Az egyik kedvenc napom

Tudom szentségtörés, de az egyik kedvenc napom az évben szeptember 1. Mindegy mivel kell szembenézi augusztus utolsó napjaiban, mindig nehéznek tűnik. De mikor megtelik gyereklélekkel minden folyosó, minden év eleji kínlódásom elszáll.

Imádok reggel az udvaron át érkezni. Látom, ahogy hamarabb érkeznek a kicsik és nagyok, hogy még legyen idő egy gyors focira, még egy kis dumcsi az udvaron, aztán futás csengőre és egy pillanat alatt csend.

Szeretek végigsétálni a folyosón. Hallom, ahogy a kollégáim tanítanak az ajtók túloldalán. Mosolygok mikor a csendet megtöri egy egy nagy kacagás főként a végzős termek előtt. Ők már ilyenkor is lazák. Tudom, hogy valamelyik kollégám munkája épp áldássá válik, és kitörő felhőtlen kacagásban száll vissza oda ahonnan érkezett. Vagy hallom a nagy csendet és együtt érzek az épp vért izzadó felelővel. Küldök egy sóhajt az ég felé, hátha segít rajta.

Látom a helykereső újakat a büfé előtt tétovázni, ahogy a rutinos kisebbek simán betolakszanak eléjük sunyi mosollyal, mert ők már tudják, hogy a mindig bent tanyázó nagyfiúk a hangulat kedvéért járnak oda, nem sorban állnak. Nekem is mindig van néhány hírük ha arra járok: Tanárnő kiiratkozok. Mire én rutinosan: Nincs nekem olyan szerencsém…A többi meg nyerít a meggondolatlan gyorsnyelvűn. Minden évben meghallgatom a folyosói séták során, hogy az idei szalagavató lesz a legjobb, bár a fiúk még nem tudják ugyan a koreográfiát (mert velük persze mindig csak a baj van) de mire kell meglesz. (megnyugtató tudni)

Látom, ahogy a nevelés célba ér és kitérnek egymás útjából, bocsánatot kérnek, ha összeütköznek, ahogy a nagyok félreállnak, hogy a kicsik el tudjanak menni a szűk folyosókon. Mindig van olyan, hogy egy szipogó kisebb körül néhány nagyobb próbálja kideríteni miért szontyolodott el. Tudhatom, hogy ha füzet, ceruza, körző, vonalzó, tornapóló a sírás oka, hamarabb kerül, mint ahogy megtudná egy felnőtt. Mert adnak egymásnak. (Néha gyanús a büdös, giga méretű póló az 5. osztályosokon tesi órán, na de a szándék nagyon rendben van.) Ha nem tudják megoldani, jönnek szólni vagy hős testőrként hozzák a kisebbet.

Sok kedves pillanat van ilyenkor. Ahogy az új könyveket magukhoz ölelve trappolnak izgatottan az udvaron. Szagolgatják, nézegetik. Békebeli pillanatok ezek és mindig ismétlődnek (persze aztán van, amelyik könyv ugyanebben az állapotban kerül elő év végén a gyerek padjából, tudom én).

 Mindig van gyerek, aki kicsit éppen elveszett. Elkavarodik az osztálytól, elfelejti melyik teremben vannak, vagy hogy hívják az osztályfőnököt. Az idén épp azt felejtette el egyikük hogy nem csak egy épület van, és létezik 25-ös terem csak át kell menni az udvaron a másik épületbe. Édes volt, ahogy visszanézett és megkérdezte: Ugye most elég ciki lesz bemenni? Igen az, de nem baj.

Olyan sok hülyeség van a világon. Nem tragédia, csak a hétköznapi életet megnehezítő ostobaság. Törvények, rendeletek, határidők együttműködés vagy együtt nem működés. Olyan jó hogy az iskolába szeptemberben megérkeznek a gyerekek. Minden értelmet nyer és helyére kerül. Az adminisztráció és a kötelezvények a második sorba kerülnek. Az első sorban végre újra elfoglalja a helyét a gyereksereg. Lehet hiányzó tankönyveket és elveszett termeket keresni, kétségbeesett ötödikeseket megmenteni, tébláboló kilencedikeseket útba igazítani, izgatott végzősöket hallgatni. Csodálatos, hangos zűrzavar.