Nyíregyháza, Nyíregyháza

Szeretem a városomat. Itt születtem,  a város története része az enyémnek és az én történetem része a város történetének. Na nem nagy legendás történetek ezek, csak apró kis mozzanatok, amitől a szülőváros mindig kicsit jobban ragyog az embernek. Mindig is szerettem. Gyerekként tetszett a sárga dombház, a piros ház, a Kelet, a Centrum, a Nyírfa, a Nyírségi Ősz felvonulásai. Élveztük az erdőt, a strandot, a régi állatkertben a hajóhintát, a ritkán járó rozsdás "óriáskereket". Nekem óriás volt, tényleg. Szerettem a régi játszótereket a Kossuth utcai házak mögött a nagy teret, ahol az apukáink jégpályát csináltak csak úgy összefogásból, és gyereksílécekkel síeltünk le a "hatalmas" 3 méteres domboldalakról. Nyilván 5-6 évesen ez is óriási élmény. Szerettem az óvodámat is nagyon, úgy érzetem egy nagy hegyen vagyunk mert sokat kellett felfelé mászni és azt már akkor észrevettem, hogy a többi rész elég lapos, mit ne mondjak. Emlékszem ahogy én a kis gyerekbicajon (persze zörgős-pótkerekes) tekerek a Sóstói Úton, a tesóm nyomja a pedálos kisgokartot, a szüleim pedig mosolyogva sétálnak mögöttünk. Emlékszem néhány költözésre, ahogy a fiatal szüleim próbálgatják a szárnyaikat, ahogy építik a későbbi családi otthont. Olyan jó volt, az erdőn keresztül járni az új hímesi háztól nagymamámékhoz. Szerettem hogy játszhattunk az utcán egész kicsi korunktól, a Honfoglalás utcai "zsákutca" ami a nagyiék Etel-közi házába torkollott, az ifjúság utcai titkos kis öblök, ahol úgy lehetett bicajozni hogy nem kellett vigyázni semmire.
Szerettem nagyon a Hímest is, ma is nagyon szeretem. Nyugodt, csendes, békés hely. Innen már lehetett gyalog és egyedül iskolába járni és haza, és persze bicajozni, barátkozni, a kispatak partjáról a vonatot várni, kisétálni a haverokkal meg a kutyákkal a repülőtér szélére és figyelni a nagy semmit, mert hát akkor még az is csoda volt, ha egy-két vitorlás, sárkányrepülő vagy mezőgazdasági kisgép (akkor nekünk még sárga permetezős) felszállt. Nagyon figyeltük, hogy nem dobnak-e le a gépekről színes szórólapokat, vagy legalább egy-egy ejtőernyőst .
Nagyon szerettem a belvárost is. Egész középiskolában gyalog jártam a Hímesből a Kossuthba és bámultam a belvárost, felfedezgettem az új padokat, szökőkutakat, épületeket, a régi házak apró részleteit. Képes voltam naponta többször is megtenni ezt a távolságot. Biztonságban éreztem magam. Szerettem az apróságokat, a kedvencem az integető Mikulás volt a Kelet tetején. Nagyon vártam még gimiben is, de sajnos akkor már nem volt ott, bár néhány évig volt valami rénszarvas szános csoda is, vagy lehet hogy az korábban volt, már nem emlékszem. Imádtam a gimit is. A Kossuthot, a templomot, a régi épületek varázsát, a Lutheránus városrész hangulatát. Én a főiskolát is itt jártam és meg kell mondanom, nekem ez is nagyon nagyon jó volt. Egész Szombathelyig mentem először, hogy világot lássak és diplomám legyen, de aztán rájöttem idegen vagyok ott. Jó volt, de nem tudtam megszokni. Itthon viszont imádtam hogy szinte a tőszomszédságban van a főiskola, rengeteget üldögéltünk a a lépcsőn, a parkban, (Mónika barátnőmmel a fűtőtesten :D ), a könyvtár és a tanszék hangulata pont az volt, amit én szerettem a városban is. Kedves, kellemes, kiismerhető és biztonságos. És újra az erdő, a hímesi otthon és a nagyszülők etel-közi háza között, és félúton a fősuli. A Csoki-sulis gyakorlat előtt vagy után, nagyiéknál egy puszi, egy kis finom süti, egy kávé, csodás időszak volt. Aztán jött a TV, a művházban az első munkahely, és Nyíregyháza új arcot kapott a fejemben. Szerettem a pörgős munkát, hirtelen nyüzsgővé vált számomra a belváros. Az Árkádia a reggeli barátnős kávézásokkal, a díszköves sétálós átalakítások, a munka utáni városi vacsorák, az akkor még kevés belvárosi teraszok egyikén. Emlékszem egyszer nagyon rácsodálkoztam, mikor dézsában növények kerültek a díszköves utcákra, felújították a gráciákat, újra indult a Megyeháza előtti szökőkút, nagyon szép lett, büszke voltam rá.

Utáltam viszont a mellényúlásokat, a fényújságot a giga kockákkal, meg azt a fura sosem működő de állítólag zenélő piramis kutat a sárga dombház sarkán, az Univerzumot sem tudtam megszokni. Aztán az idő múlásával a hangsúlyok is áthelyeződtek először nem értettem a város szinte teljes lezárását, a forgalom átszervezését, de mikor már kisgyerekes anyukaként némi kihagyás után újra birtokba vettem a belvárost, nagyon megörültem neki. Most is szeretek itt jönni menni. Nagyon örülök hogy eltűnt az életfa, nekem így már öröm a sok földi szökőkút, az egymást érő teraszok, és megmaradt a régi galambkergetős sétálóutca érzés is. A korzót mondjuk szokni kellett, de már mindegy, és valahogy már most hozzá tartozik ehhez az eklektikus régi-új városhoz. Azt hiszem ez tetszik nekem, hogy keverednek a dolgok nem egy ódon lassú város, de nem is egy hipercity. Azért jutott eszembe ez az egész, mert az idén is felsétáltunk az ünnepi fények felkapcsolására a belvárosba. Nagyon szép volt. Értem én hogy választások jön, meg minek mikor éhezik a fél város és hasonló felhangok, de ez szerintem pont olyan örömszerzés, a
mi nem nekem kerül pénzbe. Lillának a szája tátva maradt mikor a polgármester felkapcsolta a fényeket, és olyan jó volt együtt örülni a hatalmas csodás fának, az aranyos kis házikóknak, a világítós figuráknak. Jó érzés volt látni a koripályát a fényfüggönnyel, olyan volt az egész akár a filmekben. Én már sok helyen jártam sokat láttam, Európában és más kontinensen is sok csodában volt részem, mégis az az érzés, mikor látom a kislányom arcán az izgalmat a karácsonyi forgatagban, ahogy látom örülni az új figuráknak, a jégpálya varázsának, ahogy szorongatja a meleg kürtőskalácsot és még nem akar hazamenni pedig már majd lefagy az orra. Látom ahogy szereti a várost. Érdekli merre megyünk, milyen újdonságok vannak az úton, megjegyzi mi szúrja a szemét. Neki is vannak kedvenc apróságai, amiket néha el kell menni megnézni és ő is utálta az életfát.
Meséltem neki mikor a Pápa itt járt, mikor megnyitották a BUSZACSÁ-t, megmutattam a régi áruházban a régi mozgólépcsőt meg a mozgós macskát, amire fel lehetett ülni, nagyon jól szórakozott. Múlt héten megmutattuk neki a régi-új integetős Mikit, mostmár a Piac tetején. Figyeltem, hogy neki is, mint nekem régen annyiszor integetésre lendült a keze ahogy meglátta. Jó érzés volt átadni neki a gyermekkorom hangulatát. Megint ugyanarra ébresztett rá. Szeretem ezt a várost.