Mézédes szabolcsi tanyavilág

A kezdet kezdete

Decemberben majdnem vettünk egy kis darab földet, csak hát szerencsére mégsem. Rázott a hideg tőle - mondta a gyerek. Engem mondjuk nem rázott, csak valahogy nem tetszett. Nyamvadt kis földdarab volt és még csak nem is szép lapos szikes, hanem lankás, humuszos fekete. Szépen termett rajta szőlő, málna meggy, nem volt nekem való. Hát az ember azt hittem megőrül a variálástól, de aztán, lebeszélte magát. Mármint a megőrülésről.

Tulajdonképpen hát ott a tanya - mondogattuk. Tavaly már olyan jól ment a zöldségezés - bíztattuk magunkat, de tudtak, hogy a z a kb 2 négyzetméter közel sem egy hektár és hát különben is ezt még meg kell beszélni.

Eltartott egész május végéig mire megbeszéltük mindenkivel és magunkkal is, hogy hát akkor rajta, próbálkozzunk. Az utolsó erőfeszítés az volt, mikor egy teljesen gyanútlan beszélgetés során a keresztanyám azt találta mondani, hogy hagyni kell a fenébe már úgy is olyan rozoga az a ház, még egy két év aztán le kell dózerolni és építeni egy új házat rá, akkor érdemes a földdel is foglalkozni. Beleremegett a szívem. 

Gyerekkoromban a tanya volt a világ. Játszótér, iskola, templom, menedék. Ott volt a mindentudó nagypapám és a mindig dúdolgató mosolygós nagymamám, a kiscsibék, kiskacsák, a fekete jószagú föld, amiből hosszú erős répákat és zöldségeket húzkodhattunk a levesbe. Ezt nem lehet veszni hagyni, hát így lett új gazdája a régi jó tanyának. 

Nagymamám sokáig gondolkodott mi is legyen, úgyhogy mi elkezdtük a retket, hagymát, borsót, répát, fehérrépát elvetni Pazonyba, biztos ami biztos. s már sekent a zöldje mire Mama azt mondta, hát csináljátok ha gondoljátok.Elsőre elállt a szavunk, mert erre már nagyon vágytunk, de most megijedtünk azért rendesen. 

Hárman, mint a muskétások meg Pötyi a kutya kimentünk felmérni a terepet. Hát a fű nyakig ért, a rágcsálók felfúrták a kamarát, a nyári konyhát, a jázmin bokor alatt szerintem még az atombombával is kísérleteztek, komplett bunkerhálózatot építettek ki, a nyári konyháról lemállott a vakolat, a háztetőn a cserepek hézagokban hiányoztak. De én csak azt láttam amit mindig is. A TANYA. És végre garázdálkodhatunk benne kedvünkre. Igen ám, csakhogy a vihar leszaggatta a vezetékeket, a fagyasztóba beleromlott az előző évi csirkeadag, szóval inkább egy rosszul szellőző boncteremre hasonlított a hangulat az első ajtónyitáskor. Kellemetlen mondhatni, de ez nem az volt, hanem rohadt büdös. De legalább adott némi támpontot, hol is kellene kezdeni a munkát. 

Lackó aki egyébként is nagybetűs Férfi, nem megy a szomszédba ha fel kell szerelni a WC deszkát, neki is gyűrkőzött a melónak. NADE! Nagypapa hivatásos katona volt (nagyi meg egyébként rendőr,gondolom ez is hozzájárult a hosszú boldog házasságukhoz), szóval minden extra biztonság alatt volt elhelyezve, tehát a romlott húshoz való eljutás sem volt egyszerű az ördöglakat szerű acélzárakkal, nem is beszélve a titkos helyeken titkos csavarokkal ellátott kamara és istálló ajtókról és egyéb bizgentyűkről, mitöbb a szerszámok darabjainak összepárosításáról, amelyek értékével párhuzamosan nőtt a különböző helyeken elhelyezett alkatrészek száma. Szóval miután bejutottunk egy-két helyre, még össze kellett szedni az alkatrészeket, azokból összebütykölni a szerszámokat, gépeket, utána kezdődhetett volna a meló, de a rothadó húsbűz betöltötte szerintem az egész alföldi pusztaságot, a már zöldellő búzatáblákkal és serkenő kukoricákkal együtt.

Kínlódtunk egy darabig, de meglett a megoldás, visszafagyasztottuk a húst! Kevésbé volt büdös, de mivel már úgy gondoltunk rá, mint oszladozó húsgörgetegre visszafagyasztva, nem akartuk már a fagyasztót sem tovább, szóval egy-két hét brainstorming után sikerült egy kutyamenhelyre rásózni az egészet, akik vállalták hogy elviszik, ha megkaphatják a fagyasztót a kutyáknak. Azóta is remélem, hogy nem a kutyákat fagyasztják le benne, hanem a kutyáknak szánt és még nem oszló kutyakaját. Szóval ez volt az első nagy lépés. 

Ezzel párhuzamosan hát csoda csoda után történt. Lackó rátalált az ősi tirpák vérvonalra önmagában és kaszát ragadott. Azzal a lendülettel sikerült eltörnie, úgyhogy az elektromos fűkaszával igyekezett úrrá lenni az egy hektáron, hát kellett egy kis idő na. Aztán érezte hogy nem az igazi, mer' a madzag meg rövid, szóval inkább megnézte azt a kaszát mégegyszer. Így már tetszett neki, így másodjára mégiscsak, szóval nekiállt és ő csodálkozott a legjobban, hogy tud kaszálni. 

Ekkor éreztem először, hogy menni fog ez héka. Álltam a verandán és néztem ahogy az emberem gumicsizmában, verejtékezve kaszál, hogy ahol most gaz van, ott majd életet adó zöldségek teremjenek. Tudtam, hogy értem teszi, és azt is tudtam, hogy neki is jót fog tenni ez a váltás, ez az egészen új életszemlélet. Nagyon nagyon büszke voltam rá, ahogy haladt méterről méterre, néha megállt, megtörölte homlokát, rámnézett a távolból és mosolygott. Szerintem mondjuk azt gondolta, hogy "k...a anyád", de mosolygott, és ez számít. Akarta hogy sikerüljön. 

Rengeteget tanultunk ott az elején. A kaszálás után jött a rágcsáló írtás. Nálam ez kétkörös móka volt, mert míg az ember csak kaszált csak kaszált, gondoltam hát hűha ez ha visszajön biztos éhes lesz nem kicsit, na nézzük mit lehetne tenni ebben az ügyben. Aztán szóltam neki, ha megéhezik hagyja abba, mert haza kell mennünk enni. A nyári konyha ugyanis háborús hadszíntérhez hasonlított leginkább. Valami titkos oknál fogva, nagymamám az utolsó zárásnál minden szekrényajtót, a hűtőt, a mosogató alját és minden mást nyitva hagyott, és biztos ami biztos bent hagytak két láda diót. Vagyis tudom, hogy nagypapám már nem volt igazán jól és siettek haza, na de az ötlet nem volt túl jó, ugyanis egérék ezt felhívásnak tekintették és jöttek is csoportosan nagyon szívesen, mindenfelől. Hát szerintem nem akadt egy négyzetcentiméter hely sem, ami ne lett volna egérszaros, úgyhogy inkább nem főztem hirtelen töltöttkáposztát. 

A második próbálkozásom vegyvédelmi ruhában kezdődött, és sikeresnek látszott, de nem igazán tudtam aludni, csak az éltetett hogy a kihelyezett csapdák a kivakart konyhában remélem kinyírják a kis köcsögöket. Hát újfent nem  tudtam mit kívánok. következő alkalommal, mikor lábbal betoltam az ajtót és teljes vegyvédelmi felszerelésben fejszével behatoltam az objektumba, nem észleletem friss egérkakit, úgy értem győztem, jöhet a takarítás és fertőtlenítés. Mindaddig örültem, míg egérkaki helyett össze nem bandáztam az első döglött egérrel. Nyilván ennek kellett történnie, miután megmérgeztem őket, de hát ki gondolta ezt ennyire komolyan? 

Szóval mivel még vegyvédelmiben is úrnő vagyok, sikoltás helyett, nagyon gyorsan kigyalogoltam a férfihez a kaszával, és közöltem vele, hogy sajna nem kaszálhat tovább, mert meg kell engem mentenie az összes döglött egértől. Akkor már rutinból kaszált, szóval nem volt gond hogy abbahagyja, de már érezte, hogy nem lesz túl egyszerű az élete ezen a nyáron. Jött egyemmeg, összeszedte a döglött egereket, elmagyarázta nekem, hogy hát az egér az egérméregtől bizony meghal, de úgy már nem szarik legalább és ez volt a cél. Aztán már elég volt kiállnom a konyha mellé hogy lásson és már jött is vitte a dögöt, vagy épp a madárpókszerű valamiket amik még letanyáztak a konyhába és ment vissza.

A legkeményebb így az elején az volt, hogy villanyt és vizet is varázsolni kellett, mert nem volt csak úgy, tehát a konyhát még egyáltalán nem tudtuk használni, de miután levertük a titkosított vízóra aknáról a lakatot, már tudtam súrolni. Közben a villany is meglett alig 4 nap szerelés után, már csak az istállóban van sötét, de sebaj úgy sincs benne csak a fűnyíró, füvet meg világosban nyírunk. A kutat is megcsinálta a kutas bácsi, aki akkora tajt paraszt volt, hogy a nagymamám aki igazi békebeli türelmű nagymama azt mondta hogy ha marad még egy kicsit véletlenül rázárja a kút tetejét, aztán végül ezt is az ember zavarta haza, de legalább lett víz, ez sokat segített, lehetett végre locsolni, takarítani, súrolni kedvünkre, és a konyhában is elkezdődött az élet, bekerült a tűzhely, és lefőtt az első kávé, megfőtt az első kukorica, szóval lett lelke a tanyának. 

Lackó közben addig kaszált, sarlózott, fűkaszált, stillezett, fűnyírózott, metszett, hogy egyszercsak kibukkant egy gyönyörű kert a gaz alól. Persze én azonnal kiolvastam az intenetből hova kell ültetni és mit, szóval elmentem a piacra és mozgósítottam a virágos ismerőst, hogy mit és hogy hozzon és felvásároltam egy rahedli büdöskét, miniszegfűt, dáliát, kövérkét  és heves virágosításba kezdtem. Hát maradjunk annyiban, hogy maradt néhány tő büdöske a nyárikonyha tövében.

Folyt. köv.

A tanyasi tempó

Tulajdonképpen az a jó a szabolcsi tanyákban, hogy a föld annyira szikes és kemény, hogy azokat a bizonyos virágokat amiket felvásároltam egy-két nap után gyakorlatilag beszippantja. Nem hogy a kicsit hervadt maradványok nem látszottak, az sem, hogy pár nappal ezelőtt oda bárki bármit ültetett volna.

A begóniák és a díszeprek az első kertből úgy tűntek el, hogy a helyüket sem találtam. Nagyon közelről láttam néhány szál sárga füvet, de mikor a miniszegfűk is kezdtek felszívódni éreztem hogy van még mit tanulni.
Egyébként is jó volt, hogy miután a dáliák legalább megmaradtak, de a virágjuk lehervadt, má' fogalmam nem volt melyik a virág és melyik a mellette kinőtt dudva, úgyhogy nem igazán mertem dudvázni, mert féltem hogy a maradék virágomat is megölöm, inkább öntöztem a gazt is, hátha kihajt és kiderül mi is az. Persze a nagymamám által féltve őrizgetett citromfüvet meg tövig vágtam, mert azt hittem csalán, csak a szaga volt furcsa, mert olyan finom citromos volt. Csodálkoztam is hogy ez a tanyasi csalán milyen kellemes...hát kb. ennyit tudtam az elején.
Aztán hagytam felülkerekedni a tirpák furfangot és elkezdtem begyűjteni az infókat a virágos ismerősöktől, meg a piacról, meg nagymamámtól, aki remekül szórakozott a bénaságomon és fáradhatatlanul okosított mikor ráért. Aztán Ágnes, a fő virágos informátorom világosított fel, hogy egyébként tanyán is lehet virágot cserépbe. NA hát néha kell az útmutatás, de akkor nagyon örültem, hogy elkezdett színesedni a környezet.

Lackó a levágott fák tönkjét meghagyta, így nyugodtan rakhattam rá dézsákat, így került verbéna, muskátli, törökszegfű és még sok tarka és ismeretlen virág a kertbe. Mostmár tudom, hogy jövőre mi kerül a ház előtti kis virágoskertbe, hogy a szikes dombra a ház előtt jó ötlet volt egy kis sziklakertet felhúzni és nem veri le a vihar a dézsákat a fatönkökről, szóval lehet színesíteni okosan, tanyasi tempóban szép lassan.

A legjobb az, hogy újra van mit tanulni az életről. Lackó valami hihetetlen metamorfózissal vált a tanya gazdájává pillanatokon belül. Soha nem fáradt el, mély precizitással tanulmányozta a zárakat, lakatokat, szerszámokat, gépeket. Összerakta, szétszedte, megjavította a ház a konyha és a kert minden apró és óriási részét még akkor is ha korábban hírből sem hallotta hogy van olyan egyáltalán. Persze nagyon sokat nevettünk mikor valamire rátaláltunk a gaz alatt. NA - mondja mindig ha valami újat találunk - ez most pont egy izé. Lehet ha összehordjuk kijön belőle egy tank. Persze nagypapámnál sosem tudni, még lehet hogy tényleg. A lényeg, hogy nem adta fel és tank ugyan még nem lett, de összerakta a fűkaszát, a fűnyírót, a steelfűrészt, megjavította a kézikaszát, kiélezte a sarlót, mert köszörűt is találtunk és sok sok kisebb nagyobb szerszámot és műszert amivel könnyebb lett az élet.
Közben nagyon sokat tanultunk a földről. Először is azt hogy él, és erősebb mint mi, figyelnünk kell mit akar és akkor minket szolgál, egyébként meg véged.
A legnagyobb lecke, hogy lassíts! A tanyán más a tempó. Ott nem lehet kapkodni össze-vissza. Ott ha ideje van a málnának, akkor a málnát kell metszeni, töveket szétválasztani, öntözni. Ha ideje a korai cseresznyének, nem állhatsz neki szőlőt kacsolni mert a cserkó rárohad fára vagy leveri a jég és vége. Szóval ez nagyon érdekes volt.
A másik amire ráébredtünk, hogy rengeteg időnk van. Ha valami elromlik, nekünk kell megcsinálni, vagy a tanyasiak szerint szólni kell Jánosnak, aki iparialpinistaácstetőfedővillanyvízgázfűtésszerelő-mezőgazdászkaszáló. Tehát mindegy mi történik, a János ért mindenhez, de mivel János annyira ezermester, hogy sosem ér rá, hát komolyan kell venni a vele való tárgyalásokat. Lackó egyszer kért tőle segítséget már nem emlékszem mihez, de akkor már egy hónapja hallgattuk, hogy akármikor elakadunk, szólni kell Jánosnak. Hát nekem kicsit ilyen mekkmesteres fílingem volt, mert ha a vízzel akadtunk el: "majd a János", ha a villannyal: "majd a János", ha a kút volt a kérdés: "Majd a János lemegy, megnézi", ha a tető ázott "Majd a János felmegy", a hátsó kertnél: "Majd a János lekaszálja"....és így tovább. Szóval MEkJános ahogy magamban hívom, mint a tanyasi emberek védőszentje lebegett előttem, és már én is kezdtem mondogatni ha elkadtunk, kérdezzük meg Jánost, mikor egyszer aztán tényleg tanácstalanságunkban áthívtuk Jánost. Na hát hatalmas figura. Átjött, minden kérdéses pontot megnézett, szépen motyogott valamit hogy ezzel azt kell csinálni hogy, aztán kinyitotta a vízórát(!) és elment.
Éreztem hogy igazam van, de gondoltam nem ugrok ki rögtön a sorból, csendben bólogatok János nevének hallatán továbbra is, de mi már jól szórakoztunk és tudtuk, hogy majd mi magunknak. Aztán egyébként a teljesség kedvéért el kell mondanom azt is, hogy a hézagos tetőt ketten hozták helyre Lackóval, de a beígért föld kaszálása bizony még mindig nincs kész, bár már landolt nála némi kp és egy kistraktor. Mikor nagymamám észlelte a János irányából érkező kicsit Pató Pálos hangulatot bedobott egy másik nevet: Hát akkor szóljatok a Ferinek, az majd beszántja a hátsó kertet, csak annak meg majd adni kell a pálinkából...még eddig nem szóltunk neki, kicsit félünk :)

Szóval a tanyasi tempó kemény. Ha van a kertben valami, nálunk még csak gyümölcsök, az adja mikor mi következik, de az bizony azonnal, mert odavész a termés. Persze a béna kezdő tanyás mint én, hát elfelejti hogy a kerti gyümi nem hibátlan mint a Tesco-s, szóval majdnem veszendőbe ment a rengeteg biofinomság. A korai cseresznye és a meggy sokáig hívogatott, de mindegyiken volt egy - egy fekete folt. NA hát én úgy gondoltam hogy az kukac lesz, ennyit ismertem ugyebár. Nagymamámnak meg persze beadtam, hogy minden férges. Kicsit csodálkozott szegény, de nem vitatkozott, aztán egyszer megkérdezte honnan tudom. Mondtam neki hogy fekete foltos. "Hát azt a jég verte rá jójány! Na szedjed csak lefele az teljesen egészséges!" Nem kicsit nevetett rajtam mikor megjelentem a több kosár teljesen egészséges korai gyümölccsel. Ugyanígy jártam a korai almával, azzal bizonyossal ami a kedvencem és utánozhatatlan íze van. Tele a fa almával, én meg ott sopánkodok alatt, hogy hát de kár hogy mind férges. Gondoltam azért csak meg kellene kóstolni, bár akkor már érlelgettem az almapálinka gondolatát. Hát persze nem volt semmi baja, az egész család ette egy hónapig. Szóval sokat kell még tanulnunk, de megy ez, csak úgy tanyasi tempóban.

Kis tanyasi csodák

A kezdeti bénázás nem szegte kedvünket, bár néha semmi kedvem nem volt nekiindulni újra és újra, mikor előző nap órákig csináltam egy dolgot és még mindig nem volt kész. A tanyának erre nagyon jó módszere van. Apró kis vagy nagy meglepetéseket tartogat, és a mi határainkat is csodásan tágítja.

A család remek harmóniában indult neki. Lilla is igyekezett mindent felfedezni, és kivenni a részét a melóból. Talált egy kis húzogatós kocsit, amit az apja lekaszált, én vasillával nagy kosarakba raktam, ő meg a kiskocsin elhúzta a hátsó kertbe, ahol hamar kialakítottunk egy kis komposztálót, vagyis egy óriási kupacot raktunk a szénából. Ahogy előbukkant a kert, előbb a pünkösdi rózsák kezdtek kihajtani, hálából hogy megszabadítottuk őket a gaztól annyit virágoztak és olyan sok színben, hogy öröm volt nézni. Mindenkinek jutott a vázájába is. Az első vágott virág amit szívesen vittem haza.

Aztán ahogy megpiszkáltam a    
málnát, hajtani kezdett, és két hét múlva hatalmas piros szemek mosolyogtak ki róla. A fű alól földieper kandikált ki és mikor virágba borultak a gyümölcsfák, esténként már nem nagyon akarózott hazamenni. Varázslatos kis mesevilág, akárcsak régen. Egyszerre éreztem a föld, a mézédes illatú és ízű szabolcsi tanyavilág életet adó erejét és a Jóisten teremtő szeretetét, amivel megáldotta ezt a kis földdarabot, meg persze minket is. Észre vettem, hogy a kert él. Bármihez nyúltunk, csak egy kis segítség kellett neki és újra termővé, virágzóvá vált. Azt éreztem, mintha a tanya hálás lenne hogy vigyázunk rá, törődünk vele. Amikor a szilvafák tövéről levágtuk a hajtásokat, és felszabadítottuk a földet a gaz és a vadhajtások alól, a halottnak hitt fa újraéledt, virágba borult és gyümölcsöt hozott.A vadhajtásokból viszont amit azt hittük hogy valami bokros dudva, nagymamám értő szeme és Lilla ügyes kis keze ringlószilvafasort metszett, így jövőre már 5 új fa hoz virágot és bizonyára már egy két szem gyümölcsöt is. Az első kertben is így jártunk. A legfinomabb berbencei szilva terem rajta mióta Lackó levágta a beteg ágát.

A szőlő az első kacsolás után olyan fürtöket eresztett, hogy el sem hittem. A másodiknál kicsit megkopasztottam szegényt, de jót tett neki, mert olyan duzzadó kéklő fürtök lógnak róla, hogy öröm lesz szüretelni. A finom sárga kis fosószilva, és a vackor egyszerre ért be, nem is bírtuk mindet megenni, de addigra már tudtuk, hogy a lekvár a befőtt és a fagyasztó mellett bizony a jóféle cefre is a mi javunkat szolgálja, szóval ott érik a pálinkának való a fa alatt nagy hordókban. Aztán találtunk mogyorót, fügét, az óriási diófák alatt ribizlit, fekete ribizlit, a szilvák mögött megbújva vilmoskörtét, téli körtét, téli almát, csak a barackot nem bírtuk megmenteni, de jövőre újratelepítjük azokat is.
Szóval tudjuk már, hogy lassítani kell, mindenre időt hagyni és nem siettetni semmit, így mindennek eljön a maga ideje és a maga idejében hasznot hajt. Tudjuk, hogy itt az ideje a jövő évi veteményesek előkészítésének, hogy most kell szilvát elrakni, szilvalekvárt főzni, hogy lassan a kései gyümölcsöket ládázni kell, hogy ott érjenek be maguktól és télen is legyen friss gyümölcs. Aprítjuk a fát, és télre lesz tüzelő, az őszi szalonnasütésekhez gyújtós. Szépen lassan minden értékké válik, semmi nem megy kárba. Az idén előkészítjük a baromfiudvart is, és hagyunk szabadon egy kis legelőt, hogy a tyúkok, kakasok csirkék mellett egy-két kis kecske is megférjen jövőre.

A lassítás tehát nem azt jelenti hogy lassan mennek a dolgok, hanem azt hogy idő kell az értékek kiforrásáig. Azt hiszem ezt felejtette el a civilizált ember. Az értékes élet időt kíván. Nagyon örülök hogy lett időm erre.

folyt. köv.

Méhecskés kaland

A ház ellőtt jó tirpák módival egy kis földsáv van a kerítésen belül, az úgynevezett előkert. Ebben a gazdasszonyok szoktak virágot növeszteni, esetemben hát valamit csinálni vele.
Gondoltam kidudvázok, mondanom sem kell,a rózsa és a liliom kivételével kb semmit nem ismertem fel, szóval nem volt egyszerű, de ami tetszett meghagytam, a többit kihúzgáltam. Az idén nem lett kardvirág és hasonlók egy sem ami mindig, a levendula csak azért úszta meg mert ismerősnek tűnt, de lett néhány erősen mérgező gaz szépen megerősödve. Szépek egyébként, csak nem szabad túl közel menni meg megfogni.
Mikor a szépen rendbehozott kiskertbe János belépett és rögvest letört valamit ami nekem tetszett, de ő tudta hogy hát eléggé káros az egészségre, kicsit csalódottan éreztem, hogy ez nem a virágok nyara.
Azt azonban észrevettem miközben lomotoltam a nagy semmit, hogy a méhecskék az idén elég korán kezdtek szorgoskodni. Aztán azt is észrevettem hogy mintha egyre többen lennének. Az elején még mosolyogva köszöntöttem őket magamban, hogy legalább nem egyedül kínlódom a fogalmamsincs növények között, aztán lassan leesett, hogy ha ezek ilyen sokan vannak és mindig itt vannak, valahol itt kell lakniuk is.
Balsejtelmem egyre nőtt, mert nagyon nagyon szorgalmasan zümmögtek, egyre többen. Valahol emlékeim legmélyén élt egy kép egy kék méhkasról a hátsó kertben a diófa mögött.
Átverekedtem magam a dzsumbin, elértem a diófát életem kockáztatásával, de nem találtam meg a régi méhecske lakosztályt. Közben nagyon király volt a kaland, leginkább valami tanyasi extrém sportra hasonlított, mert hát ugye mekkmester - János csak félig mekkelte meg ezt a részt a hülye kis kaszájával, vagyis úgy három méter után nem látszottam nagyon ki a gazból, sőt ennek egyenes következményeként én sem láttam. Se előre, se lefelé. Nyilván a diófát láttam meg az eget, az is jó volt, csak nem olyan hasznos, mert akkorákat zakóztam a régi szántás nyomaim, meg a bent felejtett fatönkökön, hogy öröm volt átélni. A lábamat egyáltalán nem láttam és ha próbáltam nézni, és az arcom telement a pont fejmagasságú növények mindenféle virágzatával, szóval inkább túlélni próbáltam. Legalább tudok szárazföldön úszni. Na Pötyi kutya annyit segített, hogy még nálam is jobban elveszett a gazban és nagyon mókás volt ahogy kitartóan ugrált felfelé hogy kilásson. Először még egy látszott, aztán már csak a feje, aztán már csak a füle egy egy ugrás után, aztán már csak azt láttam hogy mozog a fű, de mivel én is küzdöttem, csak óbégattam neki, hogy tarts ki Pötyi, meglesz az.
A méhek nem voltak a helyükön, ami kicsit megnyugtatott,bár feleslegesen túráztattam magunkat, és az ember is újra furán nézett mikor megkérdezte hogy és mit kezdtem volna a szavanna közepén egyedül Pötykővel a sok méhecskével, miközben a hajamból kiszedett minden élő és már kevésbé élő hozadékot. Aztán szépen kézen fogott és elsétált velem a konyha mögötti színig, ahol a nagykapu nyílik és ahol minden nap ki be járunk a kocsival, és megmutatta a kék méhkast, mondanom sem kell, fürtökben lógó, szorgalmasan mézelő méhecskékkel. Akkor lefutott előttem az utolsó néhány hét, mikor mindig elmondtam a gyereknek hogy siessen kiszállni mert az életünkért küzdünk a méhekkel, de hát nem néztem oldalra. Az embernek is mondtam, én mindig a másik oldalon szállok ki a kocsiból, és ott egyébként is csak régi fadobozok vannak ,egyszer megnéztem aztán már nem érdekelt igazán. Persze a fadobozok MIND! régi méhkasok voltak, és a két családos kék mellett amire emlékeztem, még vagy 5 sorakozott.
Nem volt felhőtlen az örömöm, de nagymamám igazán boldogan mosolygott és próbálta volna elmagyarázni hogy kell helyet csinálni a családoknak és majd kipergetjük a mézet és miegymás, de aztán mikor látta hogy nem érezzük a bizniszt a mézben és rezzenéstelen arccal bámuljuk őt is meg a méheket is, hát érezte hogy ez nem az a pillanat.
Jött a kérdés, mi lesz itt? LAckó utálja a méheket, a gyereket nem tesztelném méhcsípésre ha nem muszáj én meg ehhez még annyira sem értek mint a virágokhoz, szóval tuti létrehozok valami keresztezett gyilkos és agresszív új fajt ha rám van bízva. Mikor megemlítettem az embernek, hogy esetleg, akkor megint éreztem hogy a k.. anyám, de nem mondta persze, csak nézett, szóval inkább gyorsan mondtam mást, adjuk oda valakinek.Itt meg nagymamám nézett ugyanúgy, szóval kicsit úgy éreztem inkább megyek főzök valamit. Aztán megegyeztünk, keressünk valami hozzáértőt és majd kiderítjük mi lesz. Egy dologban értettünk egyet, ha a méhek mégiscsak ellenünk fordulnának, nekünk kell gyorsabbnak lennünk. Persze aztán láttuk hogy a méheket nem zavarja hogy mi is ott vagyunk, kicsit autista típusú méhek voltak, csak a virágokkal és magukkal törődtek.
Na hát mi meg igyekeztünk találni egy rendes méhészt. Sikerült is kis utánajárással, nagyon aranyos volt, és kijött megnézni a méhtelepünket. Cuki volt és minden idióta felvetésünkre elnéző mosollyal válaszolt. Megkedvelt minket hamar, mert annyira hülyék voltunk a legegyszerűbb dologhoz is, hogy bármit mondott elhittük. Egyemmeg annak legalább örült, hogy felfogtuk, hogy a méhecskék csak dolgozgatnak nem kell őket piszkálni, de szerintem nem igazán értette hogy maradtunk eddig életben. Szóval a méhecskés bácsi megvizsgálta a kasokat, és azt mondta ha nem baj nem fertőzné meg a maga családjait ezekkel a kiscsávókkal, de keres valami kezdő méhészt, aki szívesen elviszi. Na ez volt a kulcsszó, nagyon szurkoltunk neki hogy találjon és talált, mi több azt is megengedte, hogy ha bármi méhecskés gondunk, kérdésünk van, felhívjuk.
Egyszercsak hívott, hogy megvan az emberünk, holnap este jön a méhekért. Jött is. Mikor megláttuk a piros barkaszt tudtuk hogy remek pillanatok elé nézünk. A méhecskék új gazdája még annyit sem értett hozzájuk mint mi, de nagyon jó fej volt. Hozott egy SZIVACSDARABOT(!), hogy majd azzal betömjük a méhkas száját, ő beteszi az egyterű kocsiba és elmennek. Hát mondtuk neki hogy ahogy érzi, de előbb a kis szivacsával a méheket is tömködje be a lyukon, mert azok bizony kilógnak, és mi úgy tudjuk, hogy csipkedni is szoktak. Én kérdezgettem olyanokat, hogy nem hozott-e valami védősityakot, meg kesztyűt, de válasz helyett már együtt röhögcséltünk, mert nyilván nem. Inkább szétnéztünk a tanyán, mert nagyon tetszett neki és segítőjének is aki kicsit félt a méhektől, szóval igazán nagy segítség volt. Mire mindent megnéztek és elmondták hogy ez egy kis mesevilág, amit magunktól is sejtettünk besötétedett, de gondoltuk sebaj, hátha a méhecskék is alszanak már. Szépen begyűltek, csak hát a sötétben nem igazán láttuk hol is van a méhkas. Nos kedves jelentkezőnkkel megállapodtunk, hogy elvisz mindent, az üres kasokat és kereteket is nehogy újra megjelennek a kis állatkák, ezt hamar bedobálták és jött a valódi munka. Mivel a kocsi egyterű volt, ki kellett találni hogy lesz ez most biztonságos, szóval az emberem néhány diós zsákot szétvágott és két oldalról lassított felvételként bekerítették a méhkast és rászegelték a dióhálót. Közben egymást ijesztgették. Valójában csak a kedves kis autista méheket nem érdekelte hogy mi történik, békésen szunyáltak a méhkason és meg se mozdultak. Mire bekerültek a kocsiba már nagyon nevettünk, ahogy a sötétben lehálózott méhekkel elindulnak éjszaka egy másik tanyára egy egyterű kocsiban mindenféle védőcucc nélkül. Nyilván voltak változataink a sikeres és kevésbé sikeres hazaútra, de egy-két óra múlva kaptunk egy sms-t hogy mindenki él és virul, a méhek alszanak továbbra is.
Azóta méhek nincsenek, de találtam kb 100 keretet, méhes szaklapokat, védősityakokat, még lépet is tegnap előkerült a füstölő is. Egy darabig nézegettük hogy mi lehet az, aztán ráébredtünk hogy ja, ez a lesz a méhecskefüstölő. Lassan fel is hívom kedves újméhész ismerősünket, hogy akad még itt cucc elég kanyarodjon a kis barkaszával erre.