Szörny vagy szépség?

Olvastam egy posztot, ahol egy nő, egy elvált feleség arról ír, hogy a volt férje szörnyetegnek, rondának nevezte aki semmire nem jó, senki nem szereti bla bla bla. A nő viszont, bár egyetért a férje állításaival, szépen számba vette mitől "csúnyúlt" el, és hát természetesen a szülés, gyereknevelés, a házasságban közösen megélt nehézségek, a megcsalás, a válás, a csalódás. Nyilván nem maradunk 20 évesek, de erről nekem valami egész más jutott eszembe.

Miért természetes ez? Miért adjuk fel magunkat a semmiért és tekintjük csúnyának magunkat ha már nem látszunk 20 évesnek? Nem csak a párkapcsolati kérdés ez, hanem össztársadalmi. A közbeszéd nagy úr, akár tetszik akár nem. Tulajdonképpen  még mindig pletyka alapon működik miden, mert az ember már csak ilyen. Természetes hogy a nő szörnyeteggé válik? Lehet ilyet mondani valakinek aki egyszer valamikor szeretett, akivel életet terveztem, aki gyereket szült nekem, aki kemény áldozatokat hozott a boldogságomért? Nyilván a férfiaknak feltett kérdés ez, de fordítva is igaz.  Tényleg ezt így lehet? Hát úgy tűnik igen. A társadalom elvárásai nem sokat változtak. A válásért hiába a férfi döntése a házasságtörés, az alkoholizmus, a bántalmazás a nő a hibás. "Mert biztos volt azért ott valami..." Vagy mmá nem elég szép esetleg... Egyet tudok, ha jobból nézem, minden nő (főként ha már feleség) szörnyeteg, ha balról istennő. Pontosan ez az, ami miatt azoknak a társaságát szeretem, azokkal barátkozom, akik egyéniségek, nő létükre. Nem tudok mit kezdeni az állandó fogyókúrázókkal, a divatkövetőkkel, a behódolókkal, a hibát mindig másokban kereső kekeckedőkkel, az agresszívan viselkedőkkel és még sorolhatnám. De azt felismerem mikor egy nő tudja magáról hogy mit ér, és ezzel boldog.

Nem fogok másokkal példálózni ez az én blogom. Szóval ha magamra nézek mit látok? Egy a 30-as évei végén járó nőt. Igen már van néhány ráncom és a magazinok meg a társadalom elvárásaihoz képest úgy 20-30 plusz kilóm. De én ezt nem akarom megmagyarázni, mert ez ÉN vagyok, csupa nagybetűvel! Szememben a lányom mosolya tükröződik, a csípőmre a férjem keze simul (pedig az elmúlt 20 év alatt simulhatott volna máséra is). Azt látom, ahogy elmosolyodom ha egy-egy barátnőm felhív mikor főznék már egy jót és van-e otthon süti vagy csoki. Látom ahogy a karom (amin reng a háj és lötyög a bőr ha felemelem), megsimogatja a tanítványom fejét, letörli a könnyét más gyerekének is ha kell, és boldogan integet vissza, ahogy a városban a kedves régi diákok intenek. Látom a (viszeres, narancsbőrös) lábamat ahogy vezeti a gyerekeket Erdélyben a 100 éves határon, vagy Kárpátalján, át a Vereckei hágón. Látom a vastag nyakamat, a nagy buksi fejemet, ami annyit hajolt könyvek felé, amennyit csak lehetett és még fog is, és ami oda vezetett, ahol most vagyok. Szóval én a busa fejű szörnyeteg köszönöm, remekül vagyok. Én nem látom magam rondának és nem akarom az élet dogaival magyarázni azt aki vagyok, vagy ahogy kinézek. Ez én vagyok és nekem ez tökéletesen megfelel. Én nem szeretnék fogyókúrázni mert szeretek enni, de még jobban szeretek főzni, sütni, a barátaimat vagy a családomat vendégül látni, hajnalig beszélgetni és pont figyelmen kívül hagyni a glikémiás index kérdését. Ez ÉN vagyok és ha valaki jobban szeretne engem kevésbé ráncosan, 20 kilóval kevesebben, hát az nem az én bajom, hanem az övé.

Néhány éve egy ismerősöm azt mondta micsoda szerencse, hogy a férjem elfogad így ahogy vagyok. Akkor sem értettem: mármint hogy? Erősnek, okosnak, jókedvűnek, akinek fontos az otthona, a családja, a gyereke, az igényes szórakozás és a sok közös élmény? Természetesen ő arra gondolt, hogy úgy, ahogy kinézek. Ez szerintem abszurd. Az ember nem az, ami a testzsír százaléka, és ez valóban csak addig számít míg valaki meg nem ismeri. Ha meg ezért meg sem akarja ismerni, na hát az meg szóra sem érdemes. Nem fokoznám ezt tovább azzal, ha megismeri és még mindig ez alapján ítéli meg...na az már tényleg magára vessen.

A házasság pedig egyszerűen nem szólhat erről. Nekem legalábbis biztos hogy nem. Ugyanis ha a férfi már nem lát szépnek, akkor az nem jelenti azt hogy nem vagyok az. Hanem azt jelenti, hogy már nem szeret annyira, hogy azt lássa aki vagyok, hanem a külsőségekre koncentrál.  Én nem azért nem váltam még el, mert soha nem volt semmi gondom, hanem azért mert tudom önmagamat egyedül definiálni egy házasságban és azon kívül is. Értékesnek és erősnek érzem magam, mindig is így volt. Nyilván igyekszem "jó feleség" lenni, de ez nem az, hogy akkor mindent úgy teszek ahogy a másik elvárja, hanem úgy hogy tiszteletben tartom hogy ő is ember, nem tőlem függ a szubjektuma és nem is úgy értelmezem, hanem független indivídumként tekintek rá és magamra is. Nyilván neki is vannak sérthetetlen területei mint nekem is, de a legjobb barátom. Lehetett volna másképp és volt mikor azt gondoltam hogy a legnagyobb hiba volt hozzá menni, de gondolom ez fordítva is igaz. Az viszont mindig tudtuk hogy velünk vagy nélkülünk a másik ugyanaz az ember marad aki volt, és az pedig egy nagyon értékes személy. 

Szóval úgy gondolom hogy ha Én csupa nagybetűvel rendben vagyok, elválok vagy sem, szomorú vagyok vagy sem, nem gondolhatom azt hogy azért nem szeret senki mert csúnya vagyok, kövér vagyok, sovány vagyok, hullik a hajam, csúnyák a fogaim stb. Főleg nem 30 éves korom után, mert én én vagyok, a személyiségemmel, a döntéseimmel, a felvállalt életemmel. Ha nem attól félek mit fogok elveszíteni, akkor magamat sem hagyom el valahol félúton. Akkor fogynak el az emberek körülem, ha nem szeretem magam, vagy ha egészen feladom. Az meg hogy öregszünk, ráncosodunk, hízunk és még a gravitáció is hat ránk, na és? Ismerek magazin szépségű nőket. Hát sajnos sokan közülük elváltak és sokan közülük azzal küzdenek hogy vannak akik kritizálják őket, vagy épp még férjhez sem tudtak menni. Akkor? Én nem akarok sem szebb, sem soványabb, sem fiatalabb lenni. Én megharcoltam amit kellett, soha nem hagytam magam. Volt mikor padlót fogtam nyilván, de ennek nem volt köze ahhoz ahogy kinézek, sőt annak sem igazán amikor úgy érzetem a mennyekben járok. 

Lehet hogy nem vagyok "trendi" anyuka, vagy "trendi" feleség, vagy "trendi" '40-es. Nem baj. Akkor sem voltam "trendi" mikor 16-18 évesen 42 kilós voltam, és szabadidőmben inkább sportolni jártam mint bulizni.
Nem kell nagy megmondónak lenni, de ÖNAZNOSNAK kell maradni mindig. Ebben persze benne van az, hogy van aki szörnyetegnek lát, és van aki szépnek akár lélekben akár kívülről. De én önmagamnak látom magam.