A házasság hete

A jó házasság titka azt hiszem évszázadok óta nem változott és azt hiszem egy szóba belefér: kompromisszum. Ami változott az az, hogy valami titkos oknál fogva sok ember azt hiszi hogy a házasság egyenlő esküvő, és az utána következő pár hét, na meg a reklámokban látott kirakat, a mosolygós kisbabás anyukák, kisportolt drága autós apukák, patyolat lakások és tökéletes háztartás. Azért hiszik ezt, mert a házasság ma már "szerelemből" köttetik. Legalábbis ezt illik gondolni, mert ha a pénz előtérbe kerül, mindenképp érdekházasságnak bélyegzik a dolgot, arról meg beszélni sem illik, hogy sokszor a halódó kapcsolatokat gondolják megmenteni ezzel a lépéssel. Milliószor hallottam már azt, hogy mennyire sokat vártak attól, hogy a házasság majd megváltoztatja a barátot vagy a barátnőt, de láss csodát, ettől nem lett sem hűségesebb, sem háziasabb, sem nyugodtabb, sem figyelmesebb. Nem akart hirtelen mégiscsak gyereket,sőt a bulizást urambocsá ivást sem hagyta abba. Fogalmam nincs miért is gondolták ezt másképp, bár ebbe nem mennék bele, mert nem vagyok egy nagy kapcsolati szakértő hozzámentem az első normális fickóhoz, akit megismertem. Hála a Jó Istennek. Soha nem tűnt jó mókának számomra tizenévesen sem a randizás, ismerkedés, játszmázás. Sokkal inkább a sport, a suli, a barátok és bevallom fogalmam nem volt róla hogy és mit is kellene tennem ha meg akarok ismerni valakit, szóval inkább csak vártam azokra, akik engem akartak megismerni, de nem volt könnyű dolguk, mert nem akartam megismerkedni senkivel buliban, nyári táborokban, a hideg rázott az ott felbukkanó félrészegen vigyorgó idiótáktól. Esetleg az iskolában, ahol aránylag nyugodtabb fiúk voltak (már, ha van ilyen tinédzser fiú), vagy a sportcsapatban, ahol az érdeklődés volt közös, szóval inkább a biztonságos, belátható ismerkedés híve voltam, boldogan és nyugodtan maradtam az uncsi szomszédlány szerepében, mert tudtam ha valaki megismer, rá fog jönni milyen is vagyok valójában és akkor már mindketten könnyebben döntünk majd. Másodikos gimis voltam, mikor egy verseny után egy édes és nagyon menő srác megszólított az utcán hogy én voltam-e azon a bizonyos versenyen. Mondtam hogy igen és hirtelen leesett, amin korábban kicsit csodálkoztam, hogy a kb semmitmondó megyei III. helyemet miért kísérte erős tapsvihar. Ő is mosolygott és mondta hogy hát igen, ők, az aikidos fiúk ültek az emeleti részen. Az első randink, 1994. november 02-án volt, és most 2014 novemberében már a 20. közös évünket fogjuk ünnepelni. Egyszer egy hétre szakítottunk mikor 18 évesek voltunk. Majd megőrültünk és rádöbbentünk, hogy kb. mindegy mi történik velünk, akkor is úgy érezzük magunkat egésznek ha együtt vagyunk.
Mikor megkérte a kezem már hét éve voltunk együtt, kivárta a sorát, a diplomaosztómig várt. Nagyon jól ismertük egymást és az esküvőnk is inkább hasonlított egy nagy, boldog fiestához, mint egy klasszikus szertartáshoz. Nyilván mindkettőnknek voltak hibái, de nem gondoltam hogy na majd holnaptól Ő nem fogja mindenbe beleütni az orrát, én meg konyhatündér leszek. Azt tudtuk, hogy eddig ment és nem gondoltunk arra, hogy ha nem fog menni még mindig el lehet válni. Lett volna az elmúlt 20 évben rá ok is meg lehetőség is, valahogy inkább mégsem tettük. Mikor már nagyon rezgett a léc, mindkettőnknek eszébe jutott az az egy borzalmas hét, ami már nagyon nagyon régen volt, de mégis fájdalmas az emléke még ma is. Ezért inkább mindig találtunk kompromisszumot. Nekem a házasság hetén ez az egy tanácsom van csak. A házasság nagyon jó dolog, főként ha mindkét fél jól érzi magát benne, és ez nagyon nagyon fontos. Nem csak az kell hogy én jól érezzem magam benne, de tudnom kell, hogy megtettem ami tőlem telik, hogy a másik is jól érezze magát. Amit el kell felejteni férfinek és nőnek egyaránt, a kifejezés, hogy a magam módján! Nem a magam módján kell szeretni a másikat a házasságban, hanem úgy, hogy az neki is jó legyen. Ha a magam módján teszem, akkor nem lépem át azokat a határokat ami kell ahhoz, hogy kompromisszumot kössünk. A házasságban, akármilyen régen ismerjük is egymást, újra meg kell tanulni a másikat. Meg kell  tanulni hogy tartozom valakihez, és tartozik hozzám valaki. Meg kell tanulni a férj és a feleség szerepet és megtanulni ennek határait. Meg kell tanulni nem haragudni ostobaságokért és játszmák helyett figyelni a másikra. Meg kell tanulni szeretni a másikat a harmadik a tizedik, a huszadik évben is, mert ez már egész más, mint a tizen-, vagy huszonéves rajongás. Meg kell tanulni nem csak elfogadni, hanem tiszteletben tartani a másik határait, elhatározásait, küzdelmeit. Meg kell tanulni társsá válni. Ez nehéz, mikor a másik minden pillanatban ott van és lát, hall, érez mindent.
Az is fontos, hogy megtanuljuk magunkról, hogy nem baj ha dühösek vagyunk, ha veszekszünk ha nem értünk egyet, ha ez előreviszi a közös ügyet, de ettől még szeretni kell a másikat. Egyébként persze hogy  nem lehet évekig mindig szeretni, mert van mikor idegesít, van mikor már szinte utálod, de ezzel a másik is van így időnként, ezeket az időszakokat át kell vészelni valahogy, keresni a valódi okot, amiért ennyire dühös vagy. Ha megvan és sikerül rávilágítani elmondani vagy világossá tenni a másik számára és ő helyre teszi magában a dolgokat, akkor menni fog tovább. Ehhez viszont két ember kell, és ez a jó házasság titka, hogy mind a két embernek egyformán fontos legyen. Aktuálisan nyilván az egyiknek mindig fontosabb, mint a másiknak, de ehhez kell az erő, nem a váláshoz, a kiugráshoz. Az is fontos, hogy arról, hogy milyennek kell lennie egy jó házasságnak, ne amerikai filmekből vagy a szomszéd nénitől tájékozódjunk (vagy ne ebből a blogból), mert mindenkinek más a jó házasság. Nekem a nyugalom a legfontosabb, ezért nem fogok házsártoskodni és hülyeségekbe belekötni és a tudom, hogy ő sem. Az jelent mindkettőnknek a legtöbbet, hogy tudjuk otthon nyugi van, és mindegy mi történt napközben, otthon le lehet majd tenni. Ez azért általánosan fontos. Egy nyugodt otthonból nem kell menekülni, tudni kell mikor kell tér a másiknak és mikor van szüksége erősebb közelségre, és ha ezt tudjuk, nem távolodunk el végletesen.
Sajnos nyilván sok házasság válással végződik, de én azért hiszek benne hogy a házasság jó dolog és kell az embereknek, csak valahogy mintha nem lenne divat boldognak lenni a házasságban, vagy mintha tabu lenne beszélni arról, hogy a házasságban boldogan is lehet élni. Persze lehet hogy egyszerűen csak azok akik így élnek, nem akarnak kommentárt fűzni a boldogságukhoz, mert ami működik, az nem szorul magyarázatra.