Egy kis szépirodalom

-->

Anyaság, Apaság

Az asszony karjába vette a kisdedet. Az orvostól nemrég értek haza. Azt mondta még lázasodhat, de nem lesz komolyabb baja.

-Tente, baba, tente – dúdolta ösztönösen. A baba nem sírt. Fáradt volt az injekciótól, a láztól, a sírástól. Most kicsit jobban volt, mert már hatott az orvosság. Nyugodt volt. Jól esett a ringatás és a dalocska. Lassan álomba szenderedett.

Az asszony is megnyugodott lassan, a kisbaba egyenletes légzése lelassította riadt szívverését. Mosolygott, gondolatai messze jártak. Dudorászott, maga se tudja mit. Egyszer csak azt érezte ez az ősi kis dallam átjárja minden porcikáját. Most értette meg, anya lett. Az ösztönei működésbe léptek. Már tudta mikor, mit kell tennie. Mikor éhes ez az apróság, mikor álmos, mikor vágyik az ölelésére. Tudta valahol mélyen, hogy így érzett erre rá anyja, nagyanyja, dédanyja, és minden őse, aki ugyanezt a dalocskát dúdolta évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt.

A szobát réges-rég élt anyák és karonülőik töltötték meg és együtt alkottak egy zümmögő kórust. Az asszonyra mosolyogtak, aki mint egy jól teljesített beavatás után, teljesen hasonlóvá vált hozzájuk, míg a régiek rítustáncot lejtettek körülötte. A kör közepén állva lassan megérintette őket. Akivel találkozott az érintése, átadta neki tudását, érzéseit, majd eltűnt. Az utolsó rámosolygott, nem várt az érintésére. Odalibbent, megölelte. Hirtelen gyors képek robogtak szeme előtt boldog mosolygó gyermekről, síró beteg kisbabákról, békéről, háborúról, apákról, nagymamákról, otthonokról…A dédnagyanyja volt az. Végigvitte családjának minden fontos állomásán, amit már ismert, csak eddig, mint gyermek látott. Az árny az anya szemszögéből láttatta mindezt, s ahogy közeledtek a saját élete felé, úgy halványodott. Látta magát viselősen, szülés közben, a férjét, ahogy elfogódottan megnézi gyermeküket, az első nehéz éjszakákat, az első boldog pillanatokat, a kisbaba ragaszkodó pillantását, kapaszkodását, sírását, első mosolyát, a közös délutáni pihenéseket. Anyaságának első állomásait.

Nyugodt volt mikor dédanyja szelleme is eltűnt. Ősi tudás birtokában volt már, ami nem hagyja cserben…

Az apa halkan lépett a lakásba. Tudta, hogy orvosnál jártak, nem akarta felzavarni a babát. A konyha hideg volt és sötét, ezen meglepődött. A lakásban csend honolt. A babaszoba békés félhomályában meglátta feleségét, karjában a gyermekkel. Békésen aludtak egymáshoz bújva. Elmosolyodott. Megértette a torkát szorító aggodalmat a csöndes lakás láttán.

- Minden rendben, csak alszik a családom – gondolta – igen a családom…-mondta ki az új szót halkan. Behúzta az ajtót és a konyha felé indult levest melegíteni. – Sok tej kell a kicsinek, attól gyógyul a legjobban. Az meg a levestől gyarapodik…megmelegítem neki – halkan fütyörészve dolgozott, mintha világ életében ezt tette volna…természetes volt. Apává vált…

Az üldöző
Már órák óta követte a férfit. Mindketten zsebre dugott kézzel, hosszú, rogyadozó léptekkel mentek. Mikor a férfi rágyújtott, ő is megállt, füstölni kezdett, hogy ne legyen feltűnő.
Gondolatai elkalandoztak. Talán ha elmenne…befejezné ezt az örökös kergetőzést…miért érzi mulaszthatatlan kötelességének, hogy mindig ugyanott legyen ahol a férfi? L. úr – magában csak így nevezte – a legkülönbözőbb feladatok elé állította tudattalanul is. Nem okozott gondot eltűnni egy sötét zugban, vagy beolvadni a tömegbe, lábnyomok, cipőtalpak madárürülék közé, de….hirtelen ocsúdott, megálltak. Majdnem nekiütközött L. úrnak. AZ utolsó utáni pillanatban siklott a fal mellé – na ez az – futott át az agyán.
L. úr megfordult, körülnézett, várt egy kicsit. Tekintetében zavart riadalom csillant. Cigarettájába szívott, majd elindult visszafelé.
- Majdnem….majdnem észrevette – gondolta – jobban kell figyelnem…most biztosan megint tőrbe próbál csalni, azért megy visszafelé? Itt a csatorna, a sarkon befordulva a fák alatt megpihenhetek, ott nem lesz feltűnő ha lemaradok. Ott nincs ennyi fény…
L. úr befordult és újra megállt. Egy lapos pillantást vetett lefelé és hirtelen megpördült. Az üldöző megdermedt. Nem mozdult. A fák alatt nem tűnhetett fel, ha nem mozdul. L úr morgott valamit mikor visszanyerte az egyensúlyát és sietve indult tovább a fákkal övezett betonon. Már szinte futott, hogy a fényre érjen az út végén.
- Rohanj csak én úgyis itt vagyok…nem rázol le. – a gyors tempó újra megerősítette mi a dolga. Már nem dohogott, minden erejével L. úrra koncentrált. Ahogy már-már sarkait taposta, lábai megnyúltak és megsötétedtek, ahogy a fák között beesett egy-egy fénycsepp. A többi része hangtalanul kúszott a sötétben, egyre gyorsabban. A fényben egy alak állt. L. úr lassított és intett. Az üldöző karja is a magasba emelkedett. Egészen utolérte L. urat, aki lehajolt megigazítani cipőjét. Az üldöző is gyorsan leguggolt, egészen a cipője mögé kuporodott. Közel volt a fény, hát így haladtak tovább. L úr sietett. Kilépett a fényre. Az üldöző egy pillanatot késett, majd elterült a betonon….
-Szia, eltévesztettem az utcát – mondta L. úr az alaknak – kicsit rohangásztam amíg kerestelek.
-Semmi baj legalább kalandos volt az út – nevetett a másik. Egymásba karoltak. Az alak éles női szeme az üldözőre tapadt L. úr válla fölött.
- De furcsák ma az árnyékok. Mintha önálló életet élnének…a tiéd kényelmesen elterült – nevetett fel megint. Elindultak.
A nap pont a fejük fölül világított. Az üldöző megsemmisülten bújt L. úr cipőtalpa alá.

 Halvacsora

-->

Fáradt délutánra hajlott a nap. Az asszony a konyhában szöszmölt. Máskor serénykedett, de most kimért volt és lassú.

- A mútkor asszonta hal ízű. Milyen ízű lenne, mikor halbó’ van? – gondolta magában, anyjától tanult egyszerű módján, miközben forró tejjel igyekezett puhára önteni a meredt halszeleteket.

Mikor végzett a feladattal, egy pillanatra elmerengett a hal és tej bűzlő gőze fölött. Nem gondolt semmire. Máskor sem volt sok gondolata. Nem volt buta, csak nem gondolkodott semmin ami felesleges lett volna. Gondolkodott maguk felől, az ember, a gyerek, az öreg szülők…

Mosolygott mikor megfordult. Ott sertepertél körülötte négy éves forma kis cselédje, apró kötényben ahogy illik. Beszélt már szépen, néha már söprögetett is. Büszke volt rá milyen dógos máris.

Erre az ember is büszke – gondolta kicsit jobb kedvvel, de a vacsora gondolata újból elkomorította.

-Jaj ez a hal angyalom – sikkantotta fennhangon, hogy rosszkedvét elűzze. A kislány ránézet, hunyorított egyet de nem felelt, játszott tovább. Az asszony tudta, nincs más hátra, mint megsütni a halat. Próbatételnek érezte. Jól főzött az anyjától tanulta a régi receptek szerint. Szerette is az ura a főztjét, de ez a hal, már-már az ellenségévé vált. Most érezte csak meg az émelyítő tejes halbűzt. Ahogy olvadozott a halhús, egyre elviselhetetlenebbé vált a meleg halszag. Még jobban haragudott ettől. Újra a gyermek felé fordult durcás arcával. Nem volt csúnya asszonyka, csak kicsit korán kezdett öregedni. Iparkodott volna több gyereken, de nem segítette a jóisten. A testén meglátszott a többször megindult anyásodás, a lelkén meg a többször megélt vétlen halál. Kicsit túlságosan is próbált jót tenni. A gyerekkel is meg az emberrel is ez a kettő volt a szeme fénye. Tudta mély, ősanya lelkével, hogy veszett mag terem már csak benne, de igyekezett ezen sem gondolkodni. A kislány mintha megérezte volna mély gondolatait. Kacagva lendített felé egy rongycsíkot:

-Pocsolyahal anyukám, pocsolyahal. Ezt süsse meg, biztos finom.- az asszony megkönnyebbülten nevetett fel a kislány érthetetlen viccén. Az biztos nem halízű, hanem pocsolyaízű fonta tovább magában a mondatot és erőt merítve a jókedvből, gyorsan kikapkodta a még mindig bűzölgő halakat a sós, meleg tejből.

Serénykedni kezdett. A nevetés mindig átlendítette a mélyponton. Ezt is édesanyjától tanulta. Liszt, tojás, morzsa és már sercegett is a hal a zsír fölében.

Jókedvük kerekedett. Danoltak, évődtek játékosan. Ahogy jó illat lett, elszállt az asszony minden kétsége: Most biztosan megsikerült – gondolta – adja a Jóisten.

Mire megszáradt a hal, megérkezett az ember is. Jó kiállású, dógos, egyszerű lelkű ember. Azt tanulta, tisztességgel tartsa el minden emberét ha már magához vette, legyen az asszony, gyerek, vagy utcás purdé. De megbecsülte az még a balkézről sikerült kutyakölyköket is.

- Jó estét gyöngyeim, érzem az illatot. Biztos jót főztetek. Te is te kiskötényes. Had nézzem a kis dógos kezed, hogy piszkolódott a főzésben? – és csókolta a kicsi lány arcát kezét, az meg viszont. – Az asszony szeme megtelt könnyel. Megint arra gondolt, hogy örült volna az ember a férfi gyereknek, de hát…jaj a halvacsora. Vajon jó lesz neki? Nem szólt, kivárta a sorát.

- Mi a asszonkám?

- Hát..halvacsora…

- Ad hát, együnk…gyerek ide üjjé melléjem.

- Pocsolyahal, pocsolyahal édesapám, én fogtam, anyukám sütötte, te megeszed – kacagta a kislány.

- Meg én ha már így kínálod, te kis kacagógerle.

- Jó étvágyat – tette az asszony a halat és a vajas krumplit az asztalra. Kínált hozzá savanyát is, már előkészítette, jó hideg volt. Az ember nekiállt. Az asszony szétszedte a hal húsát, gyengéden szortírozta belőle a szálkát és rakosgatta a tiszta húst a gyermek tányérjára…Nem mert az urára nézni…Koppant a villa a tányér szélén, az ember a kéztörlőért nyúlt. Az asszonyka tartotta magát, mereven bámult a gyermek tányérjára, nem szólt, várt.

- Válogatva finom lelkem? - Simított végig a kislány haján a férfi. – Anyád kezétől finom az mindenképp.. – az asszony ránézett. A férfi mosolygott.

- Finom lett Julim. Jobb mint ha anyám főzte volna. – Az asszony nagyot kacagott. Az anyósa főztjén csak a kutyák laktak jól, vagy talán még azok sem. De tudta, győzött. Legyőzte a halat. Újra meg tudott felelni…talán még önmagának is.

Dr PHD úr megérkezik

Dr. Phd úr szerette a fekete színű pólókat. Szerette nézni, ahogy száll a cigi füstje, amit ő fújt ki. Imádta az orosz írókat, a távoli képzettársításokat. Egyet utált nagyon, feszengeni.

Dr. Phd úr azon a reggelen maradt a feketénél. De öltönyt vett. Fontos dolga volt. Elnökölt. Kicsit feszengett mikor tőle szokatlan módon szorosra húzta a nyakkendőjét. Fura előérzete volt. Nem nevezhető rossznak, csak olyan kicsit ideges, na lássuk mi lesz érzésnek.

Mikor megállt az öreg, patinás gimnázium előtt, erősödött az érzés. Mintha most más lett volna a látvány. Úgy emlékezett az épület másképp nézett ki. Most nem volt rajta olyan sok kiszögellés…sőt kifejezetten kerekdednek látszott.

-Fura – gondolta dr. Phd Úr. És belépett a nagy nehéz nyikorgó kapun. Meglepődött, mert az épületben még egy kapu állta útját. Nem volt nagy akadály, mert ki volt támasztva, nyitva volt. Dr. Phd úr. mégis megtorpant. A lába alatt a kőben K.R.G. 1806 felirat futott körbe. Ez is meglepte. Óvatosan lépett be a kitámasztott belső kapun. Itt csak három lépés választotta el attól a pár lépcsőtől ami már a folyosóra vezette volna, de úgy tűnt percek óta gyalogol és a lépcsők még mindig előtte vannak. Felnézett. A lépcső melletti üvegfülkében egy vörös, idős, testes hölgy ült és nézte őt. A homloka gyöngyözni kezdett. Meg volt róla győződve, hogy az előbb még nem volt ott a fülke. Kiegyenesedett. Ekkor vette észre, hogy az erőlködéstől egészen előre görnyedt. Most könnyedén fellépett az első lépcsőn. A másodikon, a harmadikon. A fülke előtt megállt. Be akart mutatkozni. A vörös idős hölgy tekintete azonban szinte megbénította.

- Á az elnök úr megérkezett. – halotta ezt, de nem látta mozogni a kapuőr száját. Oldalra pillantott. A folyosó eléréséhez még egy kapun át kellett lépnie. Ez már csak egy keret volt, mégis félelmetesebb mint az eddigiek. Valami túlságosan ragyogott odabent. Szinte már elvakította. A fényben a fülke mellett egy alak tűnt fel. Feketéllett. Nem is látszott igazán. Hosszú fekete haja, egybefolyt fekete ruhájával. Felemelte arcát. Mozgott a szája, de nem volt hangja. Aztán egyszer csak kinyúlt a kereten, mintha megnyúlt volna a karja és berántotta Dr. Phd Urat. Ekkor hallotta meg a hangját is:

- Jól van elnök úr? – kérdezte gyermekien ártatlan mosollyal

- Nem hallottam…azt hiszem…talán bedugult a fülem…megszédültem.

- Biztosan az időjárás. Vagy a nyomás változás. Előfordul az ilyen régi épületeknél. – mosolygott tovább a fekete nő. Dr. Phd Úr szemügyre vette. Elképesztően fiatalnak tűnt. Mint egy diák. Hangjában volt valami csengő, akár a gyermekekében, de tekintetében mélység hullámzott.

- Én leszek a jegyző. Engedje meg, hogy bekísérjem az igazgatónő szobájába.

- igen – mondta Dr. Phd Úr bizonytalanul. Még mindig nem tért magához. Most már látta, hogy az erős ragyogás a lépcsősor felett lévő ablakon besütő nap volt, és a fülke sem tűnt el, a vörös hölggyel. Felpillantott. A fehér meszelés alatt, egy régi freskó szélét vélte felfedezni. A háta mögött végtelen hosszú folyosót látott, maga előtt rengeteg ajtót. Ahogy haladtak egymás mellett, a fekete nő beszélt hozzá. Nem értette. Azt érzékelte, hogy sok – sok kapun mennek át, és azok kinyílnak előttük. Meg akarta kérdezni hogy lehet ez, de nem bírta. Kicsit megijedt, de mintha egy buborék pattant volna szét, hirtelen zaj támadt. A folyosó végéhez értek. Előtte egy és két oldalt újabb ajtók, mögötte a folyosó végén szintén ajtó. A fekete nő mosolygott:

- Balra az udvar, jobbra a tanári szoba, egyenesen a titkárság és az igazgatóság. Dr. Phd Úr most vette észre, hogy sokan vannak körülöttük. Fiatalok, idősebbek. Van aki rápillant, van aki észre sem veszi. Mire a középső ajtóra nézett, az már nyitva volt. A fekete nő bentről hívogatta, de nem beszélt. Mintha a fejében hallotta volna a hangját. Az ajtó bezáródott mögötte. Az első irodában asztalok és polcok között haladtak, mikor egy falnyi ajtó nyílt ki oldalt. Bentről zaj szűrődött ki, de mire odanézett, az ajtó újra zárva volt. Átléptek a belső helyiségbe. Óriási volt. Plafonig érő sötét szekrények és egy óriási pult. Dr. Phd. Úr hirtelen nagyon kicsinek érezte magát. Nem látott fel a pultra, sem mögé. Megállt. Látta, hogy a fekete tovább megy, és áthajol a pulton. Valakivel vált pár szót. Ránéz, majd a falra mutat. Dr. Phd Úr. úgy érezte, valaki gonosz játékot űz vele. A falon egy plafonig érő óriási ajtó volt, benne egy hatalmas kulcscsomóval. Alulról látta a kilincset. Próbálta elérni de nem ment. Látta a kezét, ahogy nyúl a kilincs felé, de az egyre messzebb volt.

- Összementem…. – gondolta – hülyeség – rázta meg a fejét. Hirtelen ismerős zenét hallott.  - A mobilom – gondolta, vagy talán mondta is – fel kell vennem.

- Halló, én, én vagyok? – kérdezte – de senki nem válaszolt. Nagyon távolról hangokat hallott:

- Phd Úr, Phd Úr…Az igazgatónő várja.- Dr Phd úr. A hang felé fordult. A pult már normál méretű volt, mellette egy kedves hölgy állt. Az iskolatitkár.

– Elnök úr, nagyon elgondolkodott. A mobilját sem vette fel – mosolygott a hölgy. Dr. Phd Úr ekkor vette észre, hogy ül. Egy kényelmes díványon üldögélt, egészen elengedte magát. Elmosolyodott. Legszívesebben felnevetett volna – Álmodtam. Az egészet csak álmodtam…

Nyílt az ajtó. Dr. phd Úr lassan felemelkedett és oda lépett. Az ajtó mögötti látvány azonban visszataszította előbbi lelkiállapotába…..

Valami történik Dr PHD úrral

Dr. Phd Úr belépett az ajtón. Olyan érzése volt, mintha még mindig ülne, pedig várta a megkönnyebbülést jelentő érzést, amikor az ember végre felállhat a dolgát végezni rövidebb-hosszabb várakozás után.

A igazgatónő távol állt, egészen az iroda hátsó részében, az óriási diófa íróasztal előtt. Mosolygott, de szeme különösen villant mikor végigmérte Dr. Phd Urat. – Ő is fekete – gondolta.

Az igazgatónő a legalább száz éves fotelekre mutatott, amelyek egy sötét szögletes asztalt fogtak körbe. Phd úr megborzongott. Minden bútor újnak látszott, de tudta, nagyon régiek. Nem értette, nem nagyon szokott ilyen dolgokkal foglalkozni, de most az iroda minden részletét az agyába véste. Az ajtó mellett a tárgyaló, balra ablakok, előttük végig polc, újra ablak, íróasztal, mögötte a falon végig szekrények. Előttük a fotelek, mögöttük végig a másik falon plafonig érő szekrények, aztán egy tükör és újra az ajtó.

Ezt úgy nézte meg, hogy körbe fordult. Elszégyellte magát: – Miért forgok? – vissza akart fordulni, de a tükörre tévedt a tekintete. Nem tudta levenni róla a szemét. Odalépett. Hátrahőkölt a meglepetéstől. Ő is fekete volt. Fekete öltöny, szokatlan módon szorosra húzott fekete nyakkendő. Csak barna bőrtáskája emlékeztette saját magára. Hirtelen megfordult.

- Dr. Phd Elnök Úr, előkészítettem a papírokat, mielőtt felmennénk a vizsgára.

- Nem – kezdte Dr. Phd Úr. „nem kell végig mondani, hogy dr phd elnök úr” akarta folytatni, de nem tudta. Az igazgatónő várakozóan nézett rá. Phd úr küzdött a hangképző szerveivel. Nem engedelmeskedett a szája. A tüdejéből kiáramló levegő, mintha szélvihart kavart volna benne. A hangszalagjai rezegtek, a garatja csapkodott, az uvulája remegett, a nyelve forgott, fogai csattogtak, de szája nem nyílt.

Leült a legközelebbi fotelba. Megrémült, most már úgy igazán. A mellette lévő fotelben ott ült a fiatal fekete nő. Szorgalmasan jegyzetelt, rá sem nézett.

Úgy döntött ő sem reagál. Gépiesen elvette az igazgatónő kezéből a papírokat. Átnézte, majd jegyzőkönyvbe mondta a szokásos szöveget.

Pár perccel később nem tudott visszaemlékezni rá hogyan zajlott le mindez. Úgy érezte, küzd valakivel saját magában. Tudta, hogy ez a gondolat is abszurd, hiszen az ember talán magával küzdhet önmagában

Mikor végeztek, eszébe jutott az álma: -Talán valóság volt? – elhessegette a gondolatot. Most nem akart a dolgok hatása alá kerülni, pedig máskor szívesen menekül saját gondolatiba. Mikor nem akarja látni a valóságot. Nem félelemből, inkább önvédelemből. Most, nem akarta, hogy ez történjen. Figyelni akart…Összerezzent.

- Indulnunk kell - Mondta a háta mögött egy hang. A jegyzőnő bólintott, felállt. Az igazgatónő is felállt.

Csak ő lepődött meg azon, hogy az ajtó nem nyílt ki, mégis valaki bejött a szobába. Mikor megfordult, látta, hogy a szekrények között a szoba falán van egy másik ajtó. Valószerűtlenül kicsi ajtó. Szinte azonnal záródott is. Nem is látta hang tulajdonosát, csak egy villanást.

- Szürke. – gondolta szinte örömmel – szürke, nem fekete.

Kifelé menet szemügyre vette a titkárságot. Minden teljesen normális volt. Az iskolatitkár ismerősként mosolygott.

A folyosón forgatag fogadta, mintha nem is itt járt volna az előbb. A vizsgáztató tanárok színes ruhás kavalkádja, a sok fény szinte megszédítette a korábbiak után. Visszaértek az első folyosóra. A fülkével szemben jobbra fordultak, fölfelé mentek a lépcsőn. Minden kapu zárva volt, a kifelé vezető út sötétlett.

Dr. Phd. úr nagy levegőt vett és igyekezett kezébe venni az irányítást. A lépcsőfordulóban mindent elárasztott a fény. A felső lépcsősorra csak úgy léphettek, ha átgázoltak a fénysugarakon. – Érzem a fényt…lehetetlen – gondolta belenyugodva. Ahogy a sárga sugarak végigpásztázták, elöntötte a nyugalom. Azt még észrevette, hogy a jegyzőnő és a szürke nő cinkosan összemosolyog, de már nem tulajdonított neki jelentőséget. Végre nem feszengett. Mindenki barátságosnak tűnt. Szórakoztatta a tanárok susmorgása, a korlát szép formája, a lépcsők évszázados kopása. Tetszett neki, milyen természetesen mozognak az itteniek a több évszázados falak között. A lépcső tetején újabb folyosó következett, de nem kellett végig mennie rajta. Egy ajtót állt előtte. Nyitva volt. Bentről csengő kacagás hallatszott. Ahogy közelebb lépett, a tüdő színű falak szinte beszippantották. Az ajtó mögött lehetetlenül nagy terem tárult elé.

Igyekezett céltudatos lenni, az asztalhoz sietett. Letette barna bőr táskáját és megállt a széke mögött. Felemelte fejét és ekkor már biztos volt benne, hogy valami történik vele…

Dr PHD úr veszélybe kerül

A terem falai eltávolodtak. Szinte nem lehetett látni a végét. A szemben lévő falat a mennyezetig érő üveges szekrények takarták. A polcok megrogytak könyvek súlya alatt. A közepén egy hatalmas szürkésfekete örvény tátongott, ami ellenállhatatlan erővel húzta maga felé. Úgy érezte a lábai hátracsapódnak és a vákum magába szippantja. Nyakkendője fojtogatta, kezei görcsösen markolták a remegő szék karfáját.

- Csukd be a szemed – hallott egy ismerős hangot, valahol mélyen a fejében. Mikor újra kinyitotta a szemét, a szekrény és közte egy szőke fiatal nő állt. Megörült neki, ismerte már régről. Most egészen más volt. A régi mosoly, a régi hang, de új tekintet. Megnyugtató, talán túlságosan is. Pislogni akart. A szőke nő hangja felsikoltott a fejében: NE! Kapaszkodj! – dr Phd. ránézett, de a nő szája nem mozgott. Mosolygott, de látszott, hogy erőlködik. Mintha őt tartaná az örvény fölött. Aztán a mosoly meglágyult, a nő földig érő fehér szoknyájában odalebegett az asztalhoz.

- Szia, de jó, hogy találkoztunk, alig vártam. Jól vagy? – kérdezte olyan elképesztő romlatlansággal, mintha nem egy örvény lenne a szekrényen, mintha nem ordítozott volna Dr. Phd fejében és mintha  nem az előbb levitált volna át a kétszáz éves termen.

- Szia, jól…azt hiszem. – A szőke bólintott és határozott léptekkel a helyére ment.

A teremben mintha senki nem vett volna észre semmit. Az igazgatónő mosolyogva mutatta be az elnököt a tanároknak. Miközben elhangzott a szokásos szöveg, dr. Phd. Úr lopva körülkémlelt. Egészen átlagos tanári kar vette körül. Volt aki figyelt, volt aki jegyzetelt, volt aki bóbiskolt. Akivel találkozott a tekintete, mosolygott. Dr. Phd. egészen megnyugodott.

Furcsa mód, mintha nem is vele történt volna az előző kaland, hanem egy filmen látta volna valamikor nagyon rég. Ő is elmondta szövegét és várakozással tekintett a vizsgára. Kíváncsi volt milyen diákok járnak ebbe az ódon, titokzatos gimnáziumba. Szeretett volna a zárt világ mögé látni kicsit. Szórakozottan nézelődött. A terem két oldalán hatalmas ajtók voltak. Most mindkettő kinyílt és betódultak rajta a diákok. Hangtalanul sorakoztak fel a teremben. Mindannyian Dr. phd. Úrra szegezték tekintetüket. A kifejezéstelen arcok, az üveges szemek megzavarták. Újra feszengeni kezdett. Elmondta előre kitalált szövegét, de semmilyen hatást nem ért el vele. Az igazgatónő parancsszavára a diákok ugyanolyan zajtalanul hagyták el a termet, mint ahogy bejöttek. Csak három diák maradt bent. A vizsga elkezdődött.

Dr. Phd. úr csalódott volt. Nem történt semmi. A diákok már-már unalmasak voltak. Eldarálták a bemagolt anyagrészeket, válaszoltak a tanárok kérdéseire. Lassan megtelt minden vizsgaasztal. Már hat diák volt a teremben. Az idegen nyelvű feletek kötötték le kissé, azon legalább gondolkodnia kellett. Úgy érezte egy kellemes, langyos levegőjű buborékban ül, ami ringatja, tompítja a hangokat és megnyugtatja őt.

Újra a könyvszekrényre tévedt a tekintetet. Fel akart kiáltani, mert a szekrények üvegében látta, amint az őt körülvevő burok visszatükröződik. És ő valóban annak a közepén ül, vele szemben egy diák. A burok két oldalán állt a két nő. A fekete és a szőke felé nyújtott karjai között himbálózott a buborék. Előtte filigrán, rövidre nyírt hajú fiatal nő állt és mintha ő is vizsgáztatta volna diákokat, de valami egészen ismeretlen tantárgyból.

Ekkor a rövid hajú megfordult és ránézett. A terem szélén lévő asztalhoz ment és leült. Dr. phd. égy érintést érzett a vállán. A szürke nő állt mögötte.

- Kicsit fáradtan tűnik elnök úr. Nem inna velem egy kávét? A földszinten van egy kellemes büfé. A séta is jót tesz. Korán kezdődött ez a nap.

- Még nem – mondta phd határozottan – még van itt egy kis dolgom, köszönöm. – Ő maga is meglepődött a válaszon. Nem gondolta, hogy itt bárkinek is sikerül majd ellent mondania. A szürke ruhás nő, távozott. Mikor Phd. oldalra pillantott, tekintete találkozott a szőke tekintetével. Beszélni akart vele, meg akarta tudni mi folyik itt, de a mély fekete tekintet újra elaltatta gyanakvását. A következő pillanatban már a hangját is hallotta.

- Szólj nyugodtan, ha ennél innál valamit. Szívesen elkísérlek. Reggeli és friss kávé vár a földszinten. – A szőke hirtelen már a mellette lévő széken ült és halkan beszélt hozzá. Úgy érezte soha nem akart jobban kávét inni és reggelizni. Minden erejét összeszedve kérdezte meg:

- Tudom, mondta a kolleganőd. Ide figyelj mi folyik itt?

- Nem értem mire gondolsz.

- Ez az iskola... Mi volt az előbb a könyvszekrénnyel és az a…- elhallgatott. A szőke megnyugtató tekintete, fenyegetőre változott de azonnal a rövid hajúra nézett. Annak megrándult a szája, mintha beszélnének, de csak a tekintetük találkozott. Mikor újra Phd-hoz fordult, már a megszokott, szinte sugárzó, megnyugtató pillantást látta. Nem érzékelte a beszélgetést, de tudta, hogy beleegyezett egy rövid kávészünetbe. A szőke jelenléte megnyugtatta. Mikor kiléptek a teremből, a folyosó még ismeretlen része felé indultak. Lassan haladtak. Ahogy a nap besütött az ablakon, minden olyan nyugalmasnak és távolinak tűnt. A folyosó egy lépcsőre kanyarodott, egy szélesebb, nagyobb, fárasztó lépcsőre. Dr. Phd azon gondolkodott, hogy fáradhat el lefelé menet. De aztán a lépcső véget ért. Már végképp nem tudta hol jár. Egyedül szőke kísérőjének hangja tartotta irányban. Attól félt, végleg eltéved a folyosók, ajtók, átjárók zegzugos labirintusában. Még mindig nem értette mi történik körülötte. Csak azt tudta, nem veszítheti el a kapcsolatot a külvilággal. Most nem menekülhet saját gondolataiba, mert veszélyes lehet.

- Á elnök úr? – szólította meg egy kerekded, színes ruhás idős nő. Ez visszarántotta a valóságba. Nézte a nőt és legszívesebben ráordított volna, miért szólítja így. És mit keres itt? Annyira hétköznapi jelenség volt, hogy szinte fájdalmat okozott a tudatában jelenléte. Harsány volt és hajbókolt. Dr. Phd. mindkettőt nagyon utálta. De nem tett semmit, csak várt.

- Elnök úr, fáradjon utánam, na jöjjön csak, van itt mindenféle finomság! Amit csak kíván jöjj….-és belépett egy nagy fehér ajtó mögé. Dr. Phd már nem hallotta mit mond. Hirtelen egyedül maradt. Egy pillanatra a pánik felkúszott a torkán, de vett egy nagy levegőt. Megint a maga ura volt. Megfordult. Esze ágában sem volt követni a harsány nőt. Nem tudta hová vezet a folyosó, de azt tudta, hogy egyedül akar lenni. Balra meglátott egy valószínűtlenül kicsi, fehér, ütött-kopott ajtót. Hirtelen az Alice csodaországban jutott eszébe. Elmosolyodott. Arra gondolt, még jó, hogy nem ment a harsány után, lehet, hogy ott a csodagomba, amitől összemegy, vagy megnő. Elég volt már a meglepetésekből. Hirtelen elhatározással kinyitotta az ajtót….

Dr PHD elkóborol

Le kellett hajtania fejét, hogy átférjen a fehér ajtón. Azonnal zuhanni kezdett. Mikor földet ért, néhány másodpercig nem mert megmozdulni. Attól félt megsérült és soha nem fog kijutni. Erősen koncentrálnia kellett, hogy fel tudja emelni a fejét. Maga is meglepődött, milyen könnyen ment. Kinyitotta a szemét. Erős vakító fényt látott. Magától szokatlan gyorsasággal és rugalmassággal felpattant és futni kezdett a fény felé.

Két oldalról áradt felé a sötétség és a penész szag. Félt. Minden áron el akart jutni a fénybe, de lábai egyre nehezebben vitték. A fény közeledett, de ő már szinte egyhelyben futott. Mintha lábain ólomsúly lett volna. Lenézett. Lába alatt kilométeres mélység tátongott. Nem értette miért nem esik le, de ahogy erre gondolt, érezte zuhanni kezd. Minden erejét összeszedte és kiugrott a fénybe…

Hunyorgott, kezét a szeme elé emelte. Még nem látott rendesen, de nyugodtnak érezte magát. Ahogy emelgette a kezét, megérezte zsebében az ismerős dobozt. „A cigim” gondolta. Igyekezett belekapaszkodni ebbe a triviálisan valóságos tárgyba. A távolból tompa zajokat hallott, próbálta hozzászokatni szemét a fényhez, de nagyon nehezen ment. Lassan rajzolódott ki egy magas betonkerítés, szögesdrót maradványokkal, két régi épület, egészen közel hozzá egy ketrecszerű, betonozott aljú építmény. Ahogy körbefordult, rájött, hogy nem jutott ki. Az átriumban van. Lassan szemügyre vette. Elindult. A gimnázium hátsó homlokzata meglepően egyszerű volt. Az épület nagyon hosszúnak, és vékonynak tűnt. Nem értette, hogy fér el az a labirintus és a sok terem. Egészen belefeledkezett az épületbe. Szépnek és nagyon titokzatosnak tűnt. A korábbi nyomasztó érzése megszűnt. Benyúlt a zsebébe, rá akart gyújtani. Ahogy megfogta a puha dobozt, teljes nyugalom szállta meg. Az ismerős valóság, a kellemes füst iránti vágy, emberinek tűnt. Normálisnak… Ebben a pillanatban meglátta az árnyakat a felső ablaksorban. Fekete lebegő árnyak voltak. Cikáztak oda vissza, néha egy-egy szürke villanást is látott. Megértette, őt keresik. Be akart lépni a fal védelmébe.

Megfordult. Már nem látta mi történik odabent, és eltűnt a torkába felkúszó jeges félelem érzése. Tovább nézegette az udvart. Néhány fa, a furcsa épületek. Szórakozottan rágyújtott. Nézte a füstöt. Egészen jó kedve kerekedett. „Végül is én vagyok az elnök. Jobb, ha visszamegyek.” Lépegetett a fal mellett, nézte a füst árnyékát. Mikor felemelte a tekintetét, két férfi állt előtte. Ők is dohányoztak. A világos hajú férfi kellemes világos nadrágot és inget viselt, a sötét hajú, komoly, három részest sötét öltönyt, láncos órával. Nem érezte fenyegetőnek jelenlétüket. A két férfi meglepődött. Egymásra néztek, de nem szóltak semmit. A világos, felnézett az ablakra, Dr phd követte tekintetét. Eszébe jutottak az árnyak. Már nem cikkáztak. Eltűntek. Mikor visszanézett a férfiakra, látta, hogy a sötét alak, egyfolytában őt nézi. A világos oldalra lépett. Dr phd, nem tudta követni. A sötét alak tekintete nem engedte. Úgy érezte, zsugorodik. Óriásira nőtt az épület, a betonkerítés. Cipőket látott maga körül, és egy beszélgetés foszlányait hallotta:

- Hogy került ide? Ki tudott jönni egyedül?

- Nem tudjuk…talán erősebb mint hittük…

- Vigyáznunk kell. Elengedem, de figyeljetek jobban.

A szőke ismerős, megnyugtató hangját hallotta:

- Dr phd, hát itt vagy? Rosszul érzed magad? – Phd. magához tért.

- Mi folyik itt? – kérdezte újra szőkétől, de az csak mosolygott.

- Nem tudom, mond meg te. – válaszolta – Te fekszel az udvaron a földön. Nem is értem hogy kerültél ide. A hátsó ajtót nem használjuk, be volt zárva. Nehéz lehetett kinyitni.

- Valóban? Nekem nem úgy tűnt. Kinyílt és én zuhanni kezdtem, aztán alig bírtam kijutni a fényre, és láttam a fekete árnyakat az ablak mö….- a szőke tekintete elhallgattatta. Ugyanúgy hallotta a hangját a fejében mint az örvénynél. – Hallgass! Ne áruld el magad, mert figyelnek. Kellj fel és tegyél úgy, mintha elestél volna. Visszamegyünk.

Dr phd megadóan felállt. Meglátta a szürke nőt egy távoli nagy üveges ajtó előtt. Mögötte több méteres fekete árnycsapat hullámzott. Jobbnak érezte azt tenni, amit a szőke mond. Utána ment. Az épület morajlott mikor beléptek. Balra meglátta a portás fülkét. Tudta, hogy azzal szemben lesz egy lépcsősor, ami a teremhez vezet. Meglepődött, hogy megjegyezte.

- Ne csodálkozz – hallott a szőke hangját – nincs itt semmi meglepő. Ez csak egy régi épület, régimódi szokásokkal. Nem titkokat őrzünk, csak hagyományokat. – Phd fáradtnak érezte magát. Lemaradt. Az épület nem szűnő morajlása fárasztotta.

- Haza szeretnék menni. – mondta. A szőke megfordult a lépcsősor fordulójában. Szeméből átlátszó hullámok csaptak ki. Dr phd megijedt egy pillanatra, de a hullámok elhaladtak mellette. Megfordult. A lépcső alján a szürke nő állt. Az átlátszó hullámok elválasztották őket egymástól. Dr phd. nem értette mit mond, pedig látta, hogy beszél. A hullámokról minden szavánál apró buborékok pattantak vissza. Megértette, hogy a hullámok őt védik. Felnézett a szőkére. Ő nem beszélt, csak nézett, mégis hallotta a hangját. Mintha mesét mondott volna. A lépcső két oldaláról újabb hullámok ereszkedtek le. A szőke mellett megjelent a fiatal fekete és egy másik vékony, szőke alak. Ez a nő hideg volt. A tekintete jeges, kékes szürke. Kissé felemelkedett és a hullámokat áttörve a szürke nő és dr Phd közé lebegett. A jegyzőnő már mellette állt. Felvezette a terembe. Ahogy a lépcső tetejéről visszanézett… legnagyobb meglepetésére nem látott semmit.

Gépiesen lépett a nagy terembe és hagyta, hogy a dolgok maguktól menjenek tovább…de már tudta, hogy kideríti milyen titok lappang az ősrégi falak között.

Dr PHD elindul az igazság ösvényén

A terembe belépve megnyugodva konstatálta, hogy a vizsgáztatás megy a maga módján. De újra érzékelte, hogy valamilyen számára ismeretlen tantárgyból vizsgáznak a hallgatók. A jegyzőnő felé fordult, hogy megkérdezze mi ez.

-Semmiség - válaszolt kérdés nelkül a fekete nő - szerintem minden szavát ismered. - És valóban Phd elkezdte hallani a vizsgázó szövegét. Minden szót ismert, sőt az értelmét is tudta. Az asztalhoz sietett, és leült. Az ő szakterületéről beszélt a vizsgázó. Ismerte a Hat sétát a fikció erdejéből. Szinte szóról szóra használta. Teljesen lenyűgözte. A vizsgázók egymás után jöttek. Beszéltek mindenféléről. Kapkodta a fejét. A tizenévesek mintha ősöreg tudósok lettek volna. Az antik görög metrikától a magyar nyelv diakron változásáig mindenről tudtak beszélni. Azon kapta magát, hogy elfeledkezett korábbi nehézségeiről. Szétnézett a teremben. Semmi különöset nem látott. Egyszercsak felállt és a hatalmas könyvszekrényhez sétált.

- Belenéznél? - kérdezte a fekete nő

- Szeretnék...de nem veszélyes?

- Nem tudom. Ha tudsz vigyázni magadra, semmiképp sem. De veled maradok. - A fekete nő Phdt nézte. Ahogy tekintetük összekapcsolódott Phd úgy érezte valami erősen húzza előrefelé. Nem tudott odanézni, de valahogy tudta, hogy az előző örvény húzza magába őket. Félt, hogy elveszíti eszméletét a forgástól. Ezt a fajta szédülést nem szerette. Feszengeni kezdett, nem akart a fekete előtt kellemetlen helyzetbe kerülni. Szerette volna, ha a szőke biztonságot nyújtó falai körül veszik. Hirtelen meghallotta a hangját.

-Ne félj, itt vagyok, akkor is ha nem látsz. Ő is vigyáz rád. - Phd magához tért. A fekete nőt kereste, de egyszerre a fekete és a szőke nő egy figuraként állt előtte. Az arcvonásai, a hajszíne változtak, hol egyik, hol másik mutatkozott meg. Csak a fekete mély tekintet maradt változatlan.

- Az igazság - hallotta a fekete nő hangját - az igazság nem titok. De csak azok részesülnek benne, akik megértik eszenciáját. Az igazság benned van. Ne rajtunk keresd. Mi megmutathatjuk az utat, foghatjuk a kezed, de az igazságot neked magadnak kell megtalálnod, önmagad legmélyén.

- Nem értem - kiáltott fel Phd.- Én nem kerestem az igazságot, csak a dolgomat akartam végezni. - Nem állsz készen......nem állsz készen.....nem állsz készen..... -Hallotta a távolodó fekete nő hangját. Hirtelen újra nagyteremben találta magát, a helyén ülve.

A diákok újra az unalmas, monoton vizsgát folytatták. Nyoma sem volt az előző izgalmas eszmefuttatásoknak. A nagy szekrény üvegei némán, már-már bután csillogtak, magukba zárva az ősi titkot. Phd már nem akarta megnézni. Eltűnt a varázs. Mióta itt volt, először érezte, hogy nincs itt semmi titok. Körülnézett. Idegen arcok a vizsgabizottságban. A fekete nő a jegyző helyén végzi a dolgát. Ha forog, néha valaki mélán rámosolyog, de senki nem foglalkozik vele. Megnézte magát az üvegben. Újra megütközött saját feketeségén. Megéhezett. Felállt és várt egy pillanatot, ki indul elé megállítani. De nem történt semmi. A jegyző melletti ajtón egyedül kilépett a folyosóra. Lenézett a lépcső korlátján, aztán elindult a folyosó másik vége felé. Úgy emlékezett, a harsány nő ebből az irányból kínálgatta finomságokkal.Elsétált a hátsó lépcsőig. Már majdnem elindult lefelé, mikor úgy érezte figyelik. Hátrakapta a fejét. A folyosón a szürke nő állt, nyomában a rémítő fekete árnyakkal. Érezte, ahogy a félelem felkúszik a torkán. A szürke nő fenyegető magasságba emelkedett. Kicsit megdőlt és egyre közelebb lebegett, maga után húzva a cikkázó fekete árnyakat.

- Ezt láttam az udvarról - gondolta Phd - de hát ez lehetetlen. Vagy mégis van itt valami titok?

- Nem kerested az igazságot - hallotta a fejében a szőke nő hangját - hát most nézz szembe félelmeiddel.-Phd kiálltani akart, de a szürke nő tekintete elrabolta hangját. Kicsit felemelte, fekete árnyai pedig körbevették.

Dr PHD szembenéz félelmeivel

Mikor a szürke felemelte, elveszítette érzékeit. Nem látta a teret és nem tudta mennyire gyorsan telik az idő. Mintha egy szürkés, ködös, légüres térben lebegett volna. Lába alatt nem volt talaj, feje felett nem volt tető, de a szürke köd mégis úgy körbefonta, hogy alig kapott levegőt.

- A félelmeim - gondolta - ezt hallottam -hirtelen cikkázni kezdtek gondolatai. Félt a befoghatatlan terektől. Utálta ha nem tudta hol van és most pont ez történt. Nem nagyon foglalkozott dolgai tudatos irányításával, nem bánta ha sodródik, sőt izgalommal várta mi történik. De azt utálta, ha teljesen kicsúszott kezéből az irányítás, vagy ha eltévedt valahol. Utált várni is. Főként akkor ha nem volt biztos a végkimenetet illetően. És most várnia kellett egy tér és idő nélküli helyen. Akarat nélküli lényként lebegett a szürke semmiben. Egy pillanatra megtetszett neki a gondolat. Ekkor azonnal tisztulni kezdett a köd. Eszébe jutott mitől szokott még félni.

- Pókok...azt kibírom - mondta ki halkan - fulladás...csak nem halok meg itt - ez teljesen lehetetlennek tűnt számára. Ahogy kitisztult a köd, meglátta mitől fél a legjobban...

Szeme előtt egy hivatal képe bontakozott ki. Hamisítatlan csinovnyikok rakosgatták az aktákat, írtak, számoltak, pecsételtek. Meghajtott háttal, dossziékat magukhoz szorítva, siettek a terem egyik végéből a másikba. Ahogy nézte őket, észrevette, hogy az egyik nő, a fiókját kihúzva eszeget valamit. Mint egy rémült kisegér, minden harapásnál körbenézett. Vézna arcában ülő nagy szemei szánalomra késztették.

Nyílt az ajtó. Legnagyobb meglepetésére, ő maga lépett be rajta. Olcsó fekete öltönyt viselt, műszálas inggel. A haja tőle teljesen idegen módon, szigorúan elválasztva és lefésülve. Az ajtó előtt megállt és körbenézett. A csinovnyikok még lejjebb hajoltak, még szorgalmasabban dolgoztak. Hirtelen megértette, ő a főnök. A kisemberek között a legnagyobb. Összeszorult a szíve. Ez volt a legnagyobb félelme. Kispolgárrá válni, szolgalelkű hivatalnokként, áldöntéseket hozva másokon zsarnokoskodni. De A csinovnyik-Phd nem állt le. Önelégülten körbenézett és papírját jelentőségteljesen magasba emelve megszólalt:

- Itt a lista! Már vártam. Kiderül ki nem teljesített rendesen! Most kiderül ki szorul a többiek segítségére. Ez egy hivatal. Nem szociális intézmény! Dolgozni kell, nem cseverészni és kávézgatni. - elindult az iroda belső része felé. A vézna arcú nő felé pillantott, és tettetett haraggal, ahogy a gyerekeket szokták, megszidta:

-Jaj, jaj Szabóné.....hát hányszor mondtam nem eszünk munkaidőben. Fogadjunk megint tele az a fiók morzsával. Mit fog szólni ehhez a közegészségügyi osztály? Kénytelen leszek jelenteni....vagy tudja mit, kíméljen meg engem ettől. Hívja fel őket maga. Mondja meg, jöjjenek ide és intézzék ezt el magával....vagy inkább várjon csak - mondta maga elé emelve a listát - pakoljon össze és tűnjön el. A magáé a legrosszabb teljesítmény. Na, legalább egy gonddal kevesebb. Délután már ne legyen itt. Most már ehet amennyi magába fér. - Ezzel megfordult és kiment az irodából. Szabóné meredten bámulta az asztalt. Egy idő után fölnézett, de senki nem nézett rá. Mindenki csinálta a dolgát. Mikor felállt, látszott hogy gyermeket vár. Annyira sovány volt, hogy állapota nem tűnt áldásnak. Inkább meghökkentő volt vékony testén a nagy teher. Tekintetét Dr Phd felé fordította. Nem szólt semmit, csak nézte. Dr Phd ordítan szeretett volna. Nem akart ilyen lenni. Úgy érezte a nő látja. Eszébe jutott egy másik félelme. Hogy szembe kell néznie valakivel, akivel rosszat tett.

- Valójában - gondolta - én nem bánok így az emberekkel. Nem félhetek valamitől amit nem tettem meg.

A szürke köd elnyelte az irodát. Újra körülölelte és fojtogatni kezdte. Látta, hogy fekete árnyak cikkáznak körülötte. Úgy érezte tudatán hasítanak keresztül és darabokra szaggatják elméjét. Szembe kell szállnom velük...én nem vagyok szolgalelkű....ki tudok törni - hallotta saját gondolatait.

-Elég! - kiáltotta hangosan - Elég! Tünjetek innen. Nem fogok megijedni néhány árnyképtől. Tudni akarom az igazságot! Látni akarom mi folyik itt! - Ahogy kinyitotta szemét, az árnyak eltűntek. A szürke köd is oszladozni kezdett. A szőke jött felé alakját a fekete nőével váltogatva. - Egylényegűek - jutott Dr phd eszébe. Most nem szállta meg a szokásos nyugalom.

-Az igazság - hallotta a szőke hangját a fejében - félelmetes. Ha egy pillanatig is úgy érzed nem akarod megtudni, nem vagy méltó rá, hogy megtudd. Szembenéztél egy rosszabb önmagaddal. De nem láttad valódi félemeid beteljesülését és nem láttad félemeid megoldását. Nem akartad az igazságot, hát kaptál egy kérdést. Tudod -e most bizonyosan, hogy te magad, aki itt állsz a valódi önmagad vagy-e. Vagy az, aki az előbb megjelent a valódi Phd? És te csak az ő jobb kitéteményeként létezel? Vagy nem is létezel, csak a csinovnyik PHD legszebb álma vagy? Ki vagy te? Létezel? Vagy csak mások álmában lebegsz az üres térben......- az egylényegű nők eltűntek.

Phd egyedül maradt egy hófehér, steril, vég nélküli térben. - Azt hiszem értem - kiáltotta bele a semmibe - én nem is vagyok itt! - kérdésére senki nem felelt.

DR PHD ráébred a valóságra

- De ha nem vagyok itt - gondolta Phd- akkor hol vagyok? - Megpróbált elindulni a szürke ködben, de ahogy mozdult, fekete, denevérszerű árnyak röpködtek körülötte. Karját szeme elé kapva próbálta megvédeni magát. Aztán észrevette, hogy az árnyaknak emberarca van. Nem csapódott neki mind, inkább csak keringtek körülötte. De akik nekicsapódtak azokat ismerte. Régi ismerősök, akiket már majdnem elfelejtett. Most minden becsapódás egy egy emléket ébresztett benne. Gyermekkori karácsonyok, tanárok, iskolatársak, egyetemi barátok...egyre valószerűbbek lettek az emlékek. A keringés lelassult, egy-egy becsapódás mintha már órákig tartott volna. Már nem bánta, nem félt, figyelt. Kereste az emlékek között a valóságot. Egyszer csak megtalálta. Otthon volt. Gyermekei vették körbe, Nagy Ő pedig saját sütésű tortát rakott elé. Kedves volt, szerette őt. A torta minden morzsája az ő kedvét szolgálta. Hálás és szerelmes volt. Szerette volna ha ez a valóság, de ez is távolodni kezdett. Újra a tejszerű ködben találta magát. Futni akart, de nem volt irány. Forgott egyet maga körül, de nem tudta hogy szabadulhatna. Rájött, ez a legnagyobb félelme. Teljesen egyedül lenni, nem kívánt magányban. Sokszor játszott el a gondolattal, milyen lenne egyedül. Néha tetszett neki a gondolat. Szerette a magányt, nem félt a gondolataitól. De most rádöbbent, hogy a legnagyobb félelme ez a gondolat, tér és idő nélküli magány.

- Ez egylényegű a halállal. Legalább is azzal a részével, amire nem gondoltam eddig. - mondta ki hangosan. - Ahogy az ember végül nem létezik tovább térben és időben és ahogy önmagával marad az örökkévalóságban. De itt lennie kellene valami lényegesnek. Mindegy minek. Szent Péternek, angyaloknak, ördögöknek, vagy egy felettes létezőnek, de legalábbis valami megvilágosodásnak - zsörtölődött. Aztán eszébe jutott, hogy félt. A legfőbb félelmével nézett szembe és legyőzte.

Ebben a pillanatban egész testében rázkódni kezdett. Messziről a Nagy Ő hangját hallotta.Nem értette mit mond, de hallotta hangjában a kétségbeesést. Erősen koncentrálni kezdett. A hang egyre erősödött. Végül már értette a szavakat is.

- Ébredj, ébredj, indulnod kell! - Phd kinyitotta a szemét. Otthon volt. A levegőben reggeli napfény illat és kávé keveredett. Nagy Ő előtte ült az ágy szélén és mosolygott.

- Mondtam, hogy ne olvass sokáig. Igyekezned kell. Ma kezdődnek a vizsgák. Te vagy az elnök.

- Ma kezdődik? - kérdezte Phd meglepetten - Akkor még nem is voltam ott?

- Nem tudom, lehet hogy már voltál korábban - nézett rá fürkészően Nagy Ő - még mindig alfában vagy? - kérdezte nevetve.

- Szerencsére nem. Azt hiszem valami nagyon furcsát álmodtam. Olyan valóságos volt.

- Gyere szállj ki, kész a kávéd.- hagyta ott mosolyogva Nagy Ő.

-Csak álmodtam - gondolta Phd - az egészet csak álmodtam? De kár. Izgalmas volt. - aztán beleborzongott saját gondolataiba. Igyekezett elfelejteni az álmot és hamar kijutni a konyhába a többiekhez.

- Szerinted a fekete öltönyömet vegyem fel? - kérdezte Nagy Őt.

- Szerintem el tudod dönteni, és igyekezz ne késs el. - Dr Phd. mindent átgondolt mielőtt kilépett az ajtón fekete öltönyében. Míg elsétált az autóhoz, elszívta reggeli szertartásos cigijét. Nem feszengett, pedig arra számított. Az autóval nagyon lassan haladt, élvezte a valóságot. Megállt a régi épület előtt. Újra rágyújtott. Nem volt semmi különös. A régi épület és a régi ablakok kedvére valóak voltak.

- Na lássuk - gondolta és határozottan belépett a nehéz ajtón....