Gondolatok tanárságomról

Gyerektábor szívből

Izgultam bevallom, mert az év végi hajrá még tartott mikor elindultunk a balatoni táborba. Sokáig gondolkodtam tényleg el fogok-e menni, de az utolsó pénteken már éreztem jól döntöttem.

A buszindulás után nem tartott kb. 40 percnél tovább hogy átállítsam a szoftvert, igh-ból táborozóba. Olyan hetet töltöttünk el a gyerekekkel, ami nagyon sokáig erőt fog adni. Az én munkám nagyon érdekes és izgalmas, de sajnos már csak akkor szól igazán a gyerekekről, amikor problémát kell megoldani. Ebből egyértelműen az következik, hogy év vége felé azért mindig elszomorodom ha újabb gyerekgondot oldok meg, mert nyilván ebbe is el lehet fáradni, és hát az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy van, hogy a gyerek van bajban és őt kell menteni, meg van mikor a gyerek keveri a baj magának vagy másoknak. Tehát aki az én irodámban megáll (mert ahogy mondani szokás én vagyok a "rendfőnök" -de a gyerekek jobb szeretik a "vadász" jelzőt :D ), az biztosan bajban van. Méregettek is "Kossuthosok" nagy szemekkel mikor megláttak reggel, gondolom nem mindegyik arcán volt őszinte az mosoly, de hát ez ezzel jár. Már a buszon feltűnt, hogy jók. Csak így egyszerűen. Beszélgettek, játszottak, nevetgéltek, zenét hallgattak, de csak úgy. Már látszott a Balaton mikor szólni kellett a hatodikosoknak egyetlen egyszer, hogy ha nem a kamionparkolóban kergetnék egymást a pihenő időben, bizonyára mindannyian életben maradnánk. Őket nem üti el egy kamion sem, minket meg nem üt le egy pihenni vágyó kamionsofőr sem. (Bár már akkor legszívesebben én is futkorásztam volna a több órás buszozás után, szóval jogos volt némi életkedv.)

Az érkezés után mivel nagyon szép idő volt, nyilván minden gyerek rögtön máris azonnal fürdeni akart a Balcsiban (még jó mondjuk, mert ezért mentünk), szóval igyekeztünk mi is erre vágyni, levittük őket. majd míg ők boldogan fürödtek, mi mint a katonai kiképzők őrködtünk és fogadkoztunk, hogy többet vízpartra soha, csak hegyekbe vagy a pusztára viszünk gyereket. De a kezdeti pánik után már láttuk, hogy a kölykök szót fogadnak, és egymást is figyelik, szóval belejöttünk. Akkor lett időm kicsit megfigyelni a bandát és máris csodát láttam. Néhányan a parton ültek és elbűvölten nézték a vizet. Megkérdeztem mi a helyzet, és bolondozás helyett azt mondta az egyik fiú, hogy tanárnő köszönöm szépen hogy el tetszett minket hozni. Mi még sosem láttuk a Balatont. És igen megint egy gyerek kellett ahhoz, hogy a hétköznapi csodát meglássam. Nem azért nem voltak itt mert szegények, vagy ilyesmi. Egyszerűen még sosem jártak erre, de mindig beszéltek róla, és vágytak ide.

Nekem, aki a Balaton partján vagyok minden nyáron és a fél családom itt él, bár gyönyörű de természetes. Nekik pedig maga volt a csoda. Meg voltak hatva. Beszélgettünk kicsit, kíváncsi voltam mit látnak. Látták, hogy olyan mint a tenger, hogy milyen jó az illata a vízpartnak, hogy aranylik a napfény a vízen, hogy olyan mint egy képeslap. Aztán nyilván ahogy a gimiseknél az lenni szokott, egy pillanat és egy labda elég volt, hogy a gondolatok fergeteges vízi csatává változzanak. Néztem ahogy teljes erőből vergődnek a vízben, kijönnek a napsütésbe felmelegedni, nyakig zsírosak a lángostól, és meg nem állva labdáznak, kergetőznek, játszanak. Imádni valók voltak, ahogy élvezték. Mindent kérdeztek, és ha véletlenül nem volt a válasz (bár igyekeztünk hogy ne legyen nem, csak végső esetben), de elmagyaráztam miért nem, megértették. Figyelni kezdtem már az első este, és jó hogy figyeltem, mert nem csak a Balaton volt csoda.

A nagyobb fiúk azonnal csapatokat szerveztek és játszani kezdték a VB-t. Játszhatott a 10 éves vendéggyerek és a 18 éves nagyfiú, szurkolás, nevetés (hát jó a fiúknál röhögés ez inkább), ordibálás. Véletlenül, a játék hevében az egyik tizedikes nagyfiú fellökte az egyik hetedikes kicsit. Vártam mi lesz, elég nagyot esett, már indultam volna, mikor a nagyfiú felállította, százharmincszor elmondta, hogy ne haragudjon, nem akarta nem látta mikor fordult, kérdezgette hol fáj, és megígérte hogy kimossa a pólóját mert sáros lett. Annyira aranyosak voltak. A kicsi olyan hálásan nézett rá, hogy azt élmény volt látni. Az ilyen élményekből millió jutott a hétre. Keszthelyen annyira tetszett a táborozóknak a játékmúzeum, ahol mindenki megtalált valamit, ami az otthonára emlékeztette, hogy a kijáratnál a 70 gyerek vonatba állt és úgy kígyóztak át nevetve a történelmi panoptikumba. Imádtam őket. Jó hát mondjuk volt aki már az ötödik múzeum helyett egy padon üldögélt, de mivel még ezután jött a Festetics kastély, nem bántuk ha pihennek kicsit. De tündérek voltak, ahogy a sárvári élményfürdőben a nagy lányok és nagyfiúk még mentek egy kört, nehogy egy kisebb lemaradjon, ahogy elvették a hegymenetben a kisebbek csomagját, ahogy biztatták egymást, hogy már mindjárt ott vagyunk és mikor ott voltunk már indult is a VB (én még oxigén palackért kiabáltam, ezek meg már fociztak). De ha szólt a síp, már siettek teríteni, ha jó éjszakát kívántunk fennhangon, lefeküdtek a házacskáikba, reggel ha szólt a zene mindenki időben felébredt. Igazi békebeli tábori élmény volt. Egy pillanatban nagyon meghatódtam. Bencét is vittük, akiért már három éve küzdünk, hogy ne veszítse el a látását. A bevásárlóközpontban ami idegen volt számára, két nagyfiút szólított meg, hogy segítsenek már neki szalámit keresni. A két nagyfiú pedig azonnal közrefogta és sorban olvasták neki a kb 70 féle szalámi és felvágott nevét amíg meg nem lett amit szeretne. Hát nem csoda ez? A szeretet tényleg hatalom, ami mindig megsegít bennünket. Nagyon fáradtan indultam el, de ez a sok gyerek a jóságával, kedvességével, emberségével újra ráébresztett milyen remek "alapanyag" az, amit Isten a kezünkbe adott. Volt idő és lehetőség, és el tudtam mondani a gyerekeknek is, hogy igen, arra vágyom, hogy a Kossuth-diákok ilyenek legyenek és lám a vágyam már rég valóra vált, csak észre kellett vennem. Nagyon hálás voltam nekik, hogy az egész évi vadászat és rendfőnökség után úgy zárhatom be a suli kapuját, hogy a legkisebbtől a legnagyobbig tele az iskolám csodálatos, remek gyerekekkel, és persze tanárokkal is, akiknek volt esze és szíve meglátni azt amit én láttam. Alig várom hogy jövőre év közben ha elfáradok kicsit, szembe jöjjenek a folyosón és erőt meríthessek őszinte mosolyukból.

Szülinapi előmeglepi

Szerdán esett, de már egy hete szerveztem, hogy az osztály fusson össze, mert itt a szalagavató, és miegymás, mindenképpen össze akartam hozni őket. Mire odaértem, a társaság ráérő része már szépen összeverődött. Kicsit lassan indult be a buli, de aztán belejöttünk. Egyszer csak legnagyobb meglepetésemre, a lányok, egy óriási tüzijátékkal díszített tortával jelentek meg. 

Mivel több gyereknek is a héten van a szülinapja, azt hittem valamelyiküké, de mikor  megláttam  a számokat, rájöttem, hogy ezek a tündéri gyerekek, az én szülinapomat ünneplik.

Az alatt a 10 másodperc alatt amíg odaértek , az elmúlt három év minden történése végigszaladt előttem. 

A sírások, vigasztalások, veszekedések, nagy beszélgetések, összemosolygások. Hirtelen elöntötte a szívemet valami csodás érzés. Meg akartak lepni, örömet akartak szerezni. Mintha sötétben kóboroltam volna eddig és most célhoz érnék. Hirtelen megértettem, hogy megtanulták a leckét. A legfontosabbat. Azt, hogy a szeretet kegyelem, és mi részesei vagyunk. Azért hogy azok is maradhassunk tenni kell. Nem nagy dolgokat. Észre kell venni egymást, és nem csak akkor, mikor szükségünk van egymásra, hanem akkor is amikor adhatunk egy kicsit valakinek, csak úgy önzetlenül, figyelmességből, szeretetből. 

Boldoggá tettek. Egy pillanatra minden nehézséget elfelejtettem. Nagyon jól esett a figyelmességük, de még jobban az a felszabadító érzés, hogy képesek változni, felismerni a jót. Abban a pillanatban olyan sok minden volt az arcukon. Kíváncsiság, hála, meghatódottság, szeretet, jóság. Az én kis fékezhetetlen jószágaim egy pillanatra megálltak és megmutattak valamit a bennük rejlő jóságból.

Ma reggel arra ébredtem, hogy akik a tegnap este után nem tudtak hazamenni és nálam aludtak, nevetve bolondoznak egymással. Mosolyogva hallgattam az ágyban fekve, ahogy a másik szobában rendetlenkednek. Nem is tudom mikor történt velem ilyen jó dolog mostanában. 

Nehéz nem megszokni a hétköznapi kegyelmet. A családot, az egészséget, a fedelet a fejünk fölött. Most már emlékszem rá milyen jó is nekem. Kivételesen jó :)

Osztálypéntek

Az egész egy nagy hisztivel kezdődött. Mivel már nyomtunk az idén egy osztálykirándulást, nem akartunk kimozdulni, inkább szerveztünk magunknak programot. A paintball jónak tűnt, de csak elsőre. 

Megszerveztem, erre, a gyerekek mintha először hallanák a dolgot, csak a szájukat húzgálták. Fáradunk, ők is én is, szóval nem volt türelmem kisakkozni mi a helyzet, ott hagytam őket főni a saját levükben, hogy ha nem jó amit én csinálok, akkor az lesz, amit ők csinálnak, de a péntek kötelező, ha nincs program, balhé lesz. Tehát azért mi is normális osztály vagyunk, idegbajos osztályfőnökkel, elégedetlenkedő tinikkel :D 

Szimbiózisunk egyébként nagyon jellegzetes. Mikor reggel a saját gyerekekmet leteszem, jön a másik 37, akik nem jelentenek kevesebb elfoglaltságot. Minden szünetben kb 17-szer hivnak ki a tanáriból, ebből 6 gyerek, kilépőt szeretne, mert sürgősen füzetet, tollat, kávét kell vennie, de mondtak már olyat, hogy menniük kell a bankba, apehba. Szerintem azt sem tudják mi az, de megfelelő indok kell, hogy napközben kimehessenek a suliból.

A maradék is izgalmas. Összevesznek a töritanárral, énektanárral, tesitanárral, mikor kivel és jönnek megmondani magukat, mielőtt a kollegától tudom meg, mert tudják, hogy akkor még nagyobb bajba kerülnek :D állnak bűnbánó fejjel, de természetesen megpróbálnak meggyőzni hogy igazuk van. (De tanárnő, az egész osztály beszél, miért csak mindig nekem mondja hogy ne beszéljek? Ez annyira hihető, hogy el is hiszik maguknak :D) 

Szóval azon a bizonyos pénteken nagy balhét csaptam, és biztos voltam benne, hogy úgyis nekem kell majd megoldanom, mert beduzzognak, hogy mi a bajom, meg egyébként is. Egész nap, hiába hívtak, nem mentem ki hozzájuk, nem szóltam senkihez, aztán ahogy lehetett hazamenekültem. De nem hagyták magukat lerázni. Végre, most először tudták mit kell tenniük. sms-ek, üzenetek jöttek, és nem bocsánatkérők.

Elmondták mit terveznek, hogy lesz, ki mit talált ki. Nem magyarázkodtak, hanem megoldották, nagyon ügyesen.  Az osztálynak az a része, aki paintballozni akart, az megszervezte azt, aki nem, azok meg addig megfőzték az öhönt. Nagyon jó volt. A nap végén pedig egy nagy buli várt még ránk :D 

Szuper aranyosak voltak. Én persze painballoztam. Szétlőttek a büdös kölykök, :D na de én sem hagytam magam (Kristóf tarkólövése azért még válaszra vár) Annyira belejöttünk a játékba, hogy én még azt sem vettem észre, hogy nem kapok a maszkban rendesen levegőt, csak mikor vége volt és elkezdett fájni a fejem az oxigéhiánytól :). Nagyon jó móka volt. Közben a kölykök szervezték a kaját, Fruzsi taxijárat lett, Lacika még a vidékieket is összeszedte, a Dóri nagymamájával is jó barátságba keveredett :) Egész délután hajtogatta, hogy de Dóri mamának is vigyünk enni :D

Kicsit későn értünk oda a főzőcske helyszínére, mint kiderült már a második adag ebédet kaptuk meg, mert az első azonnal elfogyott :) A tűz a Patrik motorjának benzinjétől gyulladt meg, a bors, a pirosarany, a  merőkanál rejtélyes módon eltűnt. Balázs lekéste az egészet, de legalább ő már nem volt büdös és koszos mint mi, mikor odaértünk. Duzzogott is kicsit, de aztán megnyugodott. Mi többiek viszont nem metünk még haza is menni, met Kristófot felhívta Attila, hogy mindenki tiszta ideg, hol vagyunk, mert már mióta várnak. Szóval ahogy voltunk festékesen, büdösen azonnal mentünk, ettünk.

Este nagy megtiszteltetés ért, a kölykök meghívtak a törzshelyükre. Na végre megismertem a Bástyát. Minden buli eleje és vége :D komoly szentéj :D Eszterem ragaszkodott hozzá, hogy menjek el, igaz így több mint egy óra késéssel indult az este. Na Eszter egyébként nagy segítség volt. Felhívom mikor indulok, hogy hova menjek. Mire ő: a Bástyába. Én: Jó de a Bástya hol van? 

Eszter: Jaj nem hallom, mert rossz a telefonom. Leteszem jó, itt leszünk a Bástyába, tessék jönni :D Na köszi :D Persze az este is remekül sikerült. A Karaoke sztája Morzsi :D estétől reggelig tudná nyomni. Énekeltek mindent ami jött. Jöttek mentek, járkáltak, remek hangulatot csináltak. Egy kicsit mindenki benézett, aki akart maradt hajnalig. 

Szóval jó lett az osztálypéntek. Kiedrült, mégis jó nekünk így együtt, Eszter nagyon édes volt. "Beszélt a fejemmel :D" Ne vegyem magamra az osztály hülyeségét, mert remek osztályfőnök vagyok és nem az én hibám ha baj van, mert az osztály a fogyatékos :D. Ez mókás volt, de mondott valamit amitől emlékezetes marad ez az egész. Megint egy nap amiért megéri végigcsinálni :) 

Amit én gondolok róluk :)

Csodás öt napot töltöttünk Erdélyben, és persze rengeteget nevettünk - én időnként ordibáltam és érzelmileg zsaroltam, de ez hozzátartozik.

A sláger Juci verse volt. Elég volt annyit mondani, ne lőjetek! és mindenki röhögésben tört ki. Az első összeolvasó próba röhögésbe fulladt. Főleg, mikor kiderült, Dani már az angol verziót is elkészítette. Dani nagyon intelligens, de ezt szereti titokban tartani. Csodálatos hangja van. Mikor verset mond, mindenki beleremeg. Hogy ez ne legyen túl ciki, úgy tesz, mintha ez semmi nem lenne. Sajátos, fanyar humora van. Ez a mostani is ilyen húzás. De Dani egy csupaszív, érzékeny fiú, akit nagyon nagyon lehet szeretni. És úgy ír, hogy azt hiszem annak még lesz eredménye.

Szóval a Juci verse, egy megható és mély mondanivalóval rendelkező háború ellenes vers. De olyan különleges a felépítése és Juci olyan szépen mondja, hogy mindenkit magával ragad. Juci egy kedves, szelíd tünemény. Tele energiával és érzelemmel, mosollyal és szeretettel.

A verse sajnos szomorú, ezért a minden fegyvert elpusztítok soron kívül, a többit mindig átköltik. (Tetszik nekik a minden lábat visszaadok is) A végén már mindenki (én, sőt a buszsofőr is) mindent ebben a versben mondott el. Persze Balázs kezdte. Őt ezért szeretem nagyon. Bármikor kapható egy kis huncutságra, hülyeségre, de nagyon komolyan tudja venni, ami igazán fontos. Ami a szívén, az a száján. Bárkinek, bármikor odamondja a magáét, de tulajdonképpen csak őszintén. Szóval ő imádja ezt a verset ordibálni. Bármikor csatlakozik hozzá Eszter is. A Kőrösi klán legkisebb tagja. Egy igaz ajándék nekem. A szíve és a lelke az angyaloké. A hangja pedig, ha énekel, még az én sokat látott szemembe is könnyeket csal. Ő az, aki bármikor megölel. Őszinte szeretetből. Én pedig mosolyogni kezdek ha látom a huncut kis mosolyát.

 

A legnagyobb biztonságot a hétköznapokban egyébként Patrik nyújtja. Remek fiú, igazán szeretem. Erőteljes és nyers, de ez csak a látszat. Nagy segítség ahogy komolyan vesz, és odafigyel arra amit mondok. Példát mutat. Táncot tanít be, szöveget tanul, és nem jelent neki problémát, hogy kimutassa az érzelmeit. A legcsodásabb benne, ahogy mások szeretetében megszelídül. Persze ez sok idő, remélem mindig lesz elég ideje a körülötte lévő embereknek erre. Sajnos ritkán nevet, pedig úgy szeretem hallani, ahogy kacag egy nagyot. Persze van nagy kacagóm is, Olivér. Na ő nem áll le. Szeretetreméltó igazi micimackó. Azt hiszem gyermeki lelke miatt szeretem annyira, és persze ezért vagyok rá mérges is sokszor. Annyira jó lelkű és kedves, ám mindenkit az őrületbe kerget mert azt hiszem, unatkozik a suliban. Ezért folyton beszél és röhögcsél. Mikor előkapom, őszintén megígéri hogy befejezi, és persze el is hiszi magának. Aztán mintha mi sem történt volna, kezdi újra. De nem direkt :). Olika és Máté elválaszthatatlanok. Máté a legnagyobb változáson átment gyerek akit valaha ismertem. Tiszteletre méltó ahogy összeszedte magát. Figyel rám, és megérti amit mondok. Tudja ha leszidom is van értelme. Csak egyet hisz el nehezen. Azt hogy nagyon szeretem, úgy ahogy van. Az én songokum, akit nem tudok elengedni. Persze most már megmagyaráztam magamnak, hogy ha menni akar el kell engednem, de reménykedem benne, hogy velem marad. Nagyon szeretem mikor jó a kedve és magyaráz nekem dolgokról, amiket sokszor nem is értek. De olyan édesen mondja, hogy ez engem nem is zavar. Velük Fannikám van jóban. Fanni a legműveltebb lány, akit valaha láttam. Olvasott, értelmes és a humora is remek. Nincs elszállva magától, bár néha feszegeti a húrt, mikor fakton rejtvényt fejt, gondolom teszteli hogy így is megjegyzi-e amit mondok. Nagyon szeretem amikor fejtegetni kezdi álláspontját bármiről is. Most népviseletben volt megint, és olyan természetesen szép volt, hogy könnyeket csalt a szemembe. Remélem egyszer megérti, hogy nem csak a látható és megmagyarázható dolgok irányítják az életét. Ebben a hófehér viseletben minden lány gyönyörű. Petrám, a komoly kis minifelnőttem, akár egy angyalka a szőke hajával. Erős kislány, aki túl sokat vár el magától. A szívemben külön helyet foglal el az őszintesége, kedvessége, nyíltsága és erkölcsössége. Amit nem fél megvédeni. Nem nézi el a hazugságot, a csalást, a gonoszkodást. Ez megnehezíti az életét, de vállalja. Tisztelem érte nagyon.

Aki tiszteletreméltó még számomra az Baldó. Ha fiam lenne, szeretném ha ilyen lenne. Nyugodt és kiegyensúlyozott. Tisztán látja a dolgokat és igyekszik tisztán el is intézni azokat. Apró kis küzdelmeket vív magával nap mint nap és győz. Jó látni ahogy nyílik, ahogy elkezd kiállni magáért. Ahogy meg meri mondani ha másképp gondol valamit. Amit igazán szeretek benne, az az, hogy figyel, és nagyon ügyesen tud örömet szerezni. Szépen csendben intézi el. Nem mond sokat, de mindent megtesz. A lelke gyönyörű, a szíve és a feje tiszta. Ő is sokat segít. Mindenkire figyel, aki elgyengül, azt azonnal elkapja. Remélem boldog lesz.

Óriási figura Morzsi, vagyis Lacika is. Egy tiszta szívű, mély érzésű gyerek. Olyan titkos kis jótéteményei vannak, ami sok felnőttnek sem jutna eszébe. Mindig elgondolkodik, hogyha valakinél másképp alakulnak a dolgok, akkor miért lehet. És ha úgy gondolja, hogy talán anyagi problémák miatt, akkor ő megoldja. Megajándékozza egy-egy zacskó szaloncukorral azokat akik mesélnek arról, hogy náluk ez nem szokás. Nagylelkű és alázatos. Mindezt olyan jó hangulatban, amit nem lehet nem szeretni. Jó barátja Gabi. Ő egy hatalmas szívű óriás. Talán ő az egyetlen akin érzem, hogy hálás. És én is örülök neki. Minél jobban ismerem, annál jobban szeretem. Mindig számíthatok rá, és bárki más is. Számíthatok Nellire is. Mindig mindent elintéz. Szolgálatkész és kedves. Ő az, akitől bármit lehet kérni, akire bármit rá lehet bízni. Érdekes, hogy néha mégis azt hiszik róla, hogy pletykás. Pedig ő bizony nagy titkok őrzője. Ezért szeretem. Nagy titkokat őriz Kristófom is. Ő kemény dió. Csak a legszelídebb szeretet hat rá, ami nekem nem az erősségem, de azzal meg nem tud mit kezdeni, csak magát okolja mindenért. Nehezen hiszi el, hogy őt el lehet fogadni úgy ahogy van, pedig nekem sikerült. Kristóf segítette át Attilát az év eleji nehézségeken. Attila is nagy figura. Ritkán beszél, de akkor mindent. A legmeglepőbb pillanatokban kezd el hangosan ordibálni. Ezért mérgesnek kellene lennem, de annyira aranyosan nem veszi észre, hogy rosszat csinál, hogy sokszor csak nevetni tudok rajta. Sokszor nevetek Virágon is. Hirtelen és meggondolatlan, de hihetetlen mély érzésű kislány. Képes arra, hogy belássa ha hibázik, sőt néha akkor is bocsánatot kér, ha erre semmi szükség. Rá is mindig számíthatok. A másik Bálint gyerek Mónika. Az idén már beszélgetünk is. Nagyon halk és szelíd, de megbízható és kedves. Szeretem mikor mosolyog és szerencsére egyre többször fordul elő. Sok halk és változóan szelíd lányka jár még hozzánk. Kitti például egy tünemény. Remek humora van, csak alig lehet észrevenni. Csendben kitart mindig a saját véleménye mellett, sőt remekül szórakozik mikor mások a nagy semmin vitáznak. Barátnője Brigi, szintén egy csendes kis tündér. Erősen tud küzdeni, és nagyokat nevet mikor számára váratlan helyzetek alakulnak ki. A hármas harmadik tagja Cintia. Nehezen bízik meg még bennem is, de szépen lassan egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Neki még néha meg kell fognom a kezét ahhoz, hogy elhigyje, nem esik semmi baja. Rengeteget változott már és sokkal nyíltabb és őszintébb lett. Érdekes módon jóban van Fruzsimmal (Kis), aki pont az ellenkezője. Na ő olyan, mint egy kisgyerek. Rendkívül érzékeny kislány, de ennek elsőre nyomát sem látni. adja a keményt csajt, aztán mikor úgy kezelik, mélyen megbántódik. Ilyenkor megvigasztalgatom, már ha sikerül - ebben azért segít az áfonya is néha - aztán haladunk tovább. Fruzsi még sokat küzd magával, de már sokkal jobb a helyzet, sokat megértett abból amire nevelni próbálom.

Aki egyből megértette mi a dolga nálunk, az Evelin. Olyan ügyesen és gyorsan simult bele az osztályba, hogy azonnal megszerettem. Lassan lépésről lépésre került hozzám közelebb, óvatosan, nehogy megégesse magát. Érdekes volt látni. Most már a fejmosásra is azt tudja mondani, hogy jogos. Ez remek érzés. A másik Fruzsi is hamar beállt a sorba. Az ő szeretete feltétlen volt, nem várt sokat. Örültünk mindketten egymásnak. Ő is küzd még kicsit magával, de szeretem ahogy felismeri az összefüggéseket és helyére kerülnek a dolgok benne. Az összefüggések még Anikónak is gondot okoznak néha. Na ő is egy valódi csupaszív gyermek. Teljesen őszinte, soha nem játszmázik. Nagyon szeretem ezért, még akkor is ha néha még magyarázgatni kell neki mi is a helyénvaló. Tüneményes, ahogy mindent érzelmi alapon közelít meg és intéz el. Vivi is hasonló. Őt meg azért szeretem nagyon, mert őt védelmezni kell. Rendkívül sebezhető. Nagyon kedves és értelmes, de nem tudja értelmezni mit jelent az, hogy őt bántja valaki. Dorinám is ilyen volt, aztán megjött a magához való esze. Ő azt tanulja nálam, mikor kell és mikor lehet őszintének lenni. Nagyon szeretem mikor ráébred erre, és nagy beszélgetések közepette, szinte látványosan felszabadul a teher alól, amit önmagára rakott. Rá is számíthatok bármikor, és olyan jó, mikor a meleg barna szemével rám mosolyog ha rossz kedvem van. Akinek a nevetése felvidít még, az Heni. Egyre többet nevet, egyre nyíltabb és egyre nyugodtabb. Jó, hogy megértette mit kockáztathat és mit nem. Így kiegyensúlyozta a dolgokat. Ő is figyel és tanul. Nem csak a leckét. Az életet is. Ezért szeretem. Persze a legviccesebb nevetése Annamarinak van. Az hihetetlen. Ő olyan szinten egyszerűen kezeli a dolgokat, hogy az már önmagában mókás. Nála van olyan hogy valami jó, meg kicsit jó. Rossz meg nincs. Ettől tud ilyen könnyű és boldog maradni. Pedig az ő titkai is nehezek. Az én szívem beleszakadna. Ezért tisztelem őt. Mert bár nem látszik, de nagyon erős. Az ő nevetését Melindám tudja a legjobban utánozni. Na ő se megy egy kis röhögésért a szomszédba. Mindenben megtalálja a humort, és nem fél használni. Nagyon szeretem. Sokára értette meg, hogy az én szeretetem nincs feltételekhez kötve, de mikor ráérzett erre, csodálatosan kinyílt. A humora zseniális és a személyisége elragadó. Hátha még egy kis önbizalom is ragad rá. Na önbizalom az Helgának sem ártana. Az én csillogó szemű, őszinte kismacskámnak. Emlékszem egyszer rájöttek Eszterrel, hogy valami rossz történt velem. Megkérdezték, és mikor rábólintottam, annyira megsajnált, hogy elkezdett sírni. Akkor örökre a szívembe zártam, mert még alig ismert, de olyan feltétel nélküli szeretettel fordult felém, ami nagyon ritka. Azóta is ő a legérzékenyebb a változásaimra. De már nem sír szerencsére :).

Zita volt a legkeményebb feladat számomra. Tudom, hogy mindketten akartuk, de csak most érett be a kölcsönös bizalom és szeretet. Pedig nagyon büszke vagyok rá. Mindig elmondom, hogy nem csak szép, de okos értelmes is. Szegény ha tudná, mennyit dicsekszem azzal, hogy ő emelt matekra jár, biztos megőrülne. Pedig így van. Lassan remélem elhiszi mennyire jó is ő valójában és milyen fontos, hogy nem a szépségét, hanem az eszét használja a problémák megoldására. Ezért szeretem. Aztán itt van Francsó. Végtelenül naív és könnyed. Utálja a konfliktusokat, ezért inkább megpróbál mindenkivel, persze velem is jól kijönni, de nagy huncut. Állandóan nevetgél vagy beszélget, még a templomban is. De a kemény az benne, hogy ha én ülök mellette, velem is. Encivel jól megvannak, ami azért érdekes nekem, mert szerintem tűz és víz. Enci komoly lány. Nem is túl beszédes. Ő még csak most kezd el nyílni. Bármire kérem, ő megpróbálja megoldani, és ha nem sikerül látom hogy bántja. Azt hiszem benne még sok van. Remélem érettségiig még lesz alkalma bizonyítani és megmutatni magát. Timi talán a legvisszahúzódóbb az osztályban. Nagyon keveset beszélget, de sokat erősödött, sokat edződött. Tudom, hogy félt mikor ide került, de mára már ügyesen veszi az akadályokat. B. Eszter is hasonló. Gyönyörűen kinyílt, de még mindig fél néha. Nagyon örülök, hogy velem maradt és nagyon büszke vagyok rá, ahogy szépen csendben halad, lépked előre. Szabikám is csendes, de egyre bátrabb. Lassan felnőtté válik, és magára talál. Nagyon szeretem, ahogy erőt vesz magán és megoldja a dolgait. Ahogy célokat tűz ki csendesen és megpróbálja elérni azokat. Az ő szíve nehéz, de idővel könnyebb lesz és ez a nehézség majd segít neki mások terhét is cipelni. Dórikám is nagy feladatot kapott az élettől. De csodálatos kislány, aki szeretetével és nagy szívével hamar magára talált. Szeretném, ha boldog lenne. Ha valaki, ő megérdemelné.

Azt nem tudom, hogy én megérdemlem-e őket. Most már tudom, hogy az élet komoly próbákat adott nekünk amit együtt kell végigcsinálnunk. De ők csak nyerhetnek. Ez az osztály az eddigi legszebb élményeket adta nekem, amit gyerekek adhatnak. Nyilván van az, hogy nehezek a hétköznapok. Hogy tanulni, hajtani kell, és szinte sosem az jön össze, amit akarunk. De én soha nem cserélném már el őket semmiért. És most már nem is kell. Mert ezzel az utolsó kirándulással végleg beírták magukat a szívem közepébe.

Köszönöm gyerekek :)

És az 5/12-ről mégegyszer

„Csókolom néni? Jól tetszik lenni? – ordibál Ami, minden alkalommal mikor meglát. A teremben halkan zizegnek, kuncognak, „fontos” dolgokról beszélgetnek, szóval hallani Amáta hangját. Ők az 5/12. Csendesen, kedvesen vesznek körbe. Kérdeznek, mesélnek, hallgatnak. Több dolgot is nagyon szeretek bennük, elsősorban azt, hogy nyíltan bevállalják, hogy bírnak.A folyosón, az órán, chaten, buliban bárhol.

A legutolsó buli alkalmával nagyon aranyosan maguk közé hívtak, hogy táncoljunk együtt. Niki, Nóri, Szandi, Anikó, Dóri, Adrienn, Vivi, Heni. Mindannyian bevállalnak, vérmérsékletük szerint, de feltétel nélkül . Anikóra nagyon büszke vagyok, mert ő a DÖK elnök és a városi feladatokban is sokat vállal. Mindent komolyan vesz és türelemmel, kitartással, szeretettel csinálja végig. Niki és Nóri és Szimi is ilyenek. Minden feladatot mosolyogva készítenek el, és kedveskednek közben. Egy egy kis kedves megjegyzés, vagy akár 100  sem sok nekik. Niki nagyon közel áll hozzám, a legokosabb, legértelmesebb, legérzékenyebb tanítványaim egyike, aki szintén nem fél felvállalni az érzéseit. Vivi, Adrienn és Dóri visszahúzódóbbak, csendesebbek. De bármiben lehet számítani rájuk, olyanok mint három gyönyörű kis jótündér. Figyelnek és együtt éreznek. Megnyugtat a jelenlétük. Sokszor azon nevetek, hogy ők nevetnek, mert mindig van min. Heni egy édes nagy mosoly, bár sokkal temperamentumosabb mint a többiek. Szereti a kihívásokat, a terhelést és ha nehéz feladatot ügyesen oldhat meg. Máté, különleges helyet foglal el a szívemben. Kedvessége, nyíltsága, figyelme nagyon fontos nekem. Ő az egyik legjobban fejlődő gyerek, remek humorérzékkel megáldva.

Ami, miközben nézem őket, ahogy dolgoznak közbekérdez: Haza lehet menni? De most máris, azonnal? vagy Kiülhetek az ablakba rágyújtani? :D Hát így élünk. Néha alszik kicsit, leordítja a fiúkat, máskor teper ezerrel. Ő még küzd. Leginkább magával, de rengeteget változott. Bármikor rá lehet venni bármire, megoldja. Csak néha összevész magával. Akkor viszont csak a türelem hat rá. Fanninak van. Na és humorérzék. Az a leginkább. Türelmes, de éleslátó humor. Sokszor felvidít vele.

Aki felvidít még, az Márk. K. Márk. Na ő kőkemény. Már négy éve hiszi, hogy egyedül jár ebbe az iskolába, és ha nem ő a főszereplő, bármit, de szó szerint bármit képes elkövetni. Közben pedig van egy olyan mély lelkisége, amivel mindig meglep. És ahogy táncol :)….

A másik Márk, az én édes fiam :). Egy tündér. Rendkívül sokat változott. Nyílt lett és kedves, sőt érzékeny. Nagyon hamar észreveszi ha szomorú vagyok és felvidít. Jót tesz nekem. Ő is képes megszelídíteni a legmérgesebb állapotomban is. A többi fiú is jó fej. Kristóf huncut, de neki is remek humora van. Amit kell, komolyan veszi, amit lehet azt viszont elhülyéskedi. Csabi a kemény :). De ő is egy mély lelkiséggel és jósággal megáldott fiú. Azt hiszem még sokra fogja vinni. Szabi már izgalmasabb kérdés. Jó gyerek, de sok sok erőre van még szüksége, hogy nyerjen. És hát Mészi. Na ő zseniális. Fantasztikus humora van és még fantasztikusabb esze. Ő a nagy ráadás az osztályban.

Zsani és Lilla, két kellemes meglepetés. A nagy lázadók. Gyönyörűen megszelídültek, és kivirultak. Rendkívül közvetlenek és szeretete méltóak. Őket féltettem a legjobban négy évvel ezelőtt mikor ide kerültek, de már látom, hogy erősek és képesek túlélni önmagukat.

Anett, Kinga és Virág, az én három kis kincsem. Okosak, kedvesek, szorgalmasak, és hihetetlen jó a humorérzékük. Virág jól szórakozik, mikor az ofő fütyülős dísznövénynek nevezi. Kinga szelídsége pedig hihetetlen tehetséget rejt. Anett lelkes. Ha valamit nem ért, elmagyarázom, ami neki a válasza: Jaaaa, de akkor is ha mégsem éti :). Nati a nagy bekérdező. A lehető legrosszabb pillanatokban követeli a dolgozatát, kérdez rá olyan dolgokra amitől az ember agyvérzést akar kapni. De bírom, főleg ahogy küzd önmagáért. Dóri talán a legcsendesebb. Még keresi magát, de már sokat nyílt.

Era és O. Szandi a nagy kitartók. Akkor is tartják a kiselőadást ha senkit nem érdekel, és a szórakozottságomat is nagy türelemmel kezelik. Erős, belevaló csajok, érzékenységük viszont megindító. Petrám a legvagányabb csaj a világon, ő legalább is ezt gondolja magáról. Közben azért szeretne megfelelni az esetek nagy részében. Hihetetlen módon nem köti le semmi a világon három percnél tovább. Bolondos kis jószág :)  Dzsenivel remekül kiegészítik egymást. Két kis bolond. Annyira szeretem ahogy hatalmasakat röhögnek a legegyszerűbb dolgokon is. Na és Szandi. Aki mindig figyel. Hihetetlen milyen konkrét célokat tud kitűzni magának és milyen erősen tud azokért küzdeni. Nagyon ügyes és szeretetreméltó.

Mindannyian azok. Néha úgy érzem mikor velük vagyok, hogy nem is dolgozom. Szinte feltöltődni járok hozzájuk, erőt gyűjteni a hét többi részéhez. Ez egy valódi ajándék nekem :)

Erdélyországban emberek lettek

 Csíksomlyón volt egy pillanat, mikor komollyá váltak a dolgok. Mikor mind a 39 gyermek nyitott szívvel és őszinte lélekkel átélt egy kegyelmi pillanatot. A kegytemplomban, mindannyian egyesével megérintették a csodatévő Máriát és bár nem beszéltük meg előre, beültek a padokba. Közösen elmondtunk egy imát, és ők olyan csendben ültek utána, mintha üres lenne a templom. Azt hiszem mindenki a saját csodájára gondolt egy pillanatra. Meghatott nagyon. Elsétáltunk a búcsú útvonalán, a borvíz kútig. Sajnos rossz volt az út, de a hegyre kicsit fel tudtunk menni. Eszter énekelt, mi pedig a szívünk mélyéig átéltük a zsoltár minden sorát. A legszebb élményem az volt, hogy a gyerekek, bár nem volt kötelező, elindultak a hegyre. Annyira szép volt. Mindenki a maga korlátait feszegetve igyekezett. Én úgy éltem meg, mint saját hitük allegóriáját. Volt aki megpróbálta, és egy kellemes séta lett belőle. Volt aki álldogált nézelődött, majd lesétált a hegyről, és kipróbálta a baátok feredőjét, vagy csak üdögélt eltelve a hely békéjével. Volt aki mászott egy darabig, ott nézelődött a gyönyörű tiszta időben, aztán elindult lefelé. Ügyesen, ügyetlenül, gyorsan, lassan, gurulva, elesve. Volt aki csipkebogyót hozott a többieknek, volt aki nyakig sáros lett, de nem bánta. És voltak jó néhányan, akik mindnennel dacolva elmentek a legvégsőkig. Fel a hegy tetejére, és ott a stációk nyomán el a kápolnáig, a legszebb helyekig. Pedig én nem mondtam :) Nagyon büszke vagyok rájuk.

Aztán jött sorba a többi olyan élmény amit nem lehet nem megélni. Mikor legyőzik magukat és emberré lesznek. Székelykeresztúrra érkezve, a jéghideg templomban 1,5 órás próba, utána táncház. Látni az én kőkemény, vagány kölykeimet, a mindig ellentmondó duzzogó lányaimat, mikor moldvai csángó táncokat táncolnak székely gyerekekkel. Ettől újjongott a szívem.

Másnap reggel, hófehér népvislelet és kokárdát öltenek, és elbűvölik Székelykeresztúrt. ÉS igen, megtanulják a szöveget, hibátlanul táncolnak és nem nevetik el magukat a Judit versén sem.

ÉS EZUTÁN FELVONULNAK! Azokon az utcákon vállalják hogy magyarok, ahol ez sokat jelent az embereknek, mert nem volt mindig könnyű annak lenni, sőt most sem az. Úgy vállalták a nemzetet, hogy akkor, ott, ők voltak az anyaországi magyarok, akik megerősítik a székelyek hitét abban, hogy érdemes magyarnak lenni. És megerősitik az én hitemet abban, hogy érdemes szeretni őket, mert ők is megteszik amit lehet.

A hazafelé úton még mindig van erejük, hitük és szeretetük. Átélik mégegyszer a csendes csodát Petőfi emlékházánál Fehéregyházán. Koszorúznak, fejet hajtva, Székely himnuszt énekelve.

Nagyon nehéz és fárasztó középiskolásokkal dolgozni. De ha az ember elhiszi, hogy jók, akkor azzá válnak. Most nem tudom tökfejkéknek nevezni őket, mert valami olyat tettek le az asztalra mindannyian, hogy tudom, többet érdemelnek. A végén gyerekeknek hívtam őket, vagy fiaimnak, lányaimnak. Kivívták a tiszteletemet. Azt hiszem öröke emlékezni fogok erre az 5 napra.

100 dolog by 5/12


Hogy mit tartogatott ma számora az élet? Egy újabb csodát. Valahogy úgy gondolom, hogy a tanárnak szeretnie kell a gyerekeket legyenek azok bármilyenek és gondoljanak bármit. Persze sok hely van egy tanár szívében. Én ezt úgy képzelem el, mint egy polcrendszert. Mindig azok vannak a kezem ügyében, akikkel éppen dolgozom, és akik már elmentek, azok kicsit lejjebb kerülnek. Ki gyorsabban, ki lassabban. Aztán persze az egy polcon lévőknek is más-más a szépsége. Az én pompázatos 4/11 feliratú aranyló dobozom mellett, ott egy másik nagyon fontos is.

Egy halvány rózsaszínen csillogó, finom tapintású, kellemes. Az 5/12 lakik benne. Ők is fontos részei az életemnek mindannyian. Azt hiszem az egyetlen olyan osztály az életemben, akik soha nem haragudtak még rám, pedig már negyedik éve nyúzzuk egymást. Nem kötöttünk alkut, nem harcoltunk túl sokat, nem ejtettünk sebeket (és foglyokat sem). Velük kipróbálhattam milyen az, mikor nem a tekintélyemmel, hanem a tudásommal vezetem őket, és ez nagyon jó. Sőt! Ők azok, ahol megpihenek néha kicsit. Akik mindig meghallgatják milyen kalandjaim vannak az életben, akik szeretnének folyton "lazulni", "hülyülni", de sohasem teszik. Mindig megnevettetnek, és ami számomra a legjobb, hogy szeretnek velem lenni. Figyelnek és hallgatnak rám. Sok-sok közös élményünk volt már és ma is csodát adtak nekem.

Olvasták a férjem meglepetését a tanítányaitól és elhatározták, hogy ők is összszedik a 100. órára, mi az a 100 dolog, amiért szeretnek. Aztán egyenként felolvastam és kommentáltam. Beleírták, hogy szeretik, hogy hiszek a csodákban. Hát persze, hiszen ők is azok. A szeretetük, az mindenképpen az. Mert amikor a gyerek szereti a tanárát, önzetlenül és kedvesen, az mindig csoda. Ritka élmény ez a fajta ragaszkodás és figyelmesség, az a hétköznapi szeretet amivel körülvesznek és rádöbbentenek, milyen jó is tanárnak lenni.

100 dolog amiért szerethetünk valakit, az nagyon sok. 100 élmény ami összeköt, az örökre tart. Köszönöm gyerekek :)

Mi a hétköznapi szeretet?


Nagyon sokat gondolkodom azon, hogy az a szó, hogy szeretet mit takar és meddig érnek határai, ha egyáltalán vannak.
Nyilván van az a szeretet, amivel az ember a szűk családja felé fordul. Ez ha őszinte, feltétel nélküli, erős és kölcsönös. Persze nagy kérdés, mi tesz jót például a gyerekeknek. A majomszeretet, a mindent megbocsátó, végtelen és kényeztető szeretet, vagy a tanító okos szeretet, ami sokszor félreérthető.
Aztán van az a szeretet, ami csak a barátoké. A láthatatlan szál, ami összeköt és kiránt a mélyből bármikor.
Van az a szeretet is, ami a szerelmet követi vagy helyettesíti. Ez nyilván rendkívül képlékeny és sérülékeny, véletlenül sem feltétel nélküli és néha pont ez sodor a mélybe. De a holtomiglan holtodiglan nem a papírtól, hanem a szeretet mértékétől függ.
Nyilván van néhány közhelyes szeretet, ami van akinek jelent valamit, van akinek nem. Például a felebaráti szeretet, vagy az Isten iránti szeretet, a testvéri szeretet.
A legfontosabb kérdés azonban, hogy a hétköznapi szeretet mit is jelent. Az, amit azok iránt érzünk akik nap mint nap velünk vannak, esetleg függnek tőlünk de nem tartoznak a szó szoros értelemben hozzánk.
Sokszor átlépünk ezen a kérdésen, pedig például az iskolában tölti az ember a fél életét. És ez az életének pont az a fele, amikor még alakítható, formálható. Aurea Mediokritas? Nem tudom. Lehet arany középszer a szeretetben? Akkor az azt jelenti, hogy nem túl hevesen és nem túl hidegen irányítgatjuk őket, míg önjáróak lesznek és egyedül is működnek? Hát lehet hogy ez így van, de kimarad belőle az emberi tényező.
Tanulmányozgattam magam és a tökfejkéket az elmúlt néhány hétben. Valahogy téma lett a kit szeret az osztályfőnök és ki szereti az osztályfőnököt. Érdekes. Keresgettem az okát miért is beszélünk erről. Először próbáltam kimondani a nagy bölcsességet, hogy én nem ugyanazzal a mércével mérem magam mint ők engem, és nem tudok egyszerre 38 embernek megfelelni, meg nyilván nem is akarok. Azt hiszem egy az iskolában ez úgy működik, hogy ha jó jegyet kapnak, vagy jó napunk van akkor a tanár is szuper. Ha meg rossz jegyet kapnak, vagy szidást, nyilván hülye a tanár. Na de ez valahol a gyerek mércéjvel mérve egyszerű és érthető. Ezért nincs olyan hogy minden jó mindenkinek. De azt hiszem nem is kell úgy lennie, hiszen ez is egy lecke és később majd úgy is új értelmet kap. Csakhogy ez a tiszta gondolatmenet megint kihagyja az emberi tényezőt.
Soha nem számítottam arra, hogy tizenéves kölyköknek egyszer csak fontos lesz az, hogy szeretem-e őket. Sőt, hogy elvárják tőlem, hogy szeressem őket, de egyformán! Azt gondoltam majd szeretem őket ahogy tudom, és ők örülni fognak. De mostmár tudom, hogy ez nem elég.
Mert nem ez a hétköznapi szeretet. Nem elég ha tudom melyik, milyen démonokkal küzd. Nem elég ha elsimítom a hullámokat amiket keltenek az ellenállásukkal. Nem elég ha rájuk mosolygok miután leszidom őket. Egyértelműbb jelét kell adnom annak, hogy nem csak azt szeretem, aki a folyosón is szóba áll velem, de nem zavar ha hosszabb ideig sem keresi valaki a társaságomat. Örülök ha rámírnak a chaten, de ha nem, az sem baj. Ha igénylik elmegyek velük a sulin kívül is egy kávéra beszélgetni, de ha eszükbe sem jutna, nem erőltetem.
Ám ebből azt látják, hogy van, akivel minden szünetben, sőt a chaten is beszélek, van akivel még kávézni is elmegyek mással meg szóba sem állok. Az ő mércéjükkel tehát vannak kedvenceim, és van akit nem szeretek. Hát kb ennyit az aurea mediokritasról :D.
Mondhatnám, hogy akkor mindegy, mert ugye nem kell mindenkinek megfelelni. Na rendben van, de akkor a hétköznapi szeretetbe bele kellene férnie annak, hogy a gyerek azt hiszi nem szeretem? Ez valahogy nem kerek.
Egyet még megpróbáltam. Elmagyaráztam nekik - legalábbis megpróbáltam - hogy mindegy mit tesznek, és elfogadom és szeretem őket. Mind a 38-at, 38 féleképpen de egyformán.
Nem tehetek másképp, mert arany középszer ide vagy oda, mindannyian az én kis tökfejkéim, akikkel közös múltunk van és már örökre marad is. Én leszek az egyik leghosszabb ideig élő emlékük életüknek ebből a szakaszából. Sok minden lesz még benne és sok minden volt is már. Lesz amikor nevetünk, lesz amikor sírunk, és lesz amikor valaki nevet, valaki pedig sír.  A hétköznapi szeretet amiben élünk az készenlétben áll és várakozik. Nem feltétlen, de nem kötődik érdkehez, csak őszinteséghez és tisztelethez. Talán ez lesz az...



Szívből jövő gumicukor


Lackóm néhány napja, egy összefirkált rózsaszín táskával állított haza. A végzős oszályába 14 lány és 1 fiú jár, szóval nem szoktam meglepődni. De láttam az arcán, hogy ez egy különleges táska.
Olyan ajándékot kapott ezektől a gyerekektől (18-19 évesek) amit tanár csak nagyon ritkán. 100. órájuk volt, és a diákjai készítettek neki egy meglepetést. 100 dolog, amiért szeretjük tanár úrat címmel. Összeírtak 100 dolgot, amiért egyéniségnek tartják, bíznak benne és szeretik. A humorérzékük egyenesen arányos a szeretetükkel, tehát azért ebből 50 beszólás :D. A kedves, aranyos, megértő, együtt érző, kitartó, kreatív, precíz mellett, olyan pontok is szerepelnek, hogy mindig betatja a sebességkorlátozást, kienged órán WC-re, hogy nem csak szeret, hanem tud is amőbázni, hogy mondani szokta, hogy lányok és fiú figyeljetek, hogy nehezen vette észre, hogy mindenki rózsaszínben volt, hogy minden reggel bezselézi a haját, hogy mindig ha aházunk, kijavít igenre, hogy Veca a kedvence az X faktorban, hogy a kávé után mindig fitt...
A táskát persze telerakták rózsaszín dolgokkal, főleg olyanokkal, amiért tanár úr szólni szokott.
Rájuk szól, hogy ne járkáljanak gumicumival a szájukban, ne játszanak szem vagy fogsor alakú gumicukorral, hogy nem túl csinos, mikor a gumiegér farka lóg kifelé a szájukból. Hogy ne írjanak már rózsaszín tollal rózsaszín lapos füzetbe, és hogy ne szemtelenkedjenek. (Ez utóbbit csak szeretné :D )
Egyszóval törődik velük. Próbál még formálni rajtuk kicsit mielőtt végképp kilépnének az iskola falai közül.
Karácsonykor nagy dolgot vittek véghez. Megszerveztek egy jótékonysági adománygyűjtést, és egy családotthon több mint 70 gyerekét ajándékozták meg. A legszerencsésebbeknek ők maguk vitték el az ajándékokat. Azt hiszem ez volt az a pont, mikor valóban összeforrtak. Lackó nagyon büszke volt a gyerekekre, mert erőn felül teljesítettek, és most egyértelművé vált, hogy a gyerekek is igazán sokra tartják, tisztelik és szeretik.
Mert bizony a 100 dolog között volt jópár megható: soha nem beszél csúnyán, mindig elmagyarázza az anyagot, sokszor felvidít minket, elkötelezett a szakmájában, szolgálatkész, empatikus, toleráns, szereti a gyerekeket, meghallgatja kínunkat, bajunkat, jószívű, megajándékozott minket karácsonyra, segített összehozni az adományozást.
Valójában ezek azok a dolgok, amiért megéri. Mikor a szeretet, amivel az ember neveli a tanítványait, visszaér. Néha látom, hogy már nagyon fáradt. A szakmai tárgyak szerteágazóak és nehezek. De olyan szorgalommal és kitartással keresi a megoldást, hogy a legnehezebb részeket is meg tudja értetni velük, hogy az tényleg megédemel némi szívből jövő rózsaszín gumicukrot.
A legszebb része a munkánknak, mikor ezt a gyerekek megértik és nem félnek kifejezni. Ez a legdrágább fizettség. A 100 mondat és a szívből jövő gumicukor.


Karácsony 4/11 módra

Csillámangyal áll az ünnepi asztalon. Az osztályomtól kaptam. Az utóbbi pár hétben annyi mindent kaptam tőlük, alig bírom el ezt a sok szeretetet :) Na jó, azért megbírkózom vele. Csodás kis tökfejek. (ilyenkor morzsikák)

Lilla rosszul lett valamelyik nap, be kellett mennünk a kórházba. Szegényke egész vasárnap infúzión volt. Szerencsére összeszedte magát, de másnap még nagyon fáradt voltam. Bár már otthon volt biztonságban apukámmal., én aggódtam érte. Ha tanítok, az eltereli figyelmemet, de áhítatra mentünk, és a nagy csendben elpityeredtem magam. Mivel vasáranap nem jutottam el a közösen szervezett színházi előadásra, hamar rájöttek mi a baj. 

Már mikor megérkeztem, Balázs rögtön azt kérdezte, hogy van Lilla.Az áhítat végén olyan szeretettel vettek körül, ami nagyon meghatott. Gyengédek voltak és figyelmesek. Ugyanúgy viselkedtek, ahogy én szoktam velük, ha látom, hogy baj van. Helga megsimogatta a hátamat és megkérdezte, minden oké-e. Ezen már muszáj volt mosolyognom. Ahogy fordultam Patrik előttem állt és óriási szeretettel a hangjában azt kérdezgette, mi a baj, mi a baj? Minden gyerek mosolygott rám, és csendben, rendezetten (teljesen szokatlan módon) sétáltunk vissza. Áhítat után, mivel utolsó nap volt, megbeszéltük mi lesz a keddi műsorok rendje, hogy kell jönni suliba, mit fogunk csinálni, mi lesz a műsor vége, stb.Egy szó nélkül benne voltak mindenben. Senkinek nem kellett mondani, hogy szerepeljen, csak azt kellett kitalálni mit csináljon. Annyira aranyosak voltak. Aztán elpróbáltuk az összes verziót és azt választották, hogy közös ének helyett, a fiúk zongorakísérettel mondanak el egy verset. Minden fiú egy-egy versszakot. Ujjongott a szívem. Bár én javasoltam ezt, nem erőltettem. De olyan jó volt, hogy el tudták dönteni melyik lesz jobb, és nem a könyebb utát választották. Utána egész nap, akármikor találkoztunk odajöttek, mondtak valami kedveset, vagy csak rám mosolyogtak, integettek a folyosón. Tartották bennem a lelket :)

Este FB-n, még rámírtak, hogy hogy vagyunk, minden rendben van-e. Beszélgettek, zenéket küldtek :). Nagyon elcsodálkoztam. Eddig úgy gondoltam, nekem igenis feladatom velük minden téren törődni. Egyesével, mind a 38 kis tökfejjel. Az a véleményem, hogy a jóisten azért bízta rám őket, hogy vigyázzak rájuk, szeressem őket. Eddig nem értettem, hogy ez oda - vissza játék. Ők is törődnek velem és vigyáznak rám. Nem nevetnek ki, nem tartanak szánalmasnak, nem gondolnak rosszat. Ma pedig folytatódott a csoda. Az én ezévi, személyes csodám. Megleptem őket egy-egy kis figyelmességgel. Készültem rá, de a tegnapi nap után mindenképpen fontosnak tartottam. De ők még jobban megleptek. Elfelejtettem megbeszélni velük, hová jöjjenek ma reggel. Beléptem a templomba és a gyerekek mindannyian ott ültek mosolyogva. Azt mondták, szerettek volna ezzel is örömet szerezni :). 

A templom után nem kellett mondanom semmit. Visszamentünk, a lányok átöltöztek próbáltak, a fiúk szó nélkül beültek a díszterembe nézni a többiek műsorát. Mikor jeleztem, jöttek elpróbálni a veset. Egyszer csak teljes csend, a gyerekek állnak körülöttem. Nellikém elém lép és egy gyönyörű csillámangyallal kíván boldog karácsonyt. A 38 tökfejem, kiabálva tapsolt, fütyölt, éljenzett. Majdnem elsírtam magam. Nem szoktam nagy ügyet csinálni az ajándékozásból és nem is szoktam elfogadni. De ez most olyan jól esett. Az a szeretet amivel adták, az a kedves, gyengéd figyelem és hogy akarták hogy érezzem szeretnek, nagyon jó érzés volt. 

A műsor jól sikerült. A napot az tette még szebbé, hogy senki nem igyekezett haza. Nem kellett fegyelmezni, figyelmeztetni. Voltak osztályok akik kabátban álltak és várták a nap végét, az osztályfőnöküket meg az agyvérzés kerülgette. Az enyémek még az ajtóban állva még egyszer elköszöntek, boldog karácsonyt kívántak, mosolyogtak egy utolsót és csak utána mentek el.

Nem mindig tudom, hogy jól csinálom-e amit csinálok. De ezek a hétköznapi szeretet csodák megerősítenek. Tudom, hogy 38 remek emberkezdeményt nevelek, akik bármikor, bárhol meg fogjál állni a helyüket.

Virtuális tértelenség

Érdekes számomra, hogy 5-6 éve nem változik az emberek hozzáállása a virtuális térben történő kommunikációhoz. Pedig már rég nem elszigetel, hanem összeköt. 

Elszigetel nyilván 16 évesen a családtól, de összeköt kortársakkal, és ha nem ez szigetelné el a gyerekeket, akkor valami más.Nekünk nem volt fészbukunk meg csetünk 10 évvel ezelőtt, mégsem töltöttük minden időnket a szüleinkkel. Szóval mondhatunk erősen rosszat a dologra, de mint sok mindenben, nekem ebben is más a véleményem

Én imádok csetelni. Nem chat-elni, és sznob módon facebook-olni. Hanem egyszerűen csak dumálni szabad időmben olyanokkal, akikekkel fizikailag lehetetlen találkoznom. 

Kedvencem, hogy a gyerekek sokszor itt találnak lehetőséget, hogy elmesélhessenek valamit amire a suliban nem jut idő. Sőt sokszor annyira jó élmények érnek, melyek kiegészítik az iskolai megismerés folyamatát. Kellemes meglepetés mikor egy-egy iskolai probléma, konfliktus, élmény úgy teljesedik ki, hogy a gyerekek veszik a bátorságot és elmondják a véleményüket. Még mindig rácsodálkozom. Pedig tudom, nekik így könnyebb, ez az ő terepük, és a távolság, a személytelenség segít őszintének lenni. Ha meg nem akarnak kommunikálni, egyszerűen nem teszik és kész.

Érdekes mikor B.Márk chaten tesz kedvesen szemrehányást, hogy kiolvasta az egész blogomat, és szomorúan tapasztalja, hogy ő és az osztálya nincs benne :D. (Most már benne van) Na róla mondjuk nem gondoltam hogy kíváncsi a gondolataimra, de kedves beszélgetés kerekedett a nagykorúság és a vodka kapcsolatáról és a chat előtt töltött péntek estéről. Felidéztünk egy nagyon vicces sztorit mikor még évekkel ezelőtt a szabadon álló villanyórát kapcsolgatták a másik (egyébként nyírségi suhanc) Márkkal, mert tudták, hogy az a teremben nyelv órán magnóhallgatást gyakorolnak, és az áram kapcsolgatásával ugyebár a magnó kicsit szaggatottan működött. Csak azzal nem kalkuláltak, hogy a nyelvtanárnak eszébe jut kinézni a folyosóra...hát így lettek ők huligánok nyilvánosan is :D

És mire jó még ez az ijesztő és ismeretlen virtuális tér? Megmutatni magunkból amit szeretnénk, reagálni gyerekek és felnőttek boldog és boldogtalan bejegyzéseire, figyelni ki van jól és kinek kell egy-két jó szó? Figyelmeztetni a feledékenyeket a holnapi feladatokra, jót nevetni néha céltalan de vicces alkalmazásokon. 

Itt szokta Dzseni megkérdezni hogy vagyok, pedig alig napi két órát töltünk együtt. Itt szoktunk jókat dumcsizni a felnőtt barátnőkkel mindenről, itt szoktunk vigaszt és reményt nyújtani egymásnak. Mert másképp nem menne. Éjszaka, távolság, család. De nem választ el, csak távolra helyez. 

Szeretem a virtuális valóságnak ezt a fura megtestesülését. Mikor egymástól kilométerekre egyszerre felnevetünk, elkomolyodunk, felsóhajtunk, könnyekre fakadunk. Mikor könnyebb lesz a másnap az esti beszélgetéstől. Ez nem lenne a virtuális tér, vagyis tértelenség nélkül. Nekem kell a fészbuk, hogy tudjam kit csapok nyakon egy nagy büdös ponttyal (persze hogy K.Márkot), kell a cset, hogy Zsuzsa barátnőmmel megállapíthassuk, aznap éppen milyen csapást mértünk az emberiségre, hogy Macival nagyokat nevethessünk a velünk történt bénaságokon, hogy Melindával megállapíthassuk milyen király az osztályunk. Gyerekek, felnőttek, barátok, ismerősök. Ez az együttlét nem elítélendő, nyilván a veszélyekre itt is figyelmeztetnünk kell a kölyköket, de  nem ez a mumus. Ezerszer inkább a virtuális tértelenség, mint a sikátor és a pia. Nyilván nem itt köttetnek a barátságok, ezt a gyerekek is tudják. De kapcsolatot tartani, lehetőséget adni a közeledésre, jókat dumálni itt nagyon lehet. 

Kedves végzős diákok!

Ma fontos leckét kell megtanulnotok, de ez már nem iskolai feladat. Az életről szól. Vannak pillanatok az életben, amelyek egyszeri, megismételhetetlen élményt jelentenek. Ezek a pillanatok általában csodálatosak, mégis mindig kicsit szomorúak. Szinte minden megismételhetetlen és egyszeri élményhez az elválás, megszűnés érzése is kapcsolódik.

Ma élitek át az első ilyen pillanatok egyikét. Egy megismételhetetlen élményt, ami elkísér majd titeket idős korotokig, s ma kezdtek elválni az öreg gimnáziumtól, mely oltalmat nyújtott négy, öt vagy nyolc évig.

A mai nappal kezdődik az a folyamat, mikor nyíltszívű, őszinte emberkezdeményekből, önálló felnőttekké váltok. Mától fogva minden döntésetekkel a saját életetekről hoztok ítéletet. A szalag, ami ma felkerül rátok, ezt jelenti. Az utolsó évet jelzi, amit együtt töltöttök, és azt, hogy érettek vagytok a végső megmérettetésre, ami után ki kell lépnetek azon a nagy, nehéz, barna kapun és egyedül menni tovább, osztályfőnökeitek és tanáraitok segítsége nélkül.

Talán ezt most nem értitek, de gondoljatok csak vissza arra, mikor ide kerültetek:


A sok új feladat között majd elvesztetek. Meg kellett szoknotok az új arcokat, tanárokat, a furcsa nagy épületet. Sokan a felvételin is úgy izgultatok, alig tudtatok megszólalni. Aztán teltek a hónapok és magatokra találtatok. Megszoktátok, hogy sokan sokfélék vagytok. Egy dolog azonban közös bennetek. A jó szívetek és az összetartásotok. Figyeltem, ahogy egymással bántok, ahogy nagyokat nevettek, ahogy néha veszekedtek. Tiszteletreméltó, ahogy egyikőtök sem maradt soha magára, mert így vagy úgy szorultatok a barátaitok segítségére, soha nem kellett senkit figyelmeztetni a szeretet parancsára. Ettől vagytok jó Kossuth-diákok.

Kedves 4/12. osztály. Sok minden eszembe jut rólatok. A közös órák, mikor eldugtátok egymás felszerelését és én jó cinkosként, direkt olyan feladatot adtam, hogy használni kelljen az éppen eldugott könyvet, füzetet, tolltartót.(Ugye Norbi?) És hiába történt ez meg sokszor, a megtréfáltak mindig egyformán értetlen arccal nézték, mi történt körülöttük. De emlékszem arra, hogy Dorka és Bogi egy percre sem szeret elhallgatni, hogy Döníz akkor is elmondja amit gondol, ha senki nem kérdezi és egyébként is állandóan a padot fertőtleníti, hogy Stefi pont sosem tudja hol járunk mert mindent meg kell tárgyalnia Reginával, hogy Alexandra a 0 pontos dolgozatnál is szeret alkudozni a kettesre, és hogy Gergő még mindig nem tanulta, meg hogy a Csók tanárnő nem a megfelelő köszönési forma egy egyházi gimnáziumban. És eszembe jut, milyen szép vizsgafilmeket készítettek. És az is, ahogy Zsanett aggódott mikor Bogi beteg lett, és hogy Dávid mindig megszólítja Ádámot a folyosón, hogy megtalálja a hangja után a helyes irányt.

Osztályfőnökötök nehéz feladat előtt állt mikor kiderült, hogy lesz az osztályban olyan, akire kicsit jobban kell vigyázni mint a többiekre, de minden olyan természetesen jól alakult. Együtt lettetek „marconák” tavaly pont ilyenkor, és ő szívesen vállalta a „főmarcona” szerepét, mert tudta, bízhat bennetek, jól fogjátok végezni a dolgotokat, mint négy éve, mindig. Az elmúlt hetekben együtt próbáltatok s ő a háttérből szeretettel igazgatta, figyelte hogy készültök a mai napra. Büszke volt rátok. Viseljétek hát büszkén a szalagot, amivel felavat titeket.

Kedves 5/13. osztály, most hozzátok szólok. Emlékszem mikor Tanár úr 5 évvel ezelőtt, elmondta a legfontosabb szabályokat Figyelem, fegyelem, tanulás. Ezt körülbelül két hétig tartotta is az osztály, aztán kezdődtek a kalandok. Sok-sok változás volt körülöttetek, de ti, akik most itt ültök végzősként a padokban, 5 év kemény munkát tudhattok magatok mögött. Tavaly már érezhető volt, ahogy összecsiszolódtatok, és az idei év már jutalom sokótok számára. Az előrehozott érettségi vizsgák mellett, szívesen vállaltatok feladatokat az iskoláért. Irénke dalait, hangját sokáig fogjuk hiányolni, és a focicsapatunkból is kiesik egy oszlopos tag, vagy mondhatnám Golyó. Emlékszem mindenre felkészültem mikor Norbival először találkoztam, aztán 5 perc után tudtam, hogy a szándékosan ördögi külső igazi angyalszívet takar, amit sokszor bizonyított az elmúlt 5 évben. Emlékszem még 0-ban beígértem, hogy hajókürtöt fogok vinni órára, hátha az elnyomja az alapzajt, emlékszem az első, közösen készített karácsonyi műsorra, amikor Perinecz Lacika gitározott a kör közepén. És emlékszem a Timi verseire, az Anett filmjére, a vitatkozós média órákra, mikor mindenkinek volt véleménye, de Gergő és Balázs volt a leghangosabb. És most látom a különbséget az öt évvel ezelőtti önmagatokhoz képest. Megtanultátok mi a figyelem, a fegyelem és a tanulás, és ezt osztályfőnökötöknek köszönhetitek, aki azt üzeni nektek, soha nem szabad elfelejtenetek, hogy a külsőség nem minden, és aki pusztán ez alapján ítél, csak a felszínt látja.

A szalagot, amivel ma felavat titeket, tekintsétek a szeretet üzenetének. Az okos, nevelő szeretetének, ami megtanít arra, hogy mi az igazán fontos dolog az életben.

Végül titeket szólítalak meg 8/12. Minden osztálynak nehéz elszakadni a gimnáziumtól, de a 8 osztályosok különleges helyzetben vannak. Mikor ide kerültetek, még kisgyerekek voltatok. 10 éves siserehad, akiket Melinda néni szeretettel és gondoskodással vett körül 8 éven át. Ti értitek a legjobban, milyen jó dolog egyházi gimnáziumba járni, milyen felemelő Kossuth-diáknak lenni. Az öreg alma-mater titeket nevelt a legtovább, és remek munkát végzett. Ahogy végignézek rajtatok, elfog a büszkeség mennyit nőttetek, változtatok. Emlékszem milyen komolyan vettétek a legkisebb feladatot is. Emlékszem Grétára népviseletben, hogy Brigire és Gittára egyszerre vonatkozik a Brigitta megszólítás, a rémült tekintetekre az első közös órákon, aztán persze a nagy nevetésekre, például mikor az órai magyarázat közben megláttam az ablakból Hajdú Lacit az utcán várakozni. Vagy mikor megkérdeztem félév táján Jucust, hogy eddig is ebbe az osztályba járt-e. Emlékszem a hétfőn a templomban hallható maradsz, maradsz-ra és sok sok kedves összemosolygásra, és munkára.

Melinda néni azt mondta rólatok, hogy ti vagytok a legszebb ékszere. Mikor bekerültetek a gimnáziumba, az, mint egy kagylóhéj zárt magába titeket védelmezően, és minden évben új és új réteget rakott rátok. Most pedig felnyitva ezt a kagylóhéjat, mindannyian olyanok vagytok, mint egy-egy igazgyöngy. Az ő legszebb ékszere. Viseljétek hát úgy a szalagot, ahogy ő a szívén viseli sorsotokat, és kövessétek a példát, amit tőle tanultatok hitről, szeretetről, megbocsátásról.

A szalagavató egy beavatás kezdete. A felnőtté válás szertartásának első lépése. A szalag, ennek szimbóluma. A sok apró emléké amelyeket őrizgetünk még egy darabig, aztán megyünk tovább. A mai nap arról szól, hogy ezeket az emlékeket felelevenítsétek és újra szívetekbe zárjátok, hogy további utatokon elkísérjen, és büszkén viselhessétek a szalagot, mint igaz szívű, jó Kossuth diákok.

Üzenet és kódolás

Médiából, a kommunikáció az első téma minden évben. Szeretem, mert hamar közel hozza az új diákokat. A kódolás dekódolás kérdésénél ugyanis sok hétköznapi példával, könnyed beszélgetésnek tűnik a komoly kommunikációelméleti kérdéskör. 

Volt már gyerek aki azt mondta, hogy szerinte nagyon durva, hogy a fejében egy tanár lakik, aki tudja a mondatait, olyan gyerek is volt már, aki azt kérdezte, hogy beszéltem-e óra előtt az anyukájával, mert a héten pont ezek a mondatok hangzottak el. Szóval van néhány paranoiás kamaszunk de nem probléma. Az idén egy kislány rémült tekintettel nézett rám a folyosón és közölte: Ez nagyon durva volt, mint otthon! 

A következő a példa: 

Gyerek: -Anya várnak a haverok 5-kor, el kell mennem(szeretnék, akarok, focizni, bicajozni, moziba, plázába, melyik családban hogyan). 

Anya: - Majd ha rend lesz a szobádban. (Vagy: addig sehova nem mész míg rendet nem csinálsz a szobádban stb.)

Majd ajtócspkodás, veszekedés, gyerek kupit dobja a szekrénybe, ágy alá, szekrény tetejére stb, ajtó becsap, elmegy, vagy ajtó becsap marad és hallgat. Anya nem érti mi baja van, csak azét kérte rakon rendet. Ez jó példa a kódolási különbségekre, hogy miért, azt részletezem média órán :), de a kölyköknek tetszik, motiválja őket.

Hogy mennyire az ma esett le. Családi nap volt az iskolában. Az udvarra néző ablakban a 8/10. néhány bolondos tagja bohóckodott. Mikor szóltam, hogy aki kiesik, az nagy bajban van, és a műanyag tányérokat sem szeretném az udvaron megtalálni, megkérdezték, mi a helyzet, ha ezt az üzit félrekódolják és azért is kidobják a tányért, vagy rosszul kódolják és nem értik meg, stb. 

Szeretem ezt a fajta mókát. Megértették amit tanítottam, felfogták, beszéltek róla, és vissza akartak jelezni. Mikor látták, hogy veszem az adást, "hihetetlen tudásukért", szerettek volna azonnal egy ötöst. Persze a kód szó kimondásáért nem jár ötös, de a követekező kérdésük aranyos volt: Legalább akkor a blogra felkerülhetünk? Hát persze tökfejkéim :) és gratulálok a Nagy Fakanál Díjhoz...

Krízis, kontraszt, katarzis

Megnéztem a Kontraszt kiállítást. Jeges rémület fojtogatott mikor kijöttem. Nem a látvány ijesztett meg, hanem a tudat, hogy a gyerekek is látni fogják. Ritkán fordul elő de hirtelen nem tudtam mit kell tennem. Meg kell engednem, hogy megnézzék? Menjek velük, legyek ott mikor kijönnek? Vagy mi legyen? 

Aztán,  ahogy eltelt néhány óra megértettem, hogy sajnos ez nem egy horrorfilm, hanem a valóság, amit tudniuk kell. Sokmindenért. Hogy ők ne legyenek ilyenek. Hogy ne kelljen félniük ilyen emberektől, hogy ne váljanak áldozattá, elkövetővé vagy egyszerűen csak boldogtalanná.

Nem sírtam mikor kijöttem. Kerestem valamit amin nevetni tudok, abba kapaszkodtam. Aztán hazaérve már igen, mikor meséltem mit láttam és újra átéltem. A legnehezebb az volt, mikor a suliban beszéltünk róla. 

A  gyerekek őszintén kérdeznek. Kell a magyarázat, a beszélgetés ezután. Szerencsés az aki hazamegy és van kivel kibeszélni, van kinek azt mondani, hogy gyere el te is anya, apa, mama, papa. De sok gyereknek nincs. És az ő kérdéseik fájdalmasak. A miértekre válaszolni kell. A legfelszabadítóbb az volt, mikor az enyémekkel beszélgetve kicsordultak a könnyeim az őszinteségtől. Mikor látták, hogy ez nem szégyen, sokukból előtörtek a könnyek. Az apjára feltekintő kisfiú, a gyermekének rossz példát mutató szülő, az anyját bántalmazó felnőtt nő, a meggyilkolt, abortált gyermek feletti olthatatlan gyász érzése kavargott mindannyiunkban. 

Az utolsó szoba, a nagy kérdéssel, nem adott választ, de mutatott egy utat. Az én gyermekeim megértették, hogy volt már aki fiát adta azért hogy bűnösök élhessenek és megváltást nyerjenek. 

A legnagyobb teher azonban, hogy ez után a kiállítás és beszélgetés után van gyerek akinek ebbe a pokolba kell hazatérnie. Ez a jeges rémület még mindig szorongat ha rá gondolok. De akkor is látniuk kellett. Talán szembesültek saját nehézségeikkel is, de tudják ők hogy ne tegyék ezt, és mit tegyenek helyette. 

Egy dolog biztos már bennem, bár még mindig zavarosak a gondolataim. A jó irányt kijelölve, felismerik a kontrasztot a jó és a rossz között. A szembesülés krízise után, a felismerés katarzisának kell következnie. Az iránynak, amit a szeretet jelöl ki.

A medve nem játék

Kárpátalja az élmények tárháza volt számomra. Utoljára talán pont egy éve, Prágában nevettem ilyen sokat. Csodás három nap. Olyan jó így indítani a tanévet. A kollegákkal, barátokkal átélt móka és a hívószavak, melyek a legnehezebb napokat is megédesítik majd. A történelmi helyek Verecke, Munkács, Huszt megalapozták a hangulatot, de a kalandok, a függőhíd a Tisza fölött, amin ugráltunk, a GAZ-os túra a Tisza-forráshoz, ébredés Yaszinjában egy felhőbe burkolózott hegytetőn. És a legfontosabb!!! Az örök tanulság, amit kedves idegenvezetőnk osztott meg velünk a sós uborkán és a vodkaivás módján kívül: A sör nem ital, lánygyerek nem gyerek, az asszony nem ember, és a MEDVE NEM JÁTÉK!!! :)

Otthonról, Haza

Megjártam Vereckét. Az utitársak között barátok, kedves ismerősök, magyarok, székelyek. Álltam a hágó tetején, körülöttem félszáz magyar. Azt hittem sírni fogok a meghatottságtól, de nem. Valami hihetetlen erő szállt meg. Nem meghatottságot éreztem, hanem erőt ahhoz, hogy magyar legyek, ember legyek. Néztem a kárpátokat, a tájat, a napot, éreztem az erős szelet, a friss, hideg levegőt, és megértettem miért ezt a hazát választotta nekünk Árpád.

Dühös voltam, hogy nem vihetem el oda csak úgy a gyermekemet vagy az osztályomat és engem sem vihettek el a szüleim. Éreztem a trianoni fájdalmat, amit felelősített, hogy körülöttem a Nagy Magyarország másik végéről, Erdélyből érkezett magyarok zengték a magyar s a székely himnuszt.

Nem meghatott voltam, büszke, dühös és konokul akartam, hogy Verecke az enyém is legyen, fizikai határok nélkül. A lányomra gondoltam aki 6 éves és már tudja hogy Magyar. A gyerekekre akiknek tanítom a világ legszebb nyelvét és az irodalmat mely megemlékezik a hágóról, ahol a magyar lovasság betört a Kárpát-Medencébe. 

Aztán láttam az emlékművön festékmaradványokat, baltával és vésővel ejtett sebeket. Az irredenta szélsőséges támadások nyomai. Isten-e vagy ember, aki elhatározta, hogy így legyen? Gyalázzák a szent helyet ahol megérkeztünk a hazánkba, amit szétszakítottak és soha nem engedik hogy újra egységes legyen. 

Csoda, mikor a Kárpátok gerincén járva, meghallva a magyar szót odajönnek emberek és örülnek, hogy találkozunk. Nem barátok, még csak nem is ismerősök. Soha nem látott emberek, akiknek magyar szíve az enyémmel dobban. Akármilyen határokat állítottak közénk, a szívünkbe, elménkbe nem férkőzhetnek be. 

Mostmár tudom, hogy ezek az emberek erős, igaz Magyarok. Legyenek Erdélyben, Kárpátalján, a Vajdaságban, a Felvidéken vagy bárhol a világon, ahol küzdeni kell azért, hogy Magyarok lehessenek.

Bárhová megyek, ha ilyen emberekkel hoz össze a sors, tudom otthonról haza érkeztem. Oda, ahol a magyar szülők, magyar tanárokkal közösen, két kézzel építenek iskolát a magyar gyerekeknek. Ahol azért emelnek líceumokat, hogy szórványokban élő magyar gyerekekre vigyázzanak és jövőt biztosítsanak nekik. Ahol nem kell megmagyarázni semmit, mert a magyarság és a szeretet magától értetődő. Ahol nincs a mosoly mögött érdek és haszon. Én ott érzem otthon magam.

Szösszenetek nyelvtanóráról

A szünetben kezembe akadt néhány elrakott korábbi dolgozat a gyerekektől. Ami mókásabb, el szoktam rakni, jó rátalálni néha. Ötödik-hatodik osztályban sok a leíró nyelvtan, azaz sok a dolgozat. Volt egy kissrác, aki nagy haragban volt a magyar nyelvtannal, ám igen találékony lévén igyekezett új nyelvi rendszereket alkotni. Hát emlékezetes:
Szófaji meghatározás: messze: közelítő főnév
Alaktani elemzés( tehát: szótő+ toldalék meghatározás): futhat: fut: ige + hat: számnév
Emlékszem itt megkértem, tagadja le, hogy én vagyok a magyartanára :)

Virág Mátékámtól

Máté az egyik legkülönlegesebb figura, akivel életemben találkoztam. Különleges helyet foglal el a szívemben, mert ő ébresztett rá, hogy tanárnak lenni nem annyi, mint azt addig gondoltam. Máté ugyanis egyszer elveszett. Annyira féltettem, hogy nem bírtam magammal, keresni kezdtem: azonnal, mindenhol. Nem ettem, nem aludtam napokig, nyakamba vettem a várost és éjjel nappal mentem, hogy meglegyen. Közben imádkoztam, hogy bárhol is van, vezesse vissza hozzánk az Úr, és ne legyen baja. Arra gondoltam mikor le akartam feküdni aludni, hogy vajon van egy hely ahová lefekhet? Mikor leültem enni, hogy vajon van mit ennie, vagy éhezik? Mikor a lányomra néztem, eszembe jutott, hogy vajon nem bántotta-e valaki, hogy tudja-e hogy én megvédeném bármitől ha itt lenne? Végül meglett. Ez egy ajándék, hiszen bármi történhetett volna vele, de szerencsére csak egy leckét kaptunk a sorstól, hogy addig becsüljük meg, amíg itt van.
Ez már régen volt. Azóta Máté magára talált, és nem csak átvitt értelemben. Kinyílt, mosolyog, tanul, barátai vannak és tudja különbséget jó és rossz között. Hihetetlen változást élt meg Mátékám, becsületére váljék.
Ma bizit osztottam. Kirándulás már lement, az osztályátlag javult, még a kiránduláspénzből is kaptak vissza, szóval a hangulat oldott volt. (Persze az övék mindig az...)
És Mátékám, az osztály előtt megajándékozott egy csodás virágcsokorral, és azt mondta, "Nórától(ő a nővére) és tőlem, az egész éves munkáért."
Hát ha valaki két évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy Máté virágot hoz nekem mosolyogva, és megköszöni a munkámat, kinevetem. Most is nevettem, de a boldogságtól. Annyira jól esett látni hová jutottunk. Hát csak megérte kivárni, hogy ember legyen belőle. Köszi Máté :)


Ja, bocs
Melindám ma figyelmeztetett, hogy egyébként nem Zsuzsci, hanem Zsuci néni...ja bocs, ez sokkal jobb hi-hi :)

Osztálykirándulás: Zsuzsci néni

Hogy mit szeretek a legjobban bennük? Már nem tudom megfogalmazni, ami azt jelenti, hogy mindent. Kirándultunk, és nagyon nagyon jó volt. Tündérien viselkedtek, mókáztak, nevettek és egyszerűen csak jók voltak. Persze megérik a pénzüket, de hát ki nem érte meg 16 évesen? Még azt is aranyosan csinálják. Én meg mint szigorú osztályfőnök, motozok, elkobzok, visszarakatok a bolt polcára, tiltok és szabályozok. Persze mindent nem lehet kivédeni, de tudom, hogy így bajuk nem lesz, amit meg így is véghez tudnak vinni (mert persze a 16 évesek mindig megoldják :) ) az már nem életveszélyes. Persze aludni nem aludtak. Én igen. Ők meg röhögtek hajnalig. Jó nekik. Mi az eredmény? Néhány közös élmény, nagy röhögések és lassan előbújó fürkésző tekintetek, kedves gesztusok. Elkezdték szeretni egymást. Már figyelmesek akkor is ha nem szólok, tudják ki mufurcabb kicsit, már mosolyognak elnézően egymás butaságán, és védik, segítik egymást. Összekapaszkodva sétálnak (Persze Balázs közben taperolná a lányokat ha hagynák, de nem hagyják), a fiúk előreengedik a lányokat, a lányok szurkolnak kicsit a meccsen, szolidárisan érdeklődnek az eredményről. Játszanak...az életet játsszák. Én már érzem, nem csak nekem fontosak, egymásnak is. A buszon már egy kupacban ültek 26-an, kártyáztak és persze sikongva röhögtek. Már velem is beszélgetnek. Kérdeznek, figyelnek, hallgatnak. Nagy kincs. Most először gondoltam azt, hogy sajnos már csak két év és elmennek. Míg én méregetem őket, ők nevet keresnek nekem. Persze én kezdtem, mert Judittól megkérdeztem, hívhatom-e Jucinak. Hát ez nagy siker volt. Ők indultak a Zsuzsa nénitől, amitől még víz is kiver, a Zsuzsi néninél már beígértem Balázsnak egy nyakast, de a lányok kontráztak, Zsuzsika néni lettem átmenetileg. (mondjuk 1 percig) Aztán már annyira röhögtek, hogy felhangzott a Zsuzzsantó néni, de Melinda még tudta fokozni. Megkérdezte: Hívhatom tanárnőt Zsuzsci néninek? Hát azt hiszem hiába tiltakoztam és szemtelen kölyköztem le őket, annyira nevettem én is, hogy már nem vették komolyan. Fura név, de én tulajdonképpen fura vagyok. Zsuzsci néni, a fura osztály, fura osztályfőnöke. Sajna már csak két évig.

Kezdődik, már megint...

Csönd van. Az évszázados ablakokon beáramlik a múlt. Még egy nap és újra elözönlik a folyosókat a gyerekek. A magasztos árnyak helyét újra elfoglalják a mindennapi zajok. Persze a magasztos árnyak ezt egyáltalán nem bánják. Ebből táplálkozik az iskola. Ebből kel új életre újra és újra minden szeptemberben.

Szeretek ilyenkor sétálni a folyosókon. A „Főnix-lét” miatt ez a csend nem ijesztő, inkább reményteli. Szeretem megnézni a korábbi évek néhány tablóját. A végzősök mosolyát hívom én érettségiző arcnak. Minden év tavaszán megjelenik rajtuk. A feszültség, a remény, a félelem kifejezése. De annyira igyekszenek mosollyal palástolni. Ettől kicsit groteszk az arckifejezésük…Aztán nyár végén, vagy szeptemberben jönnek a büszke főiskolások, egyetemisták, dolgozó vagy útkereső emberkezdemények. Ilyenkor már annyira nyugodtak a középiskolai énjükhöz képest. Mintha az érettségi vizsga valóban beavatási szertartása lenne a felnőttek világának…

A nyár utolsó hete mindig zaklatott. Készülök. Felidézem a már „meglévő” osztályok, csoportok hangulatát. Visszaidézem, hogy kell rendet csinálni, figyelmet felkelteni, kire kell rámosolyogni még a legszigorúbb pillanatban is, nehogy más terhét is magára vegye. Kit kell ellátni időnként néhány virtuális fülessel, hogy ne engedje el magát a legnehezebb időszakokban. Melyik osztálynak van szüksége néha egy kis beszélgetésre, kik tudják tartani a legkeményebb tempót is, és kiknél kell megállni kicsit gyakrabban.

Izgulni szoktam, sőt néha feszült is vagyok. Kíváncsi vagyok az új diákokra és magamra is. Hogy vajon fog-e menni az idén is? Meg tudom-e majd oldani újra. Meg tudok-e felelni magamnak?

Aztán az első csengővel, ez elmúlik. Mint a vizsgadrukk. A tételhúzás után már nincs min izgulni. Csinálni kell, hogy a legjobb eredményt érjük el. Mikor becsapódik utánam az iskola ajtaja, és újra tennem kell a dolgom, minden rendben. Csengőre bent vagyok, rendet csinálok, mosolygok, szidok, tanítok, magyarázok, kérdezek. Szeretek, amennyire csak bírok. Hiszem, hogy ezt érzik.

Csalódtam már gyerekben, de tudom, hogy ez hozzá tartozik az életünkhöz. Biztos vagyok benne, hogy diák is csalódott már bennem. Egy tanár soha nem tud megfelelni minden gyereknek. Sokáig akar. Aztán megtanulja, hogy a gyerekek önmagukhoz mérnek minket: jó-e nekik, amit teszünk, megkönnyíti-e az életüket – mármint szerintük. De ez, nem a mi dolgunk. Soha nem törekedhetünk arra, hogy bármi áron szeressenek, mert azzal nem csak önmagunkat csapjuk be, de a ránkbízottak életéből is elvesszünk. Pont azt a pluszt, amit jó iskola képes adni. Kiegészíteni az otthonról hozottakat és felkészíteni az életre.

Mindig valami hasonlót gondolok végig, mikor először indulok órára. Aztán ezeket a gondolatokat is hamar félresöpri az élet:

Benyitok, Olivér Mátét hergeli, Enikőnek megint megszaladt a szemceruzája, Fruzsi és Patrik egymásnak ordibálnak a terem két végéből, és műanyag palackkal dobálóznak, Eszter, Melinda, Helga és Zita véget nem érő traccspartijukat folytatják fennhangon. Mindenki hangosan vihorászik, Balázs üvöltözik. A csengőt persze most sem hallották, észre sem veszik, hogy bejöttem. Aztán Patrik rámnéz, azaz észleli, hogy „Itt az osztályfőnök” és mint űzött vad igyekszik a helyére, mint egy „áldott jó gyermek”. A többiek mikor felfogják a menekülés okát, gyorsan rendeződnek, és hang nélkül várják, hogy közöljem újra: Fiaiam a szünetnek már vége, tessék úgy viselkedni, mint a normális gimnazisták. (halk kuncogás, mert szerintük ilyen nem igazán létezik) Én kívül szigorúan, magamban hangos, boldog nevetéssel nyugtázom, hogy minden rendben, mindenki jól van és az idén sem fogják megkönnyíteni a dolgomat. Kezdődhet a tanév!

Csoportos Tanárölelés!

Elballagtak. Jókedvűek voltak, izgatottak és meghatottak. Még a legvagányabb focista lány is gyönyörűre volt „maszkírozva”. Felnőttnek tűntek és egy pillanatra teljes tudatában voltak annak, hogy elmúlt. Őszintén…ez volt a nap kulcsszava. Az őszinteség. Igazi könnyek a búcsúbeszédek alatt, aztán a felszabadult kicsit túl hangos taps és nevetgélés az emlékérmek, díjak átadás alatt.

A templomból visszaérve az ősrégi falak között várakoztunk néhány alsóbb évfolyamossal, hogy a végzősök távozása után az ünnep utolsó virágmaradványait közös erővel eltüntessük. Közben felnőttnek tűnő végzőseink családtagjaikkal, barátaikkal körbevéve, már-már megdicsőülve szép lassan szivárogtak kifelé az óriási virághalmok mögött.

Ekkor kezdődött…érkeztek a mosolyok, a hangos „csókolom tanárnők!”, a kis huncut odahunyorítások. Jól esett. A sok közül kiválva egyik felnőtt férfinek tűnőm, gyermeksége minden naívságával és őszinteségével odasietett és igyekezett megajándékozni egyik virágcsokrával, amit a ballagására kapott. Mosolyogva hárítottam, és próbáltam magyarázni, hogy miért nem fogadhatom el az őt illető virágköltemények egyikét sem. Nem ellenkezett, mert tudta, hogy értem a szándékot. Meg akart ajándékozni!!! Megköszönni mindent. Mindent, amit kapott és amit tanult. Pedig nem bántam velük kesztyűs kézzel. Sosem szoktam. Őszintén és okos szeretettel igen. De pátyolgatással, „kegyelemmel” nem. Arra tanítom őket, hogy nem félni és siránkozni, hanem küzdeni kell, erőnk teljéből. Akkor nem történhet semmi rossz. Mindig nevetnek, hogy vajon mikor látnak majd meghatódni…mikor megállt mellettünk egy másik „majdnem érett”, ünnepélyes arckifejezéssel arra kért engedélyt, hogy két puszit adhasson…és jöttek a folyosón egymás után és csak meg akartak ölelni, mert tudták, ez az őszinte elköszönés. Most még csak egy pillanatra, mert a közös munka majd csak az érettségi után ér véget, de így zárták le: Szeretetben…meghatott… nagyon.

Elég jól eligazodom a média világában, de tanárölelésről csak ritkán hallok. Pedig tudom, hogy több száz, több ezer pedagógus kollegám élte át ezt a felemelő érzést, a napokban. Sőt az ilyen csoportos tanárölelés gyakori. Legkésőbb évente ismétlődik és sok ezer diák és tanár között jelent egy életre szóló közösséget. Már évek óta tudom, miért ismerik meg a tanárok felnőttként is a régi diákokat…

Ezek a pillanatok erősítenek meg, jól döntöttem. Felháborít, mikor azt sulykolják az emberekbe, hogy csak az jelentkezik tanárnak, akit máshová nem vesznek fel és csak azok maradnak a pályán, akik gyengébb teljesítményük miatt nem tudnak máshol elhelyezkedni. Kikérem magamnak…és minden pedagógusnak…de tulajdonképpen nem érdekel mit gondolnak azok akik életükben nem láttak közelről középiskolást, pláne pedagógus szemszögből. Akik nem érezhették soha, munkájuk hogyan érik őszinte öleléssé az évek során. Remélem ezek a fiatalok azt is fogják tudni még évek multán is, hogy a nyelvújítás során hogyan hoztak létre új szavakat és mi a különbség a metafora és a hasonlat között. De abban biztos vagyok, hogy fogják érteni, hogyan kell tenni a dolgukat és mit jelent az igazi tiszteleten alapuló szeretet, mi a kitartás, és a kemény munka utáni jóleső büszkeség.

Az igazi tanárnak ez a fizetség és nem pár ezer plusz forint. És igen, én ezért büszke vagyok arra, hogy tanár vagyok…köszönöm gyerekek. 

Szinonímák :)

A tanári pályának hihetetlen mókás vonulata is van. Persze az adott helyzetben az ember igyekszik megőrizni a hidegvérét és nem nagyon kinevetni a gyereket, de néha...ez sajnos nem sikerül. 11. osztályban, nyelvtan gyakorló óra. A tananyag a szavak első és másodlagos jelentése, homonímák, szinonímák stb. Gondoltam bemelegítésnek jó lesz egy kisebbeknek való feladat. Két feladvány megoldása, ugyanaz a szó. A gyerekeknek tetszett a ráhangolás, egyszerű, de motiváló feladat. Elérekztünk egy kicsit gondolkodtató megfogalmazáshoz. 1. Egy Magyarországi település, 2, végtag nélküli ember. A megoldás: Lábatlan. Megyünk tovább, egyszer csak az egyik, nyelvtanból mondhatni inaktív, diákom hátrafordul és döbbenten kérdezi meg: TÉNYLEG van olyan városunk, hogy Nyomorék?....a döbbent csend után sajnos nem bírtam magammal. Könnyekig röhögtem, de szerencsére a diákom nem haragudott meg. Miután újra kaptunk levegőt, közölte, hogy nyugi, csak viccelt...na persze...:)

-->

Tanárnak lenni

Tanárnak lenni kicsit olyan, mintha színész lenne az ember, és soha nem fogynának el a szerepek.  Néha anyát kell játszani, majd barátot. Máskor katonatisztet, jósnőt, fenyegető veszedelmet. Aztán új nap, új szerep: tudós, kutató, nevelőnő, lexikon. Bármi, ami az életben fontos lehet.

Tanárnak lenni remek, mikor a diák végre megérti mi az a globális kohézió.

Tanárnak lenni jó, mikor az ember visszahallja a mondatait egy feleletben, órán, az érettségin.

Tanárnak lenni felemelő, mikor a gyakorlaton megjelenő főiskolai hallgató, az én diákom volt, és lám tanárnak tanul.

Tanárnak lenni csodálatos, mikor a tinédzser bábjából kikandikál az EMBER.

Tanárnak lenni boldogság, mikor a gyermek magára talál és elengedett kézzel is tud élni.

Tanárnak lenni nehéz, mikor a diák sokadjára sem érti, mit magyarázok neki és főképp miért.

Tanárnak lenni fárasztó, mikor tanítás helyett papírmunkára kell pazarolnom az időt.

Tanárnak lenni bosszantó, mikor a rendetlenek szerint még mindig vicces fura hangokat kiadni magyarórán.

Tanárnak lenni hülyeség, mikor megkapjuk a fizetést és többször megyünk el ugyanarra a továbbképzésre.

Tanárnak lenni borzasztó, mikor a szülő nem hisz saját gyermekében.

Tanárnak lenni fájdalmas, mikor a gyereknek fáj gyereknek lenni, és nem segíthetünk.

Tanárnak lenni könnyebb, mint gyermeknek.

Tanárnak lenni annyi, mint életelixírnek lenni. Reményt csepegtetni a gyermekszívekbe. 

-->

Verebek

Az én verebeimre sok mindent lehetett mondani, de hogy szürkék lettek volna, azt biztosan nem. 35 őrületesen csivitelő izgatott 14 éves sajtkukac. Mindig van valakinek mondanivalója, kérdése, más meglátása. Mikor elmondom mit kell csinálni, legalább kettő jelentkezik, hogy megkérdezze mit kell csinálni.

Ez leginkább azért van, mert csak úgy tűnik, hogy csendben figyelnek. De míg felírok a táblára két szót, legalább egyszer hátra kell szólnom, hogy figyeljenek. Nagyon komolyan azt gondolják, hogy ha nem őket nézem, nem hallom, hogy beszélnek. Na én így kaptam őket. Azóta sokat javult a helyzet, ma már tudják, hogy ha két csengőszó között nem mehetnek ki, azt nevezzük tanórának. Ilyenkor általában van bent egy felnőtt is, az meg a tanár.  Sokszor úgy éreztem, hogy könnyebb dolga van egy tanító néninek a kis elsősökkel, mint nekem a gimisekkel.

Aztán persze rend lett. Összeszoktak, engem is megszoktak és már nem volt mindig nehéz. Már különbséget lehetett tenni a komoly gond és a rendetlenkedés között. Sőt sokszor már jók voltak…mondhatni szeretetreméltóak. Aztán eljött az első pillanat, mikor már együtt nevettünk. Készültünk a verébavatóra, próbáltuk az esküt, a műsort mindenfélét. Próba ide, készülés oda, az ünnepélyes avatáson aztán az összes gyerek Kovács Lénává vált…

- Én Kovács Léna – kezdte egy diák a szöveget, mire az össze elsős a saját neve helyett, az övét visszhangozta, majd mindenki úgy meglepődött, hogy teljes csend lett. Persze az eskü folytatása előtt két perc nevetési szünetet be kellett iktatnunk.

Ezt a közjátékot már majdnem elfelejtettem. Az idei verébavatón ültem a gyerekek között és néztük az elsősöket. Az enyémek már olyan nagynak tűntek. Persze csivitelnek még, de türelmesebbek. A nagyobb bölcsességével figyelték az elsősöket. Franciska rám nézett, és elmesélte a tavalyi esetet. Olyan aranyos volt. Mintha száz éve történt dolgokról mesélne. Mindig kapkodja a levegőt és gyorsan túl akar esni a mondanivalóján, most meg úgy mesélt, mintha felnőtt lenne. Ahogy felé voltam fordulva, láttam sok gyerek arcát, mozdulatait, mosolyát. Észrevettem mennyit nőttek tavaly óta. Komolyabb vonások, meglepően csöndes  történetek, összemosolygások. Tudják mit kell tenniük, akkor is, ha nem vagyok ott. Már nem cseleznek. Őszintén vállalják a hibákat is. Az izgő-mozgó verebekből, figyelő szempárok, önálló lépések lettek. Rám mosolyognak, és már látom a szemükben a bizalmat, a szomorúságot, a reményt, a kételyt. Már tudom, hogy nem nekem akarnak megfelelni, hanem maguknak. Arra gondoltam ha gólyák lesznek, hátha a saját nevükkel tudnak majd esküt tenni. :)

 

Érted a kérdést?

A lelki táplálék sokféle lehet. Az első kört bicikliző gyermek boldog nevetése, egy könyv néhány nekem szóló sora, egy régen halott dallam, egy titkos, csendes ima a mindennapi rohanásban. A lelki táplálék lényege, hogy vegyük észre és fogadjuk be. Ha vágyunk rá, tudatosan tápláljuk lelkünket, az megerősít. De a lélek furcsa találmány. Jobban örül a meglepetésnek, az ellopott pillanatoknak. A bajnok arcán lefutó könnycseppnek, a vérző térdre "gyógypuszit" adó anyukának a játszótéren, a nénit átsegítő nyegle tinédzsernek, vagy akár a testvéri szeretet megnyilvánulásának. Néhány napja egy bemutatkozó beszélgetésen egy testvérpárral találkoztam. A kisfiú 10, a kislány 9 éves. A beszélgetésen izgultak, egy kérdésre a kislány nem felelt, csak hallgatott. Testvére, akinek szintén koncentrálnia kellett a saját kérdésére, odafordult, és halkan azt mondta: "Gyerünk, menni fog. Érted a kérdést?" A lelkem újjongani kezdett. Tudtam, hogy mindketten tudják, hogy a kislány tudja a választ, de a fiútestvér azt is tudta, hogy huga fél. Nem törődve magával, szeretetével megnyugtatta, felsegítette testvére lelkét. Az eredmény persze kegyelmi. A kislány megnyugodott, tudta a választ. A kisfiú pedig máris tudja a választ az élet legfontosabb kérdésére. A "szeretet nem fuvalkodik föl, hosszútűrő, kegyes". Ő az volt, s a célvonalat ketten együtt lépték át, győztesen. Aznap ez volt az én lelki táplálékom.

Kismadár, Kisvirág

Hogy a 10. osztályos gimisek lelkivilága milyen, azt mindenki tudja. De az, hogy mit várunk el egy ilyen korú gyerektől, az annak függvényében változik, mennyire emlékszünk rá, milyenek voltunk. Az én tizedikeseim pont olyanok amilyennek lenniük kell: borzasztóak :) Sokszínűek, nevetősek, hisztisek, vagányak, érzékenyek. Kis töfejek. 33 féle lélek, 33 emberkezdemény. Egy már biztos, jók. A lelkük tiszta, a szívük bátor. Ma napközben rohangálok egyik épületből a másikba. Egy pillanatra lefékeztem az épületek között, már csengetés után. Még az ablakból láttam, hogy az nyémek már készülődnek, bent a matektanár. Legnagyobb megrökönyödésemre Virágom, kifelé igyekszik. Már készítettem a hangszálaimat, hogy rendre utasítsam, de megelőzött, és mondta is a mondanivalóját. A tenyerét mutatta, amiben egy apró, bolyhos madárfióka üldögélt. Találta az iskolaudvaron és nem találta meg a fészkét. A tündérkém azt gondolta, fel tudja nevelni a kis rozsdafarkút, és vigyázott rá, amíg odaértem, hogy megbeszéljük mi legyen a madárral.

Hihetetlen mi rejlik még ezekben a tiszta gyermekszívekben. Sokszor olyan sorsokat cipelnek magukon, akár a fészekből kiesett fióka. Küzdeniük kell minden napért, minden falatért, minden mosolyért és legfőképpen önmagukért, de mindent félretéve képesek megmenteni egy madárfiókát a biztos haláltól.

Sajna a rozsdafarkút nem tudja felnevelni, de jó helyre téve a szülei meghallva csipogását, még tudják etetni valameddig. Letettük oda, ahol találta, és elmentünk. A követekző szünetben ugyanott találkoztunk. Virág rögtön megkérdezte: Tanárnő hol a kismadár? Erre mit válaszoljak? Azt mondtam neki, elrepült. (A sajátomnak is ezt mondtam volna.) Nem tudom elhitte-e, de továbbment. Remélem, ha neki lesz szüksége arra, hogy megtartsa valaki a tenyerén, ott áll majd mellette akire szüksége van. De azt is remélem, hogy ez a jó szándék és gondoskodás megmarad benne örökre. Én nagyon büszke vagyok rá.