testi vonzalom elsődlegességéről, és a lelki kapcsolatok, az érzelmi viharok kérdéseit tárja fel. Még nekem, kiöregedett ellenlábasnak is jól esett végignézni, megérteni, felfogni az üzenet lényegét: A szerelem mindent legyőz! Annyira banális, mégis óriási szükség van rá, hogy a gyerekekink megtanulják nem kell szégyelniük ha szép dolgokat éreznek és mindent elsöprő szerelmet élnek át, ami csak az érzelmekről szól és semmi másról. Valahogy mostanában ezt elfelejtettük. Annyira papolunk a korán kezdett szexuális élet hátrányairól, a drog vagy alkohol mámorában hozott rossz döntésekről, hogy ritkán beszélünk a szerelemről. Ritkán engedjük meg magunknak és nekik, és tisztán érzelmi alapon éljenek legalább egy kicsit.

Manapság néha kínosabb az érzelmekről mint a testiségről beszélgetni a tinédzserekkel. Pedig kell nekik. Őrjöngenek, és titkon abban reménykednek, hogy rátalálnak a saját vámpírjukra, farkasemberükre, vagy Bellájukra. Figyeltem a moziban a közönséget. 12-től az 50-es korosztályig fiúk, lányok, férfiak, nők. A harmadik résznél már tudták miről szól a történet és akarták tudni, hogyan tovább. Én már tudom....utánajártam......érdekes :)

Sajnálom Ghanat!

Nézem a VB-t. Nem mindig, de aránylag jól bírom (Apukám ügyesen szocializált foci ügyileg). Nagyon érdekesnek találom, ahogy férfiak, nők, gyerekek nemzetük színeiben szurkolnak, nevetnek, sírnak. Persze a meccs is érdekelni szokott, már tippem is van. Én a Német - Holland döntőt jósolom (a férjemmel egyeztetve persze :)).

A legmegkapóbb meccs számomra az Uruguay-Ghana közti összecsapás volt. Az afrikai csapatban nem csak 11 játékos játszott. A lelátókon és a bejátszásokon szinte tényleg az egész kontinens szurkolt. 

Ezzel párhuzamosan azonban bemutatták a nyomornegyedeket, ahol még áram sincs, éheznek és saját ürülékükben járkálnak az emberek, fegyvereseket, akik már gyermek koruk óta háborúznak és nem emlékeznek saját családjukra sem. Óriási a kontraszt. A vadonatúj stadionok, az áramtakarékosságra felszólított nyomorgók, a millós fizetésből élő luxus játékosok, az út szélén üldögélő felpuffadt hasú kisgyerekek. Ekkor kezdtem el igazán sajnálni hogy Ghana kiesett. 

Egyébként persze mindig sajnálom a vesztest, de ha egy játékban (vagy akár az életben) valaminek van nyertese, akkor természetes, hogy valakinek vesztesnek is kell lennie, és a küzdelem maga pont azért szükséges, hogy a legjobbak megszerezzék ami őket illeti.

De most tényleg sajnáltam. Ha Ghana a legjobbak közé került volna, talán még jobban ráirányíthatta volna a figyelmet Afrika valós problémáira. A VB-től is ezt várták, de mint kiderült, most is az történt ami szokott. Akiknek volt pénze és lehetősége, azoknak több lett, akiknek szüksége lenne a változásra, azok csak a forgalom fellendítésére jók. Persze ha látta a világ a küzdelmet és elszántságot, majd a játékosok tragédiáját, sírását, akkor talán megértette. Nekik óriási volt a tét, de nem sikerült. 

Én ezért szeretem a focit. Az igazit, ami tiszta küzdelem. Ghana önmagáért küzdött. Egy jobb világért. A játékosok nem a saját fizetésükést sírtak a vesztes meccs után. A nemzetükért sírtak. A felpuffadt hasú, éhező gyerekekért, az ürülékkel szennyezett nyomornegyedekért, a kegyetlen gyilkológépekért, akiket elragadnak a családjuktól, hogy a szeretet csíráját is kiírtsák belőlük. Ghana Afrikáért küzdött. 

Persze az élet nem tündérmese. Nincs varázsütés, amire eltűnik a gond és a baj. Így a VB utolsó meccsei ugyanolyan izgalmasak és meglepőek (ld.: Brazília), de mégsem Afrikáról szólnak. 

Ez sem baj, mert tulajdonképpen így kell lennie. A VB a fociról szól, a világ legnépszerűbb játékáról, ami képes életeket megváltoztani.

Példaképnek lenni megható

Mióta írom a blogot, kaptam néhány visszajelzést, leginkább udvariasak voltak, a jóbarátoké lelkes őszinte. De vártam valamire. Egy jelre, hogy megerősítsen, kell ez az önkifejezési forma nekem. Kicsit tartottam attól, hogy öncélúvá válik és másokra erőltetem a véleményemet, a gondolataimat. Persze ez csak az a bizonyos örök kétely, ami a legerősebbek szívét is folyton rágja. Az a bizonyos "túlképzett szuperegó", ami nem csak az állatias viselkedéstől óv meg, de komoly gátakat is kiépít az emberben. Az enyém olyan, mint egy túl erősre állított szabályozókapcsoló. Ha kilengenék, azonnal megállít. Már a nem megfelelő gondolatnál lefolyt. Mit jelent kilengeni? Túl sokat kiadni magamból, feloldódni idegenek között, elhinni hogy igazán értek valamihez, stb. Ez pont az, amiről mindenki azt hiszi, hogy csak ő van így vele, pedig mindenkiben ott él, néha hangosan kiabál, máskor csendesen, sunyi módon hallgat, majd felordít. 

Szóval a blognál is ez volt. Évekig érlelgettem a gondolatot, mire megengedtem magamnak, hogy most elkezdjem. Mostmár tudom, hogy ezt kell tennem. Tudom, hogy ha csak egy embernek ad egy kis erőt akkor már megérte. Ez olyan, mint az iskola. Egyszer azt olvastam, hogy soha nem szabad azt figyelni, hogy mindenki mindent ért-e egy előadáson, mert akkor az ember gépiessé válik, meg akar felelni és munkának fogja tekinteni azt, amit hivatásnak kellene. Tehát ha egy órás előadás során, egy teremnyi emberből, csak egy is elvisz magával egy fél mondatot, már megérte beszélni. 

Most is így vagyok. Egy megjegyzés, (Kedves Dóra, köszönöm) nagyon meghatott. Valaki vitt belőlem tovább egy kis darabkát. Azt reméli, hogy egy kicsit majd olyan lehet mint én... egyszer csak úgy rátalálni az éterben egy ilyen megerősítésre, az nagyon sokat ér. Lekapcsol egy kapcsolót a túlműködő szabályzón. Engedi elhinni, hogy jó az amit és ahogyan teszek és gondolok. Fura érzés megtudni, hogy valakinek én vagyok a példaképe. Megható, felemelő, felelősségteljes, félelmetes. Csodás.

Imádom Carrie Bradshowt

Hát ennyi. Minek az embereknek annyi skatulya, amibe beletuszkolhatnak boldog-boldogtalant. Megnéztem a Szex és NewYork2. Hát sajnálom, de nekem nagyon jól esett. Persze van benne bénázás, a bazáros arab nőcis divatbemutatót kifejezetten utáltam és idegesített az üres párbeszédek vinnyogása, meg a szervetlen jelenetek, amiknek egyetlen összekötő eleme a "várázslatosújtávolkelet". De a többi nekem nagyon rendben van. Nem a film, hanem az általa generált közeg miatt: barátnőkkel, pattogatott kukoricával, sok-sok röhögéssel. Igazából egy dolgot szerettem ebben a sorozatban és a filmekben az első perctől. A könnyedséget, amivel a mindennapi nehézségeket ábrázolja. A szingli lét, a gyerekvállalás, a nem működő vagy épp működő kapcsolatok. Mintha ezek a dolgok nem nyomnák az ember vállát egy életen át...egyébként talán nem is nyomják. Persze az élet nehéz és bonyolult, de olyan jó minden mélységes értelem nélkül játszani egyet a gyerekkel, főzni valamit a férjemmel, vagy vacsizni a csajokkal valami szép új, vagy épp megszokott helyen, és mindenen ami nehéz és fontos egyszerűen nevetni és más szemszögből megvizsgálni. Azt hiszem ez a titok, ami újra és újra nők millióit ülteti a képernyő elé. És mégvalami! A nők ábrázolása, egyszerű női szemmel. Ügyvéd, sikeres író, PR-es, művészettörténész. Olyan munkák, amik erős, komoly személyiséget követelnének a társadalmi konvenciók szerint. NA EZT UTÁLOM A LEGJOBBAN! A skatulyát. Én is olvasok Dosztojevszkijt, sőt még szeretem is. Szakirodalmat angolul is tudok értelmezni, sőt még órát is tartok angolul, ha megkérnek rá. Felelősségteljesen nevelek gyerekeket, a sajátomat meg évente még néhány százat öt diploma és komolynak számító nyelvtudás büszke birtoklójaként. DE AKKOR IS IMÁDOM CARRY -t, a rózsaszín blúzokat, a mókás csengőhangokat, a csillogó hajdíszeket, a magassarkú cipőket, a mókás helyzeteket, a barátnős csicsegéseket. Azt hiszem ez fontos, és a hajszínem is az :)

Index jobbra, kanyar balra

Index jobbra, kanyar balra
Tegnap kedves szülinapos barátnőmmel jöttünk, mentünk, ebédeltünk, autókáztunk. Rossz kedve volt, bár nem jellemző rá, de az idő nem érezhető múlása, ilyenkor mindenkit megvisel. Főként ha a lelke nem öregszik. Igyekeztem kicsit gatyába rázni. Hát semmi nem volt rá olyan jó hatással, mint egy groteszk autós jelenetünk. A városban kanyarodva a lámpák úgy vannak beállítva, hogy körbe lehet menni egy zöld alatt. Már a második lámpánál érzékeltük, hogy egy kapaszkodós megy előttünk. (kapaszkodik a kormányba a sofőr) a maximális sebessége 23 km/h, a lámpánál azért még kicsit lassít. Index nincs, kanyar van. Mindegy, figyelünk. Egyszer csak megáll a forgalom kellős közepén, tart némi hatásszünetet, majd indexelni kezd jobbra és elegánsan beparkol balra egy kapubejáróba.
ÁÁÁ...életveszélyes.

Csiribiri

Mikor kislány voltam, meg voltam győződve róla, hogy Halász Judit nem igazi ember, hanem a mesebeli tündér. Aztán felnőve tudtam, hogy nem az, csak nem érdekelt mert azt akartam hinni, hogy mégis. Példaképemnek tekintem őt nagyon nagyon régen, mert sugárzó napocska mosolya, kedves hangja és őszinte kisugárzása minden embernek jólesik. Figyeltem őt, és láttam, hogy a közelében a gyerekek és a szülők megnyugszanak, boldogok, kiegyensúlyozottak lesznek. Rámosolyog az anyukára, aki megörül annak, hogy ő anyuka. Megsimogatja a gyerekbuksikat, akik örülnek annak, hogy ők gyerekek és éppen ott lehetnek ahol ő van. Bárhol jár, mosoly fakad és boldogságszag terjeng a levegőben. Családok megállnak és összebújnak egy pillanatra, és a családokat ezekben a pillanatokban a gyerekek kötik össze. Halász Judit egy kapocs, zenéje kincs, amit szívünkbe rejtett gyermekkorunkban, hogy rátalálhassunk mikor gyermekünk lesz. Én mondtam, hogy jótündér :)

Egy kis rossz, hogy jobb is legyen

Vannak helyzetek, mikor az embert érő fájdalom olyan erőteljes, hogy hosszú időn keresztül, szinte uralja elméjét. Mindig vissza és visszatér, és az ember lejátssza a fejében az el nem hangzott beszélgetéseket, lepörget meg nem történt epizódokat. Felemészti, szinte megmérgezi a lelket. Minden ami eddig jó és magától értetődő volt, lassan ennek rendelődik alá. Már már beteges (most mondjam, hogy zahír? ld:Cohelo). Ilyenkor az ember igyekszik kompenzálni. Kisebb de lehet, hogy nagyobb hülyeségeket csinál. Vajon miért?
Azt hiszem azért, hogy majd ha minden kicsit már jobb, és ha nem is tér vissza többé a régi kerékvágásba, de normalizálódik, akkor az fizikailag is értelmezhető legyen. Megkockáztatom: mások számára is látható és értelemmel bíró legyen. Rosszat teszünk direkt, ha úgy tetszik kicsit büntetjük is magunkat, hogy érezzük a szenvedés minden pillanatát, azért, hogy mikor már jó, akkor ezeket a rossz érzésű szignálokat ne közvetítsük tovább. Teszünk egy kis rosszat, hogy majd jobb is legyen.

Árvízi helyzet

Sokat szörnyülködtem az áradásokon. Ezek a képek ismétlődnek a világ minden tájáról látott tudósításokban, de a tudat, hogy ez most itt történik, ijesztő.
Aztán rájöttem valamire. Az elmúlt időszak széttöredezett országa, az egymásnak feszülő emberek és akaratok, feloldódtak az áradásban. Együtt pakolja a homokzsákokat minden etnikum. Egyformán mentenek jobb és baloldali emberek, jobb és baloldali embereket. Nem fontos, hogy Árpád-sávos mellény lóg-e a szekrényben, vagy van-e áram a kerítésbe vezetve. Mindegy. Emberek vagyunk. Leginkább ilyenkor. Sebezhetőek és hősök. Zokogók és vigasztalók. Áldozatok és megmentők. Emberek egy országban amit mindig súlyt valami. Gazdasági, politikai, erkölcsi válság. De az igazi tragédia, az árvíz tisztára mossa az emberséget, és az élet eszencia, a szeretet törvénye működésbe lép. Nem anyagi, emberi, sőt szakrális keretek között válik értelmezhetővé az élet. Sokszor egy igazi tragédia világít rá az emberi létezés legfőbb értelmére.

Kegyelmi pillanat…

Egy nagyáruház pénztáránál háromévesemmel és édesapjával pakoltunk, mikor a másik sor végén megálló fiatal anyuka kosarában lévő babahordozóban, keservesen felsírt egy csecsemő. Nem hisztérikus „anyaunomvegyélmárfelvégre” sírással. Fájdalmas, vészterhes, ijesztő sírással. Az anyuka már bizonyára nyugtathatta egy ideje, mert látszott, igyekszik kijutni, a vásárlást is félbehagyta…A sorban még minimum 10-15 perc várakozás, fizetés, és csak utána szabadulnak.

Az édesanya felpillantott. Mosoly és kérés nélküli arccal, de gondterhelten. A sorban előttük lévő középkorú házaspár egyetlen mozdulattal maga elé engedte őket. A mama elmosolyodott. A sor elején egy már felnőtt lánnyal lévő család állt. Nem fejezték még be a fizetést, de ezzel egy időben az apa megkérte a pénztárost had fizesse ki az eddigieket. Rögtön, nagy hangon odaszólt a fiatal anyukának:

- Jöjjön fiatalasszony! Ne foglalkozzon semmivel előttünk fog fizetni.

A fiatal nő egy másodpercig tétovázott, de udvariasságát legyőzte az anyai ösztön és elindult. Ha mégsem így lett volna, a nagyhangú férfi folytatta:

- A babával foglalkozzon, a többi nem számít! – Amíg a hálásan mosolygó anya kifizette azt a néhány még sikeresen bezsákmányolt dolgot, a baba újra sírni kezdett…és ekkor valami hihetetlen történt. A nagyhangú férfi a baba elé állt, megfogta az ici-pici meztelen lábacskát, valamit suttogott és rámosolygott. A gyermek sírása „szemmel-szájjal” mosolygásba változott azonnal.

„A szívével mosolyog” ez jutott eszembe. Mintha ezzel köszönte volna meg a jócselekedetet. Mikor el tudtam szakítani róluk a tekintetem, láttam, hogy ebben a furcsa, személytelen világban ez az üdítő jelenet mindenkinek jólesett. Mosolyogtak. A pénztárosok, a vásárlók, a mama és a baba. Az én háromévesem is.

Távol áll tőlem a szentimentalizmus, de nagyon erős érzelmek hullámzottak át rajtam, mikor a nagyhangú férfi odaszólt a pénztárosnak egy utolsó mondatot:

- Mindannyian voltunk kicsik egyszer…

Megértettem, nem szánalomból tette. Szeretetből. Nem az édesanyát sajnálta meg. Szeretettel teli szíve rögtön a tehetetlen csecsemő segítségére sietett. Figyeltem őket még egy kicsit. Bizonyára vidékről jöttek: nagy teherrel felpakolva indultak az autójukhoz. Egy rendben tartott, régi autóba pakoltak. Még elsétáltak mellettünk. A férfi nyakában lévő kereszten visszacsillant a nap fénye. Ez különleges ragyogással vonta be arcát. Természetesen, lazán sétált a két nővel, mintha semmi sem történt volna az imént. Pedig igen. Egy kegyelmi pillanat, mely ismeretlenek szívét nyitotta meg. Egy pillanat, mikor a szentlélek az emberek szívébe költözött egy légkondicionált bevásárlóközpontban…

-->

„Magyar vagyok”

 Magyar vagyok, magyar                    
 Magyarnak születtem                         
 Magyar nótát dalolt           
 A dajka fölöttem                               

 Magyarul tanított
 Imádkozni anyám
 És szeretni téged
 Gyönyörű szép Hazám.

A nagypapám tanította ez a verset nekem. Kicsit szürreális emlékeim vannak ebből az időből, nem egészen tiszták, mert még iskolás sem voltam.

Akkor azt mondta, egyik legnagyobb magyar költőnk Petőfi Sándor írta. Kerestem sokáig, találtam is hasonlót, de ezt nem…Kicsit örülök, mert reménykedtem mindig, hogy ő találta ki. Szeretném azt hinni, hogy ez is rásegített a választásomra, hogy magyartanár legyek. Elég romantikus, de nem vagyok benne biztos. Abban igen, hogy a régi könyvek, a könyvre fűzött újságok, a versek amiket tanultam tőle úgy, hogy észre sem vettem, segítettek dönteni.

Ezek a valódi értékek, remélem nem csak nekem…ezen morfondíroztam, mikor a Nemzeti Vágta döntőjén lovagolt az én városom színeiben egy lány.

Elakadt a szavam. Alig kaptam levegőt, a könnyeimmel küszködtem. Ez nálam, elég ritkán fordul elő. Talán túlzás is lehetne…de mégsem az.

Nem a verseny izgalma kerített hatalmába. Végre, évek óta először éreztem azt, hogy nem csak elméletben jó Magyarnak lenni. Éreztem, hogy a régi korokban értéket jelentő hagyományok, ha kicsit „Budapestwood”-ira cukrozva is, de megjelentek.

Izgulni kezdtem. Akartam, hogy igen az a lány, vörös huszár ruhában vágtasson, vágtasson és nyerjen. Ő érjen be először. Láttam, ahogy taktikázik, gyorsít, lassít, bevág, hátranéz, osztja a lova erejét.

Ott volt ebben a banális közdelemben minden, fiatalsága, ereje magyarsága…

Ott volt ebben a versenyben a mi közös múltunk, az értékeink, a fiatalságunk, az erőnk a még el nem csépelt, igazi magyarságunk. Ott volt ebben a régi magyar imádságnak minden sora, rezdülése.

Mert igen az öreg huszár átadta a csata végén a legdicsőbb fiatal huszárnak a kardot és ezzel vége volt. Nem volt tűzijáték, lufieregetés, krokodilkönnyek közötti hálarebegés.

Küzdelem volt, büszkeség volt és magyarság volt. A büszke magyar apa mosolya a hősies magyar gyermekre tekintve. A büszke magyar fiatal határozott szavai a küzdelemről.

Engem nem érdekel mit divat gondolni és érezni. Én azt akarom tudni, hogy magyar vagyok, magyar. Magyarnak születtem. Magyar nótát dalolt a dajka fölöttem. Magyarul tanított imádkozni anyám és Szeretni téged gyönyörű szép Hazám. (A verset megtaláltam, de nem sajnálom. Pósa Lajos: Magyar Vagyok)