Sztrájk, vagy amit akartok....
Nem tetszik nekem ez a tömeghisztéria keltés sztrájk ügyben. Persze egyáltalán nem tetszik a drasztikus keretszám csökkentés sem, és látom hogy nem igazán lehet megoldást találni arra, hogy ez a kormányzat értsen az emberi szóból, de vigyázat!
Nem megoldás tizenéves gyerekeket utcára küldeni, ülősztrájkra szólítani. Ez nagyon, nagyon veszélyes. Persze az ember büszke arra, ha gyermeke ki mer állni valami mellett, bár most épp ellene és ez a veszély lényege. Sok középiskolás nem tudja még pontosan miért kell tüntetni, miért megy utcára, és bizony hamar odakeverednek azok, akiknek minden mindegy, csak ingyen cirkusz legyen, lehet kukákat borogatni, meg ordibálni de jó.
Bizonyára ismerjük a tömegpszichózis lényegét, miszerint tömegben az emberi indivídum feloldódik és olyan tettekre is képes lesz, amiket önmagában soha nem tenne meg. Ez a fiataloknál fokozottan érvényes, gondoljunk csak arra hányszor halljuk a "rossz társaságba keveredett, pedig hát ő egy jó gyerek" szöveget. Most napok óta megy a gerjesztés, a főiskolások, egyetemisták megmozdulásait középiskolások sürgetik, vagy éppen hívják életre. Félek azonban, hogy ez nem a gyerekek ötlete. Mindig a fiataloktól várjuk a jövőnk jobbá tételét, és nagyon örvendetes, ha már tizenévesen felelősen gondolkodunk a társadalomról és az abban elfoglalt helyünkről, de én az elmúlt - középiskolások között töltött - közel egy évtized alapján azért ezt ritkán látom.
Nyilván felháborító hogy egy-két hónap, hét, vagy akár nap alatt kell újragondolni az életünket és persze tavaly, mikor végzős osztályfőnökként és továbbtanulási tanácsadóként próbáltam segíteni a gyerekeket, majd megfeszültünk a jó választások újragondolásán, nem egy éjszakát töltöttünk ébren a keretszámok és a lehetőségek változása miatt. De ha valakinek tüntetnie kell ez ügyben, azok nem a gyerekek. Sajnos hamar bedőlünk az oszd meg és uralkodj elvének. A gyereket a szülő ellen, a szülőt a tanár ellen fordító gyűlöletkeltésnek.
Most úgy érzem az jön, hogy mivel a tanárok és a szülők szava nem hallatszik a "fáraó - Viktor" magas trónjáig, és sehol egy Éva aki rámutasson az emberi szenvedésre, a gyerekhadsereget vetjük be. DE ISTEN ÓVJON MINKET ATTÓL, HOGY EGYNEK IS BAJA ESSEN!
Lehet, hogy ha a szülők és a tanárok nem a szakadékokat mélyítenék maguk között, hanem összefognának, a gyerekekért tudnának tenni valamit. Ilyet már láttam és működött. De ami most is hiányzik, az a valódi összefogás. Ha a gyerekeket arra szóltja akár szülő, akár tanár, hogy sztrájkoljon, tüntessen, szócsövekbe ordibáljon, akkor neki is ott a helye. Ne legyünk elég bátrak a gyerekeinket magukban harcba küldeni, ne uszítsuk őket. Magyarázzuk el nekik mi a helyzet de ne csak azt amit a médiából hallunk! Nézzünk utána alaposan, hogy vajon igazunk van-e?
Számomra az az üzenete a keretszámcsökkenésnek, hogy ugyanolyan nehéz lesz diplomát szerezni, mint régen. Persze közel sem értek egyet ennek a gyorsaságával, és felháborít hogy a gyerekeket bizonytalanságban tartják éveken keresztül. Ki kellett volna mondani tavaly, mikor ugyanez a cirkusz játszódott le, hogy további 1/3-os csökkenéssel kell számolnunk. És EZT HANGOSAN ÉS SOKAT KELLETT VOLNA MONDANI. Akkor nem lenne ugyanaz mint tavaly, hogy bizony sok-sok gyerekkönnyet kellett felszárítanunk és sok elkeseredett szülőt kellett útba igazítanunk, hogy merre tovább. A baj bizony az, hogy találkoztam olyan pökhendi iskolaigazgatóval, aki fennhangon hirdette ő azon csodálkozik hogy mi csodálkozunk, és ez várható volt, nála bizony nem sírt senki. Hát nálam meg bizony sírt és az idén is fog. Mert túl gyors a változás, és minden borul.
Én nem a keretszámokban látom a legnagyobb bajt, én jobban félek attól, hogy nem beszélnek az iskolák és kulturális intézmények állami kézbe kerüléséről, hogy sok szülő és gyerek bizony akkor szembesül majd ezzel is mikor már benne van. Összeszorul a szívem ha arra gondolok mit élnek át most azok a számomra hiteles és nagy tekintélyű emberek, akik éveken át vezettek iskolákat, művelődési színtereket múzeumokat, és most nem igazán tudják mi lesz velük, a tanáraikkal, munkatársaikkal, gyerekeikkel. De ezt most maga alá temeti a keretszámok feletti hangoskodás, ami nagyon fontos, de csak a jéghegy csúcsa, ahol a gyerekek kiabálnak, de a felnőttek nem akarnak nyilatkozni....azért ez érdekes.
Sajnos túl sok a kiabálni való, és túl kevés a jövőbe vetett hit. Most van az a pont, hogy már teljesen elbizonytalanodtam a társadalom működésében. Azokat látom szenvedni, akik sokat küzdöttek a mostani politikai hatalomért, és akik már csak rezignáltan teszik a dolgukat, mert pánikba estek, megőszültek, csalódtak, és nem látják mi fog történni. Nekik nincs választásuk, hiteltelen lenne ha kiabálnának, ezért maradnak csendben. De kedves kormány, ha nem marad olyan akinek jó is jut vagy akinek könnyű, akkor tényleg nem értem kire alapozzák az ország jövőjét?
Nem megoldás tizenéves gyerekeket utcára küldeni, ülősztrájkra szólítani. Ez nagyon, nagyon veszélyes. Persze az ember büszke arra, ha gyermeke ki mer állni valami mellett, bár most épp ellene és ez a veszély lényege. Sok középiskolás nem tudja még pontosan miért kell tüntetni, miért megy utcára, és bizony hamar odakeverednek azok, akiknek minden mindegy, csak ingyen cirkusz legyen, lehet kukákat borogatni, meg ordibálni de jó.
Bizonyára ismerjük a tömegpszichózis lényegét, miszerint tömegben az emberi indivídum feloldódik és olyan tettekre is képes lesz, amiket önmagában soha nem tenne meg. Ez a fiataloknál fokozottan érvényes, gondoljunk csak arra hányszor halljuk a "rossz társaságba keveredett, pedig hát ő egy jó gyerek" szöveget. Most napok óta megy a gerjesztés, a főiskolások, egyetemisták megmozdulásait középiskolások sürgetik, vagy éppen hívják életre. Félek azonban, hogy ez nem a gyerekek ötlete. Mindig a fiataloktól várjuk a jövőnk jobbá tételét, és nagyon örvendetes, ha már tizenévesen felelősen gondolkodunk a társadalomról és az abban elfoglalt helyünkről, de én az elmúlt - középiskolások között töltött - közel egy évtized alapján azért ezt ritkán látom.
Nyilván felháborító hogy egy-két hónap, hét, vagy akár nap alatt kell újragondolni az életünket és persze tavaly, mikor végzős osztályfőnökként és továbbtanulási tanácsadóként próbáltam segíteni a gyerekeket, majd megfeszültünk a jó választások újragondolásán, nem egy éjszakát töltöttünk ébren a keretszámok és a lehetőségek változása miatt. De ha valakinek tüntetnie kell ez ügyben, azok nem a gyerekek. Sajnos hamar bedőlünk az oszd meg és uralkodj elvének. A gyereket a szülő ellen, a szülőt a tanár ellen fordító gyűlöletkeltésnek.
Most úgy érzem az jön, hogy mivel a tanárok és a szülők szava nem hallatszik a "fáraó - Viktor" magas trónjáig, és sehol egy Éva aki rámutasson az emberi szenvedésre, a gyerekhadsereget vetjük be. DE ISTEN ÓVJON MINKET ATTÓL, HOGY EGYNEK IS BAJA ESSEN!
Lehet, hogy ha a szülők és a tanárok nem a szakadékokat mélyítenék maguk között, hanem összefognának, a gyerekekért tudnának tenni valamit. Ilyet már láttam és működött. De ami most is hiányzik, az a valódi összefogás. Ha a gyerekeket arra szóltja akár szülő, akár tanár, hogy sztrájkoljon, tüntessen, szócsövekbe ordibáljon, akkor neki is ott a helye. Ne legyünk elég bátrak a gyerekeinket magukban harcba küldeni, ne uszítsuk őket. Magyarázzuk el nekik mi a helyzet de ne csak azt amit a médiából hallunk! Nézzünk utána alaposan, hogy vajon igazunk van-e?
Számomra az az üzenete a keretszámcsökkenésnek, hogy ugyanolyan nehéz lesz diplomát szerezni, mint régen. Persze közel sem értek egyet ennek a gyorsaságával, és felháborít hogy a gyerekeket bizonytalanságban tartják éveken keresztül. Ki kellett volna mondani tavaly, mikor ugyanez a cirkusz játszódott le, hogy további 1/3-os csökkenéssel kell számolnunk. És EZT HANGOSAN ÉS SOKAT KELLETT VOLNA MONDANI. Akkor nem lenne ugyanaz mint tavaly, hogy bizony sok-sok gyerekkönnyet kellett felszárítanunk és sok elkeseredett szülőt kellett útba igazítanunk, hogy merre tovább. A baj bizony az, hogy találkoztam olyan pökhendi iskolaigazgatóval, aki fennhangon hirdette ő azon csodálkozik hogy mi csodálkozunk, és ez várható volt, nála bizony nem sírt senki. Hát nálam meg bizony sírt és az idén is fog. Mert túl gyors a változás, és minden borul.
Én nem a keretszámokban látom a legnagyobb bajt, én jobban félek attól, hogy nem beszélnek az iskolák és kulturális intézmények állami kézbe kerüléséről, hogy sok szülő és gyerek bizony akkor szembesül majd ezzel is mikor már benne van. Összeszorul a szívem ha arra gondolok mit élnek át most azok a számomra hiteles és nagy tekintélyű emberek, akik éveken át vezettek iskolákat, művelődési színtereket múzeumokat, és most nem igazán tudják mi lesz velük, a tanáraikkal, munkatársaikkal, gyerekeikkel. De ezt most maga alá temeti a keretszámok feletti hangoskodás, ami nagyon fontos, de csak a jéghegy csúcsa, ahol a gyerekek kiabálnak, de a felnőttek nem akarnak nyilatkozni....azért ez érdekes.
Sajnos túl sok a kiabálni való, és túl kevés a jövőbe vetett hit. Most van az a pont, hogy már teljesen elbizonytalanodtam a társadalom működésében. Azokat látom szenvedni, akik sokat küzdöttek a mostani politikai hatalomért, és akik már csak rezignáltan teszik a dolgukat, mert pánikba estek, megőszültek, csalódtak, és nem látják mi fog történni. Nekik nincs választásuk, hiteltelen lenne ha kiabálnának, ezért maradnak csendben. De kedves kormány, ha nem marad olyan akinek jó is jut vagy akinek könnyű, akkor tényleg nem értem kire alapozzák az ország jövőjét?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése